Találkozásom Vencellel

Vencellel igazából Nagylaknál ismerkedtem meg, a határállomáson. Hosszú kocsisor állott a határ mindkét oldalán. Előttünk több száz kocsi várakozott. Nem volt ez abban az időben ritka eset. Előfordult, hogy 24 órát kellett várakoznunk mire átmehettünk a másik oldalra. Mi éppen a magyar oldalon álltunk, s unalmunkban kiültünk az út menti árok martjára beszélgetni, ismerkedni.

No, ott jöttünk össze Vencellel. Mögöttem három autóval állt az övé, s ő meg mellénk telepedett, mivelhogy ismerősen csengett neki a beszédünk, a hangsúlyunk.

- Maguk es mennek hazafelé? – kérdezte, azaz inkább csakúgy megjegyezte, mikor lehuppant mellém a fűbe.

- Haza…

- Dolgozni voltak?

- Dolgozni…

- Bejött?

- Hallja kend! Maga most éngem vallat, vaj mi? – fortyantam fel végül.

 Szóval így kezdődött. Ültünk az útmarton hosszú órákon keresztül. Ha meglódult a kocsisor, mi is arrább mentünk pár métert, s folytattuk ahol abba hagytuk. A beszédet éppen úgy, mint a hallgatást. Vencel a csendet nehezen tűrte, s szabadjára engedte a beszélőkéjét. Elmesélte egész életét. Én is az enyémet, már amennyit jónak láttam belőle.

- Nem voltam én mindig ilyen teddide-teddoda, eldobni való ember. Öt szakmából van képesítésem. Úgy bizony! Kitanultam én a kőműves mesterséget, a szoba festés-mázolást, a kályhás mesterséget, a korongozást, mozaik-öntést.  Legtöbbet az édesapámtól tanultam, aki nagy mestere volt mindennek, ami kőből, fából, vagy földből készült. A korongozást az udvarhelyi népfőiskolán tanultam, az agyagszobrocskák készítését Vass Árontól Makfalván, a kőművességet a szovátai Illyés mestertől, s az ácsmunkát segédmunkásként innen-onnan fiatal legénykorában. Az egy ácsmunkához mégis nem sokat konyítok, de a mozaiköntés minden csínját-bínját ismerem. Olyan mintákat rajzolt nekem az öregem, mint ami a korondi bokályokon van. Pedig csak szögletesen lehet mintázni, s szín is csak három lehet: a fehér, a sárga, meg a piros.

 Időközben megérkeztünk a vám elé. Vencel búcsút vett tőlem, s meghívott magához a falujába, látogatnám meg, hogy folytassuk a beszélgetést, meg hogy bölcselkedhessen a munkájával. Szépen sikerült mozaik van nála is, meg az iskolában, mondotta.

 A határőrök, s a vámosok hamarosan végeztek velünk, de hogy miért tartottak ott bennünket órákon keresztül a sorban, az örök rejtély marad számomra.

 Úgy egy félév múlva került sor a látogatásomra Vencelnél, mikor valamilyen ügyből kifolyólag a falujában akadt dolgom.

- Itt vagyok! – jelentkeztem a takaros portán – Lássuk a medvét! Akarom mondani, azokat a híres mozaikpadlókat.

- Megmutatom, ami itthon van. A konyhát, s a fürdőt. Aztán átmegyünk az iskolába. Előbb azonban falunk egy kicsi, s iszunk egy kortyocskát.

- Nem bánom, faljunk, csak úgy ne járjék kend, mint Gazsi komám.

- Az meg hogy járt?

- Az úgy, hogy vacsora tájt beütte magát hozzuk a szomszéd nagylegény fia, Minya. Hogy készültek asztalhoz ülni, kínálták a legényt tartson velük, de az szabódott, hogy nem enne. „Jöjjön, Minya, legalább faljon valamit.” – hívta a háziasszony. Le is ülött a legény, s derekasan nekilátott az ételnek. Kétszer is megrakta jól a tányérját, hogy a menyecskének nem maradott semmi. Azt mondja erre a gazda: „Te Minya, máskor egyél nálunk, s faljál otthon!”

- Nálunk ehet is, falhat is kedvére! – nevette el magát Vencel.

 Úgy tettünk, ahogy terveztük, megnéztük a valóban szépen, ízléