Szigorúan bizalmas 2

  Új munkahelyén lelkesen fogott neki munkának, s miután összeházasodtak, beköltözhettek egy kis kétszobás panellakásba. Ezt is a feletteseinek köszönhette, akik igyekeztek saját bizalmi embereit ilyen módon is magukhoz láncolni. Itt is szervezett mindenféle kulturális akciót, de legsikeresebb a néptánc-csoport lett. Nem hiába volt kitűnő táncos már gyermekkorában is. Örömét lelte a táncoktatásban. Az általa létrehozott tánccsoport hamarosan szép eredményekkel dicsekedhetett. De minden szakmai sikernél többet jelentett számára gyermekének születése. Egyenesbe jött az életük, de hirtelen behívatták a központba. A fővárosi küldött várt rá.

- Jó munkát végzett, fiam! – kezdte a küldött – Szakmailag értem. De mi van a politikai nevelőmunkával? He?

- Gondolom, a kultúrmunka is…

- Nem gondolni kell, hanem tenni! – förmedt rá a „vendég”.

- Értettem – válaszolta.

 Fegyelemhez szoktatott beidegzései működésbe léptek, megérezve a veszélyt.

- Reggel a munkatársakkal politikai tájékoztató és a napi sajtó fontosabb cikkeinek ismertetése tíz percben. Értve?

- Így lesz.

- Továbbá a fővárosból érkezik három frissen végzett megbízható – mondom megbízható (!) – tanerő, akiknek katedrát kell biztosítani a líceumban.

 Nem válaszolt egy szót sem erre a meglepő kijelentésre. Valami nagy veszély szele csapta meg. Feszülten figyelt, de nem tudta honnan jön a csapás.

- A történelem, románnyelv és biológia katedrákról van szó. Innen a tanároknak minél hamarabb távozniuk kell, hogy az új, fővárosi, megbízható tanerők megkaphassák a megfelelő állásokat. Na, mit szólsz hozzá? Elintézed? Kiásol valami kis piszkos ügyet a múltjukból. Nagybirtokos nagyapa, nyugati rokonság, titkos szerelem. Akármi, ha meg nincs, kitalálsz valami zaftosat. És írásban jelented ide, majd megmondom személy szerint kinek.

- Én ilyent nem tudok megtenni – dadogta.

- Nem is muszáj, vissza lehet menni abba szép kis hegyi faluba. Sajnos ott az asszony számára nincs állás, de milyen jókat játszódhat majd a kicsi fiad a patakparton. Csak bele ne essen! Hogy is hívják? Tibike? Na, csak vigyázz rá!

 Szorongó szívvel ment haza. A feleségének, Liliánának nem szólt, csak magában őrlődött, rágódott. A családjáért való aggodalom töltötte be minden napját. Éjjel nem tudott aludni, étvágya nem volt, csak turkálta az ételt.

  A reggeli „újságolvasást” meglepően jól fogadták. Vidám társalgássá, kávézássá alakult szinte észrevétlenül. Árpi szorgalmasan jegyzeteket készített, legyen bizonyítéka a végrehajtásnak. A három tanárról gyűjtendő adatok beszerzése, már nehezebb ügynek látszott. Nem is írt semmit, s mikor a következő hónapban bement a központba a fizetésüket felvenni, csak a reggeli politikai félóra sikeréről tudott a kijelölt aktivistának jelentést tenni. Akármilyen harmadosztályú beosztott, micsimán* volt is az aktivista, messze Kelemen Árpi felett állt a hierarchiában és keményen leteremtette a fiatalembert, az elmaradt leleplező jelentésért.

- Azt hiszem, nem érti a feladatot, de majd teszünk róla, hogy jobban megértse! - fenyegetőzött.

 - Na, ez a hónap is jól kezdődik – gondolta hazafelé menet.

  Közeledett közben Május 1. Sok műsor, előadás kivitelezése, megszervezése hárult a kultúrigazgatóra, s nem maradt ideje saját bajával, gondjával sokat foglalkozni. Az ünnep most is különös kettőséggel telt el. Egy felől a hivatalos programok, másfelől a hagyományos májusfaállítás és májusköszöntő vidám vendégjárás. A májusfaállítás a legények dolga, a lányos ház udvarán állítanak fel kizöldült nagy ágat, vagy egész fát, de úgy, hogy a házbeliek ne vegyenek észre semmit. A csendes hajnali órák a legalkalmasabbak erre. Ez az óra arra is alkalmas még, hogy ilyenkor tréfálják meg azokat a gazdákat, akik valamivel kiváltották a fiatalság ellenszenvét. Szóval akikkel „elszaladt a ló”.  Se szeri, se száma nem volt a kitolások módozatainak – például, leszerelték az utcai kaput és felvitték a szénapadlásra, vagy bekötötték a házőrző ebet az istállóba a jászolhoz, meg más ehhez hasonló csalafintaságot követtek el. Persze mindezt a legnagyobb csendben. Megsértődni nem volt érdemes, mert a következő évben megismétlődtek a megtréfálások.

 A fiatalabbak, de a még a korosabbak is este összegyűltek egy kis tereferére, beszélgetésre, sütöttek húst az udvaron, s iddogáltak, nem is keveset. Éjfél után aztán, mikor már májust jelzett a naptár, udvariasan beoldalogtak a zenészek is az udvarra, vagy a tornácra, s engedélyt kértek a gazdától, húznának el egy-két nótát a vendégek kedvére. S ha látták, hogy tetszést aratnak, úgy cifrázták azt a nótát, ahogy rajtuk kívül más zenész nem is tudná. A prímás a sikeren felbuzdulva rákezd a híres fülemülére. A többi muzsikus csak hallgatta áhítattal, a vendégekkel együtt. Néha a brácsás egyszer-egyszer belebrummog – ahol kell – a virtuóz játékba. S mikor vége szakad a varázslatnak, senki sem tud megszólalni. A gazda odalép, s méltóan honorálja a csodás produkciót. A zenészek meghajolnak és „víg májusi napokat” kívánva odébb állnak.

 A patikuséknál is vidám társaság gyűlt össze, ott volt az orvos családostól, és három-négy tanárházaspár is. Eleinte jól is ment minden, szépen mulattak, ahogy kell. Ettek, ittak, énekeltek. Főleg ittak. Hajnalig. Akkor mindenki kidőlt, de a háziasszony – aki végig józan maradt - igyekezett mindenkit elhelyezni gyorsan. Kit egy fotelben, kit a kanapén egy pokróc alatt. Két pár hazabotorkált, bár az utcát keskenynek találták, de végül szerencsésen hazaérkeztek.

  Reggel a háziasszony kávéfőzés céljából kioldalgott a konyhába az alvókat kerülgetve. Na, ekkor robbant a bomba!

  Ott találta kedves férjét, a patikust félreérthetetlen helyzetben a biológia tanárnővel. Megkövülve állt meg a konyhaajtóban, s egy hang sem jött ki a torkán. A „hölgy” vette észre, de csöppet sem jött zavarba.

- Beszállsz? – kérdezte gúnyosan.

  Ettől aztán az asszonynak megjött a hangja, s a cselekvő kedve.

- Kifele! – üvöltötte, s egy jól sikerült visszakezessel telibe találta a biológiában oly jártas ellenfelét, hogy annak megindult az orra vére.

 Nem lett a reggeli kávéivásból semmi – mindenki kotródott hazafelé. Másnap folytatódott a munka, s meg kellett emészteni a történteket. Bár az érintettek nem szóltak egy szót sem, mégis kiszivárgott, mi történt. A suttogva terjedő hír, a borzongva továbbadott részletek - ki mit tett, mit mondott, hogy mondta. Árpi fülébe is eljutott a botrány híre.

