Mesterség, mesterség

Gábris döngő léptekkel halad a falu egyetlen utcáján, az út közepén, Nem nézett semerre, csak előre, de így is jól tudta, hogy vizsla tekintetek követik minden lépését az ablakok mögül. Nem csak nézték, követték a szemek, hanem szavak is követték. Leány ajkakról szálló szavak.

- Most jött meg a városból a Mózes fiú – suttogta a függöny mögé bújva Marica, a falu szépe.

- Tudós professzornak készül, mint Keresztesi professzor úr a Kollégyium igazgatója – toldotta hozzá a háziak Boriskája.

- Jobban tenné, ha a fészét forgatná a penna helyett! – szólott bele a leányocskák beszédébe Boriska édesanyja, Malvina nén’ – Az ácsmesterséget tanulná inkább az apja mellett, aki becsületes iparos ember. Mindenki becsülte a faluban.

Közben Gábris hazaérkezett, s édesapját ott találta megszokott helyén, a padon ülve, az eperfa alatt. Balesete óta mindétig itt ült, innen irányította az embereit, s innen próbálta kisebbik gyermekének, Vencelnek magyarázni, hogy miként fogja kezében a szerszámot, hogyan álljon a fa mellé, nehogy kárt tegyen magában, ha megcsúszik a szekerce.

- Isten hozott, fiam! – fogadta nagyobbik fiát Mózes Aladár.

A fiú leült az apja mellé a padra, s az asztalra kitette, amit a tarisznyája rejtett. Egy könyvet. Aladár a balesete óta, bizony, rákapott az olvasásra, a fia pedig hozott neki olvasni valót. Olyasmit, amit a diákok is olvasgatnak, ha sikerül elkerülni a professzor urak figyelmét.

- Látod fiam, milyen az élet, én látlak el téged testi táplálékkal, te pedig engem szellemivel! – kacagott nagyot.

- Apám annyit olvas itt az eperfa alatt, hogy mehetne helyettem, a professzorok elé!

- Öl a csúfság, ugy-é?

- Azért szívesen hozok olvasni valót apámnak!

- Beszélj nekem, hogy haladsz az iskoláddal.

- Jobban haladnék, ha több időm lenne, de …

- Nincs időd a tanulásra? – horkant fel az öreg. – És mire jut időd?  Mivel foglalkozol te titokban.

- Dolgozom …

- Teee? És mit, ha szabad érdeklődnöm?

- Házépítésen.

- Hogy?

- Mesterlevél nélküli ács vagyok.

Apai áldással, anyai tarisznyával és kevéske zsebpénzzel érkezett Gábris a városba, hogy meghódítsa a tudomány várát, hogy mint elsőszülött fiú jogi tanulmányok folytatásával emelje a család hírnevét. Nem sok idő múlva a tarisznya is kiürült, a zsebpénz is megfogyatkozott, az atyai áldással pedig nem lehet jól lakni, kérni meg engedte a büszkesége. Korgó gyomorral ténfergett a város utcáin, bár lett volna tennivalója elég, már amit a vaskos tankönyvek tanulmányozását illeti, de üres hassal nem fűlött hozzá a foga. Az utca végén szorgoskodó emberek csoportja vonta magára a figyelmét.

- Szaporán, szaporán! – kiabálta mérgesen egy kalapos ember.

Gábris megállt, nézegette, vajon mivel foglalatoskodnak ezek az emberek. Árkot ástak, ügyesen négyszög formában. Egy ház alapja kezdet alakot ölteni.

- Hé, ne tátsd a szádat! – fordult a mérges ember Gábrishoz – Gyere inkább, fogd meg a dolog végét! De előbb dobd le a kabátodat, nehogy bepiszkolódjon.

- Mit fizetsz?

- Rendes órabért.

Barátunk feldobta egy farakásra a kabátját, feltűrte a nadrágja szárát, és beállt a kubikosok közzé. Sötétig dolgoztak, ekkor a kalapos, aki a munkavezető lehetett kifizette a munkabért a munkásoknak. Gábris is megkapta a bérét, bár nem sokat, de egy kiadós vacsorára futotta a közeli csapszékben. A többiek persze inkább bort rendeltek, s nyakaltak, ameddig a napszámból tartott.

- Itt legyetek reggel virradatkor! – szólt be a kocsmába a kalapos.

- Ha úgy jövök, mint ma, elfogad? – kérdezte Gábris.

- Mi az, a méltóságos úr csak délben méltóztatik felkelni? – kérdezett vissza csúfondárosan, amit az emberek harsány röhögéssel jutalmaztak.

- Délelőtt úr vagyok, este kódis! – jött a replika.

- Órabéred a munkád után jár – dobta oda a szót beleegyezése jeléül a mérges, s bevágta maga után az ajtót.

Ezzel aztán Gábris az építkezési csoport „délutános” tagja lett. Eleinte nehezen ment a munka, de ahogy teltek a napok összeszokott a munkatársaival, s mire felhúzták a falakat, már tapasztalt kőműves segédként ügyködött közöttük. A falak álltak, következett a tetőszerkezet összeállítása. Igaz ács nem akadt a csoportban, mert a gazda nem akart máshonnan drága napszámért mesterembert hozatni, két asztalos segéd állt neki a gerendák kifaragásának. Gyengén haladtak, sokat boldogtalankodtak.

- Tönkre teszitek a drága anyagot! - szólt rájuk Gábris.

- Mit izélsz? Csináld, ha jobban tudod!

A fiú szó nélkül elvette a szekercét, és az édesapjától ellesett mozdulatokkal nekiállt a munkának. Suhant a vas, hullt a forgács, s nem sok idő múltán készre faragta a fát. A többiek, beleértve a mindig mérges munkavezetőt is szájtátva bámulták.

- Miért nem mondtad, hogy ács vagy?

- Mert nem vagyok.

Mikor mindezt elmondta az apjának, Mózes Aladár egy méretre vágott rönköt hozatott az udvarra, s ráparancsolt a fiára:

- Ott van minden a szerszámos kamrában, ott van a fa előtted, lássam, hogy lesz belőle szarufa, s ha kész, kapcsold hozzá azt a másikat, ami az eszterhéj alatt van. De úgy, hogy megálljon száz évig!

Gábris könnyed lendülettel dolgozott, még dudorászott is közben, s estére elvégezte a munkát. Még meg sem izzadt.

- Minek neked, fiam a penna? Itt a helyed mellettem! Segédemmé fogadlak, s egy év múlva megkapod a mesterlevelet is!

- Velem meg mi lesz? - ijedt meg Vencel.

- Cseréltek. Te mész a városba, vár rád a kollégyium!

Így lett évek múlva híres ügyvéd Vencel, s megbecsült mesterember Gábris.