 „Végre akadt valami jelenteni való” - gondolta, s meg is ragadta az alkalmat, megfogalmazott egy részletes leírást a történtekről. Büszkén vitte be a központba, remélve egy elismerő dicséretet. Csalódnia kellett azonban.

- Csak egyetlen jelentés? – förmedt rá megbízott – Ennél azért többet vártunk! A következő alkalomra mind a három megnevezett személyről legyen anyag!

  Otthon nehezen, de rászánta magát, hogy óvatosan utánajárjon a pletykáknak, s megtudjon, valami, bármi apróságot. Rádöbbent, hogy már nem is tiltakozik magában a feladat ellen, és hogy könnyebben fogalmazza a jelentést, amibe többet is belesző, mint amiről tudomást szerzett.

  Az állandó fenyegetések, a burkolt és nyílt fenyegetések teljesen aláásták a lelki nyugalmát. Éjszakánként rémálmok gyötörték – feleségét, gyermekét látta autó kerekei, vagy leomló házfal törmeléke alatt, vagy eszét vesztve keresgélte őket a közömbös néma tömeg között. Ilyenkor izzadtan ébredt minden ízében reszketve. Felesége, Liliána kérdezte, mi a baj, de csak kitérő válaszokat adott. Hogyan is mondhatta volna el, hogy eladta lelkét a gonosznak, s most értük aggódik, mert miattuk kényszerül lelkiismerete ellenére cselekedni.

  A karácsonyi forradalom aztán elsodorta a régi vezetőkert és újakat teremtett. Árpád számára is úgy tűnt nyugodalmas idők következnek. Nem kért többet tőle senki jelentéseket létező és nem létező dolgokról. Nem is volt senki, aki kérhetett volna ilyesmit. A művelődési ház tovább folytatta munkáját, sőt az emberek mintha többször is igényelnék. Összejövetelek, találkozók, gyűlések váltogatták egymást a nagyteremben

-.-

*Micsiman – alacsony beosztású alkalmazott - мичман (orosz) a.m. altiszt

Szigorúan bizalmas 1

       - Napi hír: „…a BCS közvélemény-kutató felmérése megerősítette, hogy Romániában elevenen él még a kommunizmus iránti nosztalgia.”

 Kelemen Árpi egy Felső-Küküllő menti kisfaluban született, ott járt iskolába is, s mivel szorgalmas, jó tanuló volt a tanítója tovább tanulásra biztatta. El is végezte szép sikerrel a tanítóképzőt. Bár a szülei anyagi helyzete nem tette volna lehetővé, de mint szegény sorsú szorgalmas gyerek ingyen tanulhatott, sőt a bentlakás és a koszt is az ösztöndíj része volt. Csak jól kellett tanulni! Jó iskolát választott számára a tanítója. Lelkes tanárok oktatták és még énekelni, hegedülni, táncolni is megtanították. Jól állt rajta a székely harisnya és a csizma, amit tánc közben viselt.

 Nyáron a szokásnak megfelelően kivette a részét otthon a munkából édesapja mellett, s évközben magándiákokat oktatott egy kis zsebpénzért, mert arra már nem jutott otthonról. Édesapja bizony jó néven vette a nyári segítséget.

- Fiam, ez a munka többet ér minden könyvnél! – vélekedett.

- Apám, azt akarja mondani, maradjak itthon?

- Nem mondom, ha a tanító úr nem erősködik, biza itthon is tudnám a helyed.

 Iskola után, még mielőtt kihelyezték volna, behívták tényleges katonai szolgálatra. Az alaki kiképzést követően irodai szolgálatra osztották be, mint iskolázott fiatalt. Itt tanult meg rendesen románul, hiszen otthon, alig annyit tudott, hogy „bună ziua – jó napot kívánok!” - Így kellett köszönniük az iskolában, ha valaki idegen lépett be az osztályba.

 A katonai szolgálati idő vége felé behívatták az ezred irodájába még nyolc társával egyetemben. Ott két nyakkendős, öltönyös civil fogadta őket. Az ezredes miután bemutatta a fiúkat a két idegennek, ki is ment a szobából.

 Elmondták a fiúknak, hogy a párt őket választotta ki munkás-paraszt származásuk és dicséretes magatartásuk alapján, és továbbtanulásra kínál nekik lehetőséget.

- Ez bizalmas közlés – jegyezte meg az egyik öltönyös -, de kaptok öt nap eltávozást, hogy otthon a szüleitekkel megbeszéljétek.

- De csak velük! – reccsent rájuk a másik civil.

- Ha jól viselkedtek, és sikerrel elvégzitek a Pártiskolát, ha továbbra is jó elvtársak maradtok, ti lesztek a jövő generáció oktatói, nevelői. Szép feladat! – tett pontot a beszélgetés végére a másik civil.

 Árpi szülei nem ellenezték, hogy fiúk tovább tanuljon. Azt nem nagyon értették, miért pont a fővárosba küldik azok az emberek, mikor van itt a közelben is egyetem, főiskola. De hogy ingyen tanulhat, azt komoly dolognak tartották, sőt még azt is mondták, hogy a fenntartásra se legyen gondjuk - kap kosztot, lakást, tankönyveket és havi zsebpénzt. Egyszerű emberek voltak, örültek, hogy a fiúknak nem kell a falu nyomorával tovább küszködnie.

 Így aztán visszatérve az egységhez, jelentette a szülői jóváhagyást.

 A katonai szolgálat letelte után alig maradt egy hete, kellett mennie a fővárosba. Akadémiának nevezték az oktatási intézményt, ahova felvételt nyert. Sok fakultás, kar tartozott hozzá. Jogi, pénzügyi, közgazdasági, filozófiai, állam-háztartástani, népnevelői, meg még jó néhány. Árpi a népnevelőit választotta. Lelkesítette a lehetőség, hogy népét nevelheti, hogy a kultúrát szolgálhatja. Meg aztán az is számított, hogy ez csak hároméves volt, a többi négy – ötéves tanulmányi idejével szemben.

 Szerette ezt az iskolát, bár igaz az oktatási idő legnagyobb részét a politikai nevelés tette ki, s alig maradt napi két, három óra a szaktárgyakra. Nem erőltette meg magát a tanulással, de nem is kellett. Jelentkezett a zenekarba és a tánckarba, ahol fejleszthette a tanítóképzőben felébresztett művészi hajlamait. Ezek kedvéért eltűrte a politikai magyarázatokat, a főtitkár értékes utasításainak boncolgatását. Vigyázni kellett, hogy az ilyen órákon, szemináriumokon mit mond az ember. Az egyik főoktató így figyelmeztette a diákokat:

- Csak azon az úton haladjatok, amit a főtitkár elvtárs kijelölt. Csak a vonalon. Nem mellette! A vonaltól való eltérés a revizionizmus posványába vezet.

 Jól megértette ezt Árpi. Látott olyan felsőbb éveseket, akik nem fejezhették be az évet. Visszaküldték őket a termelésbe – jobb esetben. Van egy régi közmondás, hogy „az asszonyt a szája vereti meg”, s ezt ők úgy módosították, hogy „a diákot a szája csapatja ki”.

 Végzés után, diplomával a kezében első munkahelyére elfogódottan érkezett. A kicsi falu a hegyek között bújt meg, ahol Húsvétkor, sőt még május elsején is félméteres hó borította a tájat. Az emberek lovas szánnal közlekedtek. Az oklevélben az állt ugyan, hogy „népművelő”, de a néptanácselnök a községközpontból, aki a nagy eseményre, feljött a hegyre, ráhárította a falu minden adminisztratív feladatát, és a négyosztályos iskola tanítói munkáját.

- Jó, hogy új káder érkezett hozzánk! – lelkendezett az elnök – Látja ott azt a házat? Ott van a mozi, az a kultúrotthon. Mellette az a tornácos, az a falu iskolája. Négyosztályos, de csak két szoba, vagyis osztályterem van benne, meg egy iroda, de a bútorzat még hiányzik.

 Így egy személyben ő lett a művelődési ház igazgatója, a tanító, és a néptanácsi megbízott.

 A sok feladat nem kedvetlenítette el, sőt szívesen tette: délelőtt tanította a gyerekeket – összesen tizenheten voltak a négy osztályban -, délután, vagy inkább este műsorokat szervezett, mozit vetített egy traktorista segítségével, és neki gyürkőzött dalárdát szervezni. Nem is ment nehezen. Megérintette az embereket a közös éneklés öröme. Persze a férfiak utána a kocsmában kötöttek ki, de oda így is, úgyis elmentek volna.

  Az első nap az iskolában azzal kezdte, hogy kiállt a padok elé csizmásan, posztó harisnyásan, s azt kérdezte, tud-e fiúk közül vaki táncolni.

- Na, aki tud, álljon ide szépen elibém!

 Kiállott ügyesen öt legényke.

- Csináljátok utánam! – kiáltotta Árpi, s hármat ugrott páros lábbal.

  A legénykék is megtették.

- Jól van. Most akkor megmutatom, hogy járják Királyfalván, s ha tetszik Karácsonyig nektek is megtanítom.

  Meg volt a falu hódítva!

  Minden hónap első hétfőjén gyűlést tartottak a megyeközpontban. A megjelenés kötelező volt. Ilyenkor folytatták az Akadémiáról már jól ismert politikai nevelést, kiosztották a feladatokat, bírálták a hibázókat. A kellemetlenségeket még fokozta a szigorú fővárosi kiküldött, aki mindenbe bele kötött. Árpi a sikeresebbek közé tartozott, elismerték sokfelé ágazó munkáját és különösen a kórus, a dalárda létrehozását.

 Ez a dalárda sok kellemes órát és végül sikert, elismerést szerzett számára. Egy év elteltével megyei első díjat sikerült nyerniük a kórustalálkozón. Ez után meghívás, meghívást követett. Még a fővárosba is feljutottak. Ez a bemutató döntő változást hozott az életében. A szervezők között találkozott egy csillogó szemű, karcsú lánnyal. A héten, ameddig tartottak a szereplések, szabadidejüket együtt töltötték. Mielőtt hazaindultak volna Árpád, megkérte Liliána kezét, aki igent mondott, de nem akart egy kis faluban eltemetkezni, s kérte a fiút, kérje át magát egy nagyobb helyiségbe, esetleg városba.

 Kérését teljesítették, áthelyezték egy közeli kisvárosba kultúrigazgatónak, és gratuláltak a Liliánával kötendő házassági szándékához. Nem kis mértékben ez is hozzájárult az áthelyezés jóváhagyásához.

                                                                                                           - folyt. köv.

Találkozásom Vencellel

Vencellel igazából Nagylaknál ismerkedtem meg, a határállomáson. Hosszú kocsisor állott a határ mindkét oldalán. Előttünk több száz kocsi várakozott. Nem volt ez abban az időben ritka eset. Előfordult, hogy 24 órát kellett várakoznunk mire átmehettünk a másik oldalra. Mi éppen a magyar oldalon álltunk, s unalmunkban kiültünk az út menti árok martjára beszélgetni, ismerkedni.

No, ott jöttünk össze Vencellel. Mögöttem három autóval állt az övé, s ő meg mellénk telepedett, mivelhogy ismerősen csengett neki a beszédünk, a hangsúlyunk.

- Maguk es mennek hazafelé? – kérdezte, azaz inkább csakúgy megjegyezte, mikor lehuppant mellém a fűbe.

- Haza…

- Dolgozni voltak?

- Dolgozni…

- Bejött?

- Hallja kend! Maga most éngem vallat, vaj mi? – fortyantam fel végül.

 Szóval így kezdődött. Ültünk az útmarton hosszú órákon keresztül. Ha meglódult a kocsisor, mi is arrább mentünk pár métert, s folytattuk ahol abba hagytuk. A beszédet éppen úgy, mint a hallgatást. Vencel a csendet nehezen tűrte, s szabadjára engedte a beszélőkéjét. Elmesélte egész életét. Én is az enyémet, már amennyit jónak láttam belőle.

- Nem voltam én mindig ilyen teddide-teddoda, eldobni való ember. Öt szakmából van képesítésem. Úgy bizony! Kitanultam én a kőműves mesterséget, a szoba festés-mázolást, a kályhás mesterséget, a korongozást, mozaik-öntést.  Legtöbbet az édesapámtól tanultam, aki nagy mestere volt mindennek, ami kőből, fából, vagy földből készült. A korongozást az udvarhelyi népfőiskolán tanultam, az agyagszobrocskák készítését Vass Árontól Makfalván, a kőművességet a szovátai Illyés mestertől, s az ácsmunkát segédmunkásként innen-onnan fiatal legénykorában. Az egy ácsmunkához mégis nem sokat konyítok, de a mozaiköntés minden csínját-bínját ismerem. Olyan mintákat rajzolt nekem az öregem, mint ami a korondi bokályokon van. Pedig csak szögletesen lehet mintázni, s szín is csak három lehet: a fehér, a sárga, meg a piros.

 Időközben megérkeztünk a vám elé. Vencel búcsút vett tőlem, s meghívott magához a falujába, látogatnám meg, hogy folytassuk a beszélgetést, meg hogy bölcselkedhessen a munkájával. Szépen sikerült mozaik van nála is, meg az iskolában, mondotta.

 A határőrök, s a vámosok hamarosan végeztek velünk, de hogy miért tartottak ott bennünket órákon keresztül a sorban, az örök rejtély marad számomra.

 Úgy egy félév múlva került sor a látogatásomra Vencelnél, mikor valamilyen ügyből kifolyólag a falujában akadt dolgom.

- Itt vagyok! – jelentkeztem a takaros portán – Lássuk a medvét! Akarom mondani, azokat a híres mozaikpadlókat.

- Megmutatom, ami itthon van. A konyhát, s a fürdőt. Aztán átmegyünk az iskolába. Előbb azonban falunk egy kicsi, s iszunk egy kortyocskát.

- Nem bánom, faljunk, csak úgy ne járjék kend, mint Gazsi komám.

- Az meg hogy járt?

- Az úgy, hogy vacsora tájt beütte magát hozzuk a szomszéd nagylegény fia, Minya. Hogy készültek asztalhoz ülni, kínálták a legényt tartson velük, de az szabódott, hogy nem enne. „Jöjjön, Minya, legalább faljon valamit.” – hívta a háziasszony. Le is ülött a legény, s derekasan nekilátott az ételnek. Kétszer is megrakta jól a tányérját, hogy a menyecskének nem maradott semmi. Azt mondja erre a gazda: „Te Minya, máskor egyél nálunk, s faljál otthon!”

- Nálunk ehet is, falhat is kedvére! – nevette el magát Vencel.

 Úgy tettünk, ahogy terveztük, megnéztük a valóban szépen, ízléssel készített mozaikpadlókat.

- Nehéz mesterség ez – magyarázkodott a mester – Látja, vékony üvegcsíkok választják el az egyes mezőket, nem lehet hajlítani, minden minta szögletes, s még is kijő a forma!

 Büszkén csillogtak a szemei, de aztán elkomorult.

- Most meg nincs munkám. Kiment a divatból a mozaik. Bejött a kerámia kocka, vagy, ahogy mondjuk a grészia. Azt is kitanultam. Muszájból. Most már meg az se kell.

 Próbáltam bíztatni, de csak legyintett.

- Semmi baj. Lesz még így se!

Nem okozhatok csalódást

A hosszú, hétvégi ügyelet a végéhez közeledett. Az utolsó műtéthez készülődtek, s a bemosakodást éppen befejezték. Klári – szép magas barna lány – még egyszer végighúzta a körömkefét az ujjain mielőtt könyökével elzárta volna a csapot. Csöpögő kézzel fordult a többiek felé. Rajta kívül a műtétre készült még két medika, az osztályvezető, és az alorvos, meg ott volt még Borika a „mindenes”. Klári volt a műtősnő.

 - Kemény ügyelet volt! – szólalt meg, ahogy meglátta társai fáradt arcát. – Jól fog esni, ha végeztünk, egy jó erős kávé.

 - Egy picike konyakkal – tette hozzá János, a főorvos.

 - Meghív rá? – provokálta Klári. Megtehette, mert mindenki tudta, ő a legfontosabb személy a műtőben. Rajta áll a beavatkozás döccenőmentes kimenetele.

 - Persze! – vágta rá János.

Odalépett Borika az alkoholos üveggel, és mindenki kezére löttyintett a kékes folyadékból, mintegy befejezvén a bemosakodás aktusát. Lehetett beöltözni, s a diskurzus félbeszakadt.

A műtét szépen haladt. A főorvos bravúrosan oldotta meg a feladatokat, s mikor a nehezén túl voltak, átadta a helyét az első asszisztensnek, az alorvosnak, fejezze be ő a beavatkozást. A két orvostan-hallgatónő is közelebb jöhetett, sőt a bőrvarratok végzését rájuk bízták. Ügyesen elvégezték, és nagyon büszkék lettek e fontos tett sikeres végrehajtása miatt.

Lehámozták magukról a kesztyűt, köpenyt, a főorvos mindenkivel kezet fogott és megköszönte a „szíves asszisztenciát”. Indultak kifelé a kórházból, a lányok járdán beszélgetve mentek a közeli presszó irányába, János pedig a parkolóban álló autójához.

 - Gyere Szilveszter – szólt az alorvos után -, gyere, hazaviszlek.

 - És mi lesz a feketével?

 - Nézd, barátom, nem okozhatok csalódást otthon, hogy ügyelet után később megyek haza!

 - És nekik – intett a lányok felé -, nekik okozatsz csalódást?

 - Tudod mit? Menj te velük. Itt a pénz, és mond, az én vendégeim.

Szilveszter megütközve nézett rá.

 - Te tényleg azt hiszed, pénzzel mindent el lehet intézni? Na, menj csak haza, én busszal megyek – s ezzel kiszállt a kocsiból.

János indított és hamarosan utolérte lányokat, melléjük húzott, és az ablakon kiszólt

 - Sajnálom, sorry, majd talán legközelebb! – és a gázra lépve elporozott.

 - Te Klári – szólalt meg az egyik medika -, bunkó, de udvarias a pasid.

 - Nem a pasim, látod – sóhajtotta -, hanem a főnököm.

 - Attól még összejöhet valami! Ahogy látom, nem is bánnád.

 - Nem szállnátok le rólam?

 - Jól van, na. Nem akarunk bántani. Itt a kis cukrászda, gyertek! – szól az előbbi orvostanhallgató.

A négy leány bevonult a kis helyiségbe, és letelepedtek az alacsony asztalok mellé…

Mégse mentünk be a Súrlott Grádicsba

Tizenketten pályázunk egy osztályos orvosi állásra. Versenyvizsgát írtak ki eldöntendő, ki a legmegfelelőbb. Kilenckor kezdtük és délre végeztünk is, de eredményt csak másnapra ígértek.

- Akkor, most mehetünk a kocsmába! – jegyeztem meg.

Nagyon megrökönyödve néztek rám. Senki nem akart velem tartani, s így nekem is elment a kedvem tőle.

Másnap aztán megtudtuk, amit eddig is sejtettünk, hogy a prof kedvence, Okos Tóni nyerte el az állást.

Ezt a hírt sem követte „kocsmázás”, pedig a Súrlott Grádics jó kis hely! Borukat Zágorból kapják egyenesen a pincészetből. Egy öreg szász ember ott a pincemester, s érti a mesterségét. Messze földön híres, ami ott a hordókban terem. Különösen a Küküllő menti királyleányka örvendett nagy népszerűségnek. Méltán!

Azon nevezetes versenyvizsga óta eltelt néhány évtized. Okos Tóni előbb egyetemi adjunktus, majd előadó tanár, és utána egyetemi professzor lett. A többi tizenegynek a sorsát csak részben ismertem meg. Ketten májcirrózisban hunytak el, egy szívinfarktusban, egy agyvérzésben, hárman hetven felett is még dolgozunk, egyikünk a tengerentúl él, de Budán is van lakása (!), a többi háromról nincs hírem.

És a Súrlott Grádicsba egyikünk sem ment be az eltelt évtizedek alatt, pedig most is első osztályú táj-jelegű boraik vannak – mondják.

Utóhang: Zágor lakosai 1910-ben 1383 kilencven százalékban németajkú lakosból állottak, 1992-ben ebből 31 öreg szász maradt a faluban. A borászat pedig teljesen elsikkadt.

Szakáts mesterségnek fortéja

(Képzeletbéli levél az ezerhatszázas évekből)

A’ nagyságos Fejedelem asszony őméltóságának saját kezébe.

A’ kegyelmes Isten áldását kérem nagyságos Fejedelem Asszonyom fejére! Áldassék egész háza népével egyetembe, maradhassunk meg könyörületes jóindulatában és tartassék meg igaz hitünk hű védelmezőjeként.

   Írtam ezen levelet Sándorfia kisszéki Majláth Mihály, Pozsony városában, az Úrnak 1680. esztendejében. Mivel az háborúságok okán tovább utazni nem lehet, küldönc postájára bízom levelemet és meghagyám, hogy nagyságod saját kezeibe adassék.

   Az itt leírt dolgok egyenesen a felséges császár legelsőbbre való szakátsának szájából származván minden figyelemre méltóak, és megtartásuk hasznos. Dictando kaptam ezen hasznos tudományt, kit az elsőnek mondott szakáts mester hazám édes nyelvén sorolt elém rendre. Őkelme igenis büszkén emlegette magyar származását, és dicsérendő anyanyelvét szépen megőrizé az messzi idegenben.

   Szíves örömmel adta át saját studiumát, mondván nagy tisztelője nagyságodnak. Esztendeje a fenséges császár küldöttjének kíséretében járt Apafi urunk Fejérvári Udvarában, ahol nagyságod kegyeivel kitüntette, midőn szóbahozta hazai étkeinket. Fenséges császári küldött magával hozta őkelmét egész garmadájával az udvari szakácsoknak és kuktáknak, vélvén miszerint az távoli vad pogány vidéken ne szűkölködjön megszokott ízekben. Nagy lőn azonban csodálkozása látván a’ Fejedelmi Udvar pompáját és gazdagságát kincsekben, ruhákban, s bőségét válogatott étkekben.

   Sorolom rendre mostan, mire az jeles szakáts mester tanított.

 Ad 1, Ökörhússült az magyar és német uraknak kedve szerént.

Vegyél kevés fenyőmagot, köménymagot, törd meg, tegyél fokhagymát négy cikket, tedd ecetbe és főzd kevés ideig. Metéld vékonyra az ökörhúst és tedd bele. Áztasd így egy éjjel. Süsd meg parázson, s öntözd húslével. Hints rá megtört fahéjat, így add fel melegen.

 Ad 2, Hogyan főzzél velőből. Francia urak különösen kedvelik.

Vedd ki a’ velőt a’ csontbúl hidegen, szilánk rajta ne legyen. Metéld meg szép vékonyan. Rakd hideg vízbe, hadd szíja ki az vért belőle. Főzd fertályóráig tyúkhúslévben. Mikor fel akarod adni, tégy alája pirított szeletet. Egy vaskanállal szed ki és rakd a’ szeletre melegen. Igen jó.

.

..

(A’ levél többi része leszakítatott. Fidibuszt sodortak belőle, az török tsibuk meggyújtására)

Titkos ereklye

Belgyógyász szakképesítése mellett körzeti orvosként dolgozott egy pesti egészségügyi körzetben a testvérbátyám. Hagyatékát rendezgetve, táskájából előkerült egy régi karton, melyet ereklyeként őrizgetett. S rajta egy dátum: 1957.okt.23 – az 56-os Szabadságharc egyéves évfordulója.

A történet a következő: 

Reggel szól a telefon, s egy hang jelzi, hogy a színháztól keresik a doktor urat.

- A művész úr gyengélkedik, s kéri, még a rendelés előtt keresse fel otthon!

A doktor beül a kis R4-esbe, s megy a művész úrhoz, aki a fotelben ülve fogadja.

- Foglaljon helyet, doktorkám!

- Mi a baj? – kérdez emez.

- Elment a hangom! – jön a meglepő válasz.

A doktor a táskájában kezdi a megfelelő eszköz keresgélni.

- Hagyja, hagyja! A helyzet az, hogy ezeknek én ma nem játszom!

- Szóval elment a hangja? Hangdiétát és pihenést javasolok.

Ezt rögzítette is a kartonon.

1957.okt.23 házhoz hívás – indoka: gyengélkedik, - panasz, tünet: elment a hangja,

- javaslat: hangdiéta, pihenés.

A művész neve: Rátonyi Róbert

Három etűd

Kibédi kedves ismerősöm, Demeter nyitotta rám az ajtót egy kora tavaszi reggelen. A kerti munkákra készülve ügyködtem, mikor jó reggelt köszönve belépett a kapun.

- Hoztam egy zacskó hagymamagot. Most kell elvetni – szólott.

- Most? Hiszen még alig olvadt el a hó.

- Most bizony, amíg nedve van a földnek. Fel kell rendesen ásni, elgereblyézni, jól összeaprítani, ne legyenek gallyak.

- Olyan legyen, mint a hagymaföld? –kérdeztem mosolyogva.

- Olyan, olyan – válaszolta Demeter –, aztán majd jövök és megnézem, milyen lett az eredmény!

- És hozok hagymapalántát is – tette még hozzá nevetve.

Mindent úgy tettem, ahogy mondta. Hamarosan ki is keltek a kicsi palánták. Vékonyak, mint a hajszál, de a lelkes locsolás, öntözés hatására lassan növekedni kezdtek. Mikor eljött az ideje a kiültetésnek sajnos alig voltak arasznyiak és továbbra is csak vékony fűszálnyiak. Mentőangyalként megjelent azonban Demeter és hozott egy jókora kötés gyönyörű, erőteljes, frissen kiszedett hagymapalántát a sajátjából.

- Ezeket ültesse el, barátom. De jobban készítse elő a talajt! Trágyázni is kell és jól fellazítani. Húsz centire egymástól és a középtájon lecsípni a hajtást, hogy csak egy bő tenyérnyi maradjon belőle, és nagyon jól megöntözni. Ennyi a tudomány. Ősszel jövök!

És ősszel jött. Hozta az ízletes, kétökölnyi, gyönyörű kibédi lilahagymát.

Két koszorúval…

*

Szegeden mentőztem, amikor az alábbi eset megtörtént. Éjfél után jött egy hívás, a nővér rádión adta le, mert éppen betegnél voltunk. Nem kellett messze menni, csak a második utcáig, s ahogy végeztünk indultunk is.

- Jaj, jöjjön, doktor úr! – fogadott a középkorú hölgy, aki kihívott.

- Ki a beteg?

- A fiam.

- Hol van?

A szobaajtóra mutatott.

- Bezárkózott. Nem jön ki már órák óta. Hiába is kopogtatok…

- Egyedül van bent?

- Nem tudom!

- Tessék bekopogni, és szólni, hogy itt vagyok, nyissa ki az ajtót, tudjam megvizsgálni, ha baja van.

A hölgy kopogtatott az ajtón, s beszólott, ahogy tanácsoltam.

- Anya! Ne kopogtass ötpercenként! Nem kell semmiféle doktor. Klári van nálam…

*

Szenthkúthy adjunktusnő a szobája félig nyitott ajtajában állva figyelte a folyosón zajló jelenetet.

- Hagyj már végre békén! – mondta fojtott hangon a férfi.

A jó negyvenes, erőstestalkatú, világos bőrű, majdnem hogy sápadt férfi a kezei maga előtt tartva igyekezet a hozzá közeledő hölgyet távol tartani.

- Viktor, ne lökj el! Hozzám tartozol, bármit is mondasz!

- Nem tartozom én hozzád, miket beszélsz? Különben is ez itt az egyetem és ne cirkuszkodj!

Az adjunktusnő megsokallta a szóváltást és odaszólt.

- Viktor, kérem! Várjuk konzultációra.

A férfi menekülésszerűen belépett a kitárt ajtón.

- Mi volt ez a jelenet? Ki ez a nő?

- A volt feleségem. Húsz éve elváltunk. Hivatalosan, vagyonmegosztással, szerintem becsületesen. Elköltöztem még az országból is. Újra nősültem, van három gyermekem. Iskolások, a legnagyobb egyetemre jár.

- Akkor ez mi volt?

- Megtudta a címemet egy szakfolyóiratból, ahol a dolgozataimat közölték, és megjelent a színen. Nem érti még most sem, hogy annak a régi közös életünknek rég vége!

- Sajnálom, Viktor! De beszéljünk másról, és szólítson Olgának…

Mesterség, mesterség

Gábris döngő léptekkel halad a falu egyetlen utcáján, az út közepén, Nem nézett semerre, csak előre, de így is jól tudta, hogy vizsla tekintetek követik minden lépését az ablakok mögül. Nem csak nézték, követték a szemek, hanem szavak is követték. Leány ajkakról szálló szavak.

- Most jött meg a városból a Mózes fiú – suttogta a függöny mögé bújva Marica, a falu szépe.

- Tudós professzornak készül, mint Keresztesi professzor úr a Kollégyium igazgatója – toldotta hozzá a háziak Boriskája.

- Jobban tenné, ha a fészét forgatná a penna helyett! – szólott bele a leányocskák beszédébe Boriska édesanyja, Malvina nén’ – Az ácsmesterséget tanulná inkább az apja mellett, aki becsületes iparos ember. Mindenki becsülte a faluban.

Közben Gábris hazaérkezett, s édesapját ott találta megszokott helyén, a padon ülve, az eperfa alatt. Balesete óta mindétig itt ült, innen irányította az embereit, s innen próbálta kisebbik gyermekének, Vencelnek magyarázni, hogy miként fogja kezében a szerszámot, hogyan álljon a fa mellé, nehogy kárt tegyen magában, ha megcsúszik a szekerce.

- Isten hozott, fiam! – fogadta nagyobbik fiát Mózes Aladár.

A fiú leült az apja mellé a padra, s az asztalra kitette, amit a tarisznyája rejtett. Egy könyvet. Aladár a balesete óta, bizony, rákapott az olvasásra, a fia pedig hozott neki olvasni valót. Olyasmit, amit a diákok is olvasgatnak, ha sikerül elkerülni a professzor urak figyelmét.

- Látod fiam, milyen az élet, én látlak el téged testi táplálékkal, te pedig engem szellemivel! – kacagott nagyot.

- Apám annyit olvas itt az eperfa alatt, hogy mehetne helyettem, a professzorok elé!

- Öl a csúfság, ugy-é?

- Azért szívesen hozok olvasni valót apámnak!

- Beszélj nekem, hogy haladsz az iskoláddal.

- Jobban haladnék, ha több időm lenne, de …

- Nincs időd a tanulásra? – horkant fel az öreg. – És mire jut időd?  Mivel foglalkozol te titokban.

- Dolgozom …

- Teee? És mit, ha szabad érdeklődnöm?

- Házépítésen.

- Hogy?

- Mesterlevél nélküli ács vagyok.

Apai áldással, anyai tarisznyával és kevéske zsebpénzzel érkezett Gábris a városba, hogy meghódítsa a tudomány várát, hogy mint elsőszülött fiú jogi tanulmányok folytatásával emelje a család hírnevét. Nem sok idő múlva a tarisznya is kiürült, a zsebpénz is megfogyatkozott, az atyai áldással pedig nem lehet jól lakni, kérni meg engedte a büszkesége. Korgó gyomorral ténfergett a város utcáin, bár lett volna tennivalója elég, már amit a vaskos tankönyvek tanulmányozását illeti, de üres hassal nem fűlött hozzá a foga. Az utca végén szorgoskodó emberek csoportja vonta magára a figyelmét.

- Szaporán, szaporán! – kiabálta mérgesen egy kalapos ember.

Gábris megállt, nézegette, vajon mivel foglalatoskodnak ezek az emberek. Árkot ástak, ügyesen négyszög formában. Egy ház alapja kezdet alakot ölteni.

- Hé, ne tátsd a szádat! – fordult a mérges ember Gábrishoz – Gyere inkább, fogd meg a dolog végét! De előbb dobd le a kabátodat, nehogy bepiszkolódjon.

- Mit fizetsz?

- Rendes órabért.

Barátunk feldobta egy farakásra a kabátját, feltűrte a nadrágja szárát, és beállt a kubikosok közzé. Sötétig dolgoztak, ekkor a kalapos, aki a munkavezető lehetett kifizette a munkabért a munkásoknak. Gábris is megkapta a bérét, bár nem sokat, de egy kiadós vacsorára futotta a közeli csapszékben. A többiek persze inkább bort rendeltek, s nyakaltak, ameddig a napszámból tartott.

- Itt legyetek reggel virradatkor! – szólt be a kocsmába a kalapos.

- Ha úgy jövök, mint ma, elfogad? – kérdezte Gábris.

- Mi az, a méltóságos úr csak délben méltóztatik felkelni? – kérdezett vissza csúfondárosan, amit az emberek harsány röhögéssel jutalmaztak.

- Délelőtt úr vagyok, este kódis! – jött a replika.

- Órabéred a munkád után jár – dobta oda a szót beleegyezése jeléül a mérges, s bevágta maga után az ajtót.

Ezzel aztán Gábris az építkezési csoport „délutános” tagja lett. Eleinte nehezen ment a munka, de ahogy teltek a napok összeszokott a munkatársaival, s mire felhúzták a falakat, már tapasztalt kőműves segédként ügyködött közöttük. A falak álltak, következett a tetőszerkezet összeállítása. Igaz ács nem akadt a csoportban, mert a gazda nem akart máshonnan drága napszámért mesterembert hozatni, két asztalos segéd állt neki a gerendák kifaragásának. Gyengén haladtak, sokat boldogtalankodtak.

- Tönkre teszitek a drága anyagot! - szólt rájuk Gábris.

- Mit izélsz? Csináld, ha jobban tudod!

A fiú szó nélkül elvette a szekercét, és az édesapjától ellesett mozdulatokkal nekiállt a munkának. Suhant a vas, hullt a forgács, s nem sok idő múltán készre faragta a fát. A többiek, beleértve a mindig mérges munkavezetőt is szájtátva bámulták.

- Miért nem mondtad, hogy ács vagy?

- Mert nem vagyok.

Mikor mindezt elmondta az apjának, Mózes Aladár egy méretre vágott rönköt hozatott az udvarra, s ráparancsolt a fiára:

- Ott van minden a szerszámos kamrában, ott van a fa előtted, lássam, hogy lesz belőle szarufa, s ha kész, kapcsold hozzá azt a másikat, ami az eszterhéj alatt van. De úgy, hogy megálljon száz évig!

Gábris könnyed lendülettel dolgozott, még dudorászott is közben, s estére elvégezte a munkát. Még meg sem izzadt.

- Minek neked, fiam a penna? Itt a helyed mellettem! Segédemmé fogadlak, s egy év múlva megkapod a mesterlevelet is!

- Velem meg mi lesz? - ijedt meg Vencel.

- Cseréltek. Te mész a városba, vár rád a kollégyium!

Így lett évek múlva híres ügyvéd Vencel, s megbecsült mesterember Gábris.

Ki minek nem mestere

Nyári időben, a vakáció alatt barátomék kertjében szórakoztunk. Ha esett az eső, az sem zavart, ilyenkor behúzódtunk fedél alá, a sufniba. Mi minden volt ott felhalmozva! Egész nap hitványkodtunk, birkóztunk, gyapáltuk egymást, de legtöbbször mégis inkább ütögettünk. Barátom apukája eszkábált egy pingpongasztalt, furnérlemezből faragtunk magunknak ütőt, és sötétedésig ütögettük a kis fehér labdát. Uzsonnára Klára néni – barátom anyukája – mindig megkínált valamivel. Lekváros kenyérrel, zsírossal, néha kolbásszal. A zsíros kenyeret hagymakarikákkal nagyon szerettem, meg tudtam enni három szelettel is.

Abban az időben lettek ismertek a rakéta kísérletek, s nagy izgalommal töltött el bennünket, hogy sokkal messzebbre hordtak a legnagyobb ágyúknál is. Magunk is eszkábáltunk egy cső darabból, meg lekapart gyufafejből kicsi ágyút. Működött – még ma is látszik a lyuk a nyári konyha ajtaján. A sikeren felbuzdulva rakéta építésbe fogtunk. Nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat ebbe az újabb szenvedélybe. Nem voltunk egyedül ezzel a szenvedélyünkkel. Iskolánkba szakkör is alakult a modellező kör mellett – rakétakör. Mi is lelkes tagjai lettünk a szakkörnek.

Nyilvánvaló, hogy otthon folytattuk a szakkörön kezdett „rakétakísérleteket”. Más robbanóanyaggal a gyufafejeken kívül nem rendelkeztünk, de úgy véltük, ha eleget használunk, meg lesz eredmény. Addig-addig próbálkoztunk, míg a szerkezetünk felszállt olyan magasra, mint a szomszéd emeletes ház. Ettől aztán vérszemet kaptunk!

Megfelelőbb alkatrészeket szereztünk, és jól megtömtük lekapart gyufatejekkel a tartályt. Az eredmény nem is maradt el. Na, nem az, amire számítottunk. Nem bizony.

Az egész hóbelevánc felrobbant, s egy vasszilánk beleállt a barátom vállába. A sebészeten kötött ki, és bár a szülei nem örvendtek az eseménynek, de a barátom hetekig az iskola hősének érezte magát.

Szerintem végül is igaz a közmondás: „ki minek nem mestere, hóhéra az annak”

Vettem is meg nem is

Gyárfás a jól sikerült vásár után betért a fogadóba. Komája, Káruly már ott támasztotta a pultot.

„Mit iszol, komám?” – kérdezte Kálmán, de meg sem várva a feleletet intett a csaposnak, töltené meg a komája poharát, s neki magának is mérjen ki egy pohár bort.

Koccintottak, s megtárgyalták a piaci eseményeket.

„Te Gyárfás, minek rontsuk itt a levegőt? Ehejt lakom a szomszéd utcába, gyere, kóstold meg a tavalyi boromat.”

Így is tettek. Ettek, ittak, kicsit danolásztak, mert átjött a szomszéd is a hegedűjével. Egyszer azt mondja a házigazda: „van nekünk ehejt három szép pipénk*, éppen anyatollasok, nem venné meg valamelyikük?”

Gyárfás rákérdezett gyorsan, hogy mi lenne az ára?

„Egy korsó bor!”

„Állom!” – kiáltja, s indulna is a fogadóba a borért.

„Suva se menj!” – szólott Hegedüs Jóska, a szomszéd, merthogy ez volt a neve is a hegedűsnek – „Van énnekem eladni való borom egész hordóval”.

Erre Gyárfás pénzt adott Hegedüs Jóskának, s az hamarosan meg is jött a borral – egy teli ötliteres fonott korsóval.

„Itt vagyok, hová tegyem!”

„Ide csak az asztalra!” – komendált Gyárfás – „Gazduram meg hozz poharat!”

Az ingyen italra begyűlt még néhány szomszéd, iddogáltak, s egyre hangosodtak, lassan ki is ürült a korsó, Káruly meg az asztalt kezdte verni az öklével, s mérgesen mondogatta:

„Nem adtam azét se azt a tinót annyiét!”

„Mi lett osztán?” – kérdezett rá az egyik szomszéd.

„Mi lett vón? Haza tereltem!”

Gyárfás feleszmélt a hangoskodásra.

„No, én mennék is. Hol vannak azok a pipék?”

„Várj sza! Hozom a létrát a csűrből.”

„Minek a létra?”

„Hogy fölmenjél a gólyafészekhez, ott vagynak a pipék!” – de már futott is kifele az ajtón, a többiek dőltek el a kacagástól.

Gyárfás nem emlékezett rá, hogyan és mikor ért haza, de reggel a felesége kérdésére csak annyit mondott, mint a mesebeli legény, hogy „vettem is meg nem is, hoztam is meg nem is”.

 -.-

*pipe - kisliba

A compó napja

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe, jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra meg compóra menni. Elhatároztam, magam is kipróbálom azt a helyet.

Így, hát felszedelőzködtem, nyakamba kanyarítottam az odakészített tarisznyát, fogtam a horgászfelszerelést, és kiléptem a hajnali hűvösbe.

Ettől fel is ébredtem teljesen, és jól kilépve igyekeztem kifele a városból. Elég messzire kellett mennem, keleti irányba. Ott húzódott az a nevezetes tankárok. A háború alatt ásták védekezésül a támadó tankok ellen. Meredek oldalai voltak, körülbelül három méter mély, és a Körös vizét is beleengedték.  Olyan szélesre készítették, hogy ne lehessen felette átmenni járművekkel, tankokkal. Ha pedig megpróbál a martoldalon leereszkedve átmenni, az orra beleragad, nem tud a másik oldalon felkapaszkodni. Jól ki lett találva, csak éppen a több ezres tömegű tankok és harckocsik ellen semmit sem ért, mert ha beleszorult két-három jármű, a negyedik felettük már tovább haladhatott. Hogy ott pusztult a legénység az árokba szorulva, kit érdekelt? Volt utánpótlás elegendő!

Ma már persze nyoma sincs az akkori sok szenvedésnek, nyomorúságnak – a roncsokat mind elhordták, mint ócskavasat beolvasztották, s lett belőlük vaskályha, kerítés, és más fontos alkatrész a mindennapi életben. Az árok állóvizében pedig a csöndes vizeket kedvelő halfajok szaporodtak el. Keszeg, kárász, compó, potyka, meg a mindenütt megjelenő ragadozóhalak, mint a harcsa.

Kiérkezve a helyszínre, leereszkedtem a vízpartra, s kerestem egy alkalmas helyet, ahol aztán letáboroztam. Fűzfa vetett árnyékot, s egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet számomra. A káka mellé bedobtam egy sneciző horgot, kenyérgalacsinnal, s máris kapásom lett. Egy kis keszeg ficánkolt a damil végén. Nem dobtam vissza, hanem rákötöztem egy hármas horogra, tettem egy vékony acél előkét, és egy nagy parafa dugóval belódítottam a víz közepére, próbáljon meg úszkálni, anélkül, hogy beleakadna a part menti növényekbe.

Sokáig nem történt semmi. A víz közepén alig himbálózott a nagy parafa dugó, s a káka mellé dobott kis pálha is mozdulatlanul feküdt a felszínen. Álmosítóan döngicséltek a bogarak, s más hang nem is hallatszott, még szellő sem rezdült.

Egy adott pillanatban azonban úgy láttam, mintha a szembeni martoldalban megmozdult volna valami. Azt hittem, a szemem káprázik, mikor a bokrok alatt megpillantottam egy fekvő alakot. Katonaruha volt rajta. Biztos voltatok úgy, hogy valamit megláttok, és nem hittetek a szemeteknek, még a fejeteket is elfordítottátok, hogy ne lássátok, mert nem lehet igaz. Oda se néztek, hátha eltűnik.

Most én is így jártam, de hiába dörzsölgettem a szemem, néztem jobbra-balra, pislogtam, fordítottam hátat – a katona nem tűnt el! Sőt, felült, és rám nézett, figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek. Még halványan el is mosolyodott. Aztán leballagott a víz széléig, és egy pálcával kezdte a feneket, az iszapot döfködni. Mocsárgázbuborék böffent fel a nyomán. Hátranézett, s én is oda pillantottam: egy újabb katona jelent meg a bokrok tövénél, s az is lejött a partszélére az iszapot döfködni. Aztán egy harmadik, negyedik, és egyre több jött elő. Ott álltak velem átellenben, a másik parton, és szorgalmasan döfködték az iszapot. Hang nem hallatszott, csak a mocsárgázbuborékok böffenése.

Néztem őket, de az nem zavarta a tevékenységüket, bár néha-néha rám pillantottak érzelemmentes, merev tekintettel. Úgy, mint a színész, mikor a szöveg deklamálása közben kipislant a nézőkre.

Kis idő elteltével újabb mozgás vonta magára a figyelmemet. Fent, az árok túlsó oldalán páncélkocsik sora közeledett. Sötétzöld színük alig ütött el a rét színétől, de azért jól láttam a közeledőket. Sorban, egymás mellett megálltak a meredély szélénél, és a platóról katonák ugráltak le. Mindez teljes csendben történt. Erre jól emlékszem, mert attól féltem, hogy zajt ütnek, és elriasztják a halakat.

Fölösleges volt azonban a félelmem, nem menekültek el a halak, hanem éppen hogy valami elkapta a csalihalamat. Akkorát rántott a boton, hogy szinte kirepült a kezemből. Jól bevágtam, s nem kevés kínlódással a partra húztam egy szép, másfél-kétkilós harcsát. Úgy lenyelte a hármas horgot, hogy alig tudtam a torkából kiszabadítani. Össze is harapdálta a kezemet. Elhelyeztem a zsákmányt a haltartóban, s megkönnyebbülten nagyot szusszantam, majd büszkén felnéztem, lássam, mit szólnak a katonák a teljesítményemhez.

Nem voltak sehol!

Mintha föld nyelte volna el mindet harckocsistól, iszapdöfködő pálcástól, mindenestől együtt. Vállat vontam, s újabb horgot készítettem elő a kisebbek közül, kenyérgalacsinosat. Bedobva a káka mellé, fogtam is rövidesen egy közepes méretű, úgy másfél araszos nagyságú compót, cigányhalat. Gyönyörű, óarany színű pikkelyei csak úgy csillogtak a napfényben! Ez is a haltartóba került.

(Most, így utólag visszagondolva azon csodálkozom, hogy akkor nem csodálkoztam! Olyan nyugodtan folytattam a horgászást, mintha a szembeni parton nem is sorakozott volna ott az előbb egy csomó katona meg páncélautó.)

Éppen újabb horgot dobtam be a már megszokott helyre, amikor az én partoldalamon mozgást láttam a szemem sarkából. A barátom, Rezső közeledett, aki ezt a helyet ajánlotta nekem. Ahogy a közelembe ért, leült a meredély tetején, és intett, hogy maradjunk csendben, és az úszóra figyeljek, mert kapásom van.

Igaza volt, de elszalasztottam a halat. Erre leereszkedett hozzám, s végre üdvözöltük egymást. Mialatt újra elkészítettem a csalit, elmeséltem, mit láttam nem rég a szembeni oldalon. Azt mondta, biztosan álmodtam, hiszen itt messze nincs katonai alakulat, a legközelebbi a város túlsó felén van, hogyan is jelenhettek volna meg sok kilométernyire levő kaszárnyából!

„Felejtsd el. Csak álmodtad!” – fejezte be a beszélgetést.

Elfogadtam a véleményét, és nem erőltettem tovább a dolgot. Rezső is előszedte a felszerelését, és szólt, hogy próbálkozzunk vörös gilisztával, hozott is egy dobozzal. Egy másik zsombékos mellé telepedett le. Csendben, türelmesen horgásztunk egy darabig, s hamarosan meg is lett az eredménye türelmünknek – egymás után szedegettük ki az apróbb halakat, majd a barátom kiemelt egy szép nagy compót.

„Cigányhal!” – kiáltott fel boldogan.

Az én okos barátom mindjárt el is magyarázta, hogy miért mondják a compót cigányhalnak. Azt mesélik az öregek, hogy régen a cigánygyerekek úgy fogták a halat, hogy a rózsa visszafele görbülő tüskéjére tűzték a gilisztát, hasra feküdtek a zsombékon, és belógatták a csalival ellátott tövises ágat. A compó bekapta, s a purdé kirántotta. Így fogták a halat!

Késő délutánig folytattuk, de több komolyabb kapásunk már nem volt.

Estére érkeztem haza, lefekvés előtt még megpucoltam a halakat, a harcsát megnyúztam, beleket, kopoltyúkat kidobtam, a szeleteket besóztam és betettem a jégszekrénybe. Jó hideg volt benne – tegnap hoztak friss jeget, s a tartályt telerakták rendesen. Eléggé elfáradva bújtam a pokróc alá, de nem tudtam aludni. A katonák jártak az eszemben. Le is vettem a polcról a „Világháború története” című könyvet, s azt lapozgattam, amíg el nem nyomott az álom.

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra, meg compóra menni…

(„Idétlen időkig” http://www.online-film.hu/idetlen-idokig-1993/#)

Az ezüst fejű bot

- Tessék! – kiáltotta Távi hangosan a kopogtatásra reagálva.  Igazából Tivadar volt a rendes polgári neve, de mindenki úgy a barátai, mint a páciensei is Távinak szólították, amit nem is kifogásolt, lévén maga is alkalmatlan ítélte anyakönyvezett nevét.

Fehéringes, öltönyös fiatalember lépett be az ajtón. Pasztellkék nyakkendője szabályosan megkötve illett a szürke öltönyhöz és zöldeskék szemeihez.

„Vajon mit akarhat ez a bájgúnár?” – tette fel magában a kérdést csöppet sem jó indulatúan.

- Gyáni Kázmér vagyok, nyomozó tiszt – mutatkozott be.

- Ide tessék! – mutatott Távi a fogorvosi székre.

- Nem paciensként vagyok itt!

- Hanem?

- Hivatalos ügyben, mint nyomozó vagyok itt.

- És mi után nyomoz, ha szabadna érdeklődnöm. Mi itt nem folytatunk tikos tevékenységet, nem tartunk kábítószereket…

- Nem, nem! Nem ilyen természetű ügyben jöttem.

- Akkor inkább itt ezen a széken foglaljon helyet, az asztal mellett! – nevette el magát Kázmér utalva előbbi invitálására.

- Egy páciense iránt érdeklődöm. Ne tiltakozzon a személyiségi jogokra hivatkozva, van bírói végzésem!

- Kérem, kérem… Eszembe sincs, hogy az igazságszolgáltatás munkáját akadályozzam. 

- Nos, akkor lássuk!

 Gyáni nyomozó jegyzeteit lapozgatva elmondta, hogy őt egy Kondor Károly nevű illető érdekli, aki nem régen itt kezel tette a fogát. A doktor emlékezett rá, de a karton is előkerült.

- Egy kitört frontfog pótlására került sor - magyarázta Távi, aki igazából Tivadar.

- Lehetne, kérem, kissé bővebben?

A doktor elmagyarázta, mi volt a szokatlan ebben az esetben. Két frontfoga tört ki a paciensnek, de csúnyán megsérült a felső ajka is. A véraláfutások színe alapján legalább 4-5 napos lehetett a sérülés.

A felesége kísérte, és ő beszélt. Igaz, a páciens nem is nagyon tudott volna beszélni az összetört szájával. Feltűnt Távinak, hogy milyen ideges, nyugtalan az asszony.

- Ne nyugtalankodjon, asszonyom! Olyan pótlást csinálunk, hogy csak! Pont olyan lesz, mint az eredeti. Ma már a fogtechnika, higgye el, igazi művészet. Olyan fogakat, fogsorokat csinálunk, hogy nem lehet az eredetitől megkülönböztetni, sőt közben még a hibákat is kijavítjuk. Ezért mondjuk, szebb lesz, mint volt. 

- Nem ezért vagyok én ideges! A napokban meghalt az anyósom, és még mindig nem engedték eltemetni valamilyen hivatali eljárás miatt.

Emlékezett vissza a doktor a beszélgetésre.

A rendőrt nagyon érdekelték ezek a részletek.

- Szabad megkérdeznem, miért érdeklődik ilyen tüzetesen Kondor Károly iránt?

- Kérdezni kérdezheti, de hogy válaszolok-e az más kérdés.

- Titok?

- Végül is nem titok, de még nem zárult le az ügy. Bár, úgy gondolom, hogy mivel ön is informált az illetőről, én is megtehetem. 

A helyzet pedig a következőképpen nézett ki: az ember gyanúba került az édesanyja halálával kapcsolatban. Az idős hölgy szívbeteg volt és elhunyt. A halál beálltát megállapító orvos valamit tisztázandónak ítélt, és hatósági boncolást kért. Kiderült, hogy fulladás okozta a halálát, ami idegenkezűségre utalt. Az áldozat ezüstfejű sétabotján pedig megtalálták Kondor Károly vérét. Letartóztatták, mint gyanúsítottat, külön súlyosbító körülményként merült fel, hogy Kondor kivette a bankból az áldozat minden pénzét nem sokkal annak halála előtt. Az áldozat védekezés közben a súlyos ezüstfejű bottal lesújtott a támadójára, akinek kitörött a foga, s összezúzódott az arca. Végül egy párnával megfojtotta áldozatát, majd másnap szívelégtelenség címen jelentették a halálát.

Ez után a „beszélgetés” után eltelt jó egy hónap, mikor is a doktor szemébe ötlött egy újsághír. Egy nagyon érdekes újsághír. Azt írja, hogy Kondor Károlyt felmentették, ellenben letartóztatták a feleségét, aki eddig csak, mint tanú szerepelt. Ő volt a tényleges tettes, ő nyomta a párnát az anyósa arcára, aki elesett a lendülettől, amivel a fiát leütötte.

Mindennek a hátterében a pénz állt. A PÉNZ. Mindennek a mozgatója sokak szerint. Kondor Károly mindenképpen így gondolta. Kivette a bankból édesanyja minden megtakarítását, hogy törlessze tetemes tartozásait.

- Add vissza a pénzemet, Károly! – kiabált az idős asszony, mikor megtudta, hogy a fia kifosztotta.

- Annak már bottal ütheti a nyomát!

Ez a szó adta az ötletet, s már le is sújtott az ezüstfejű bot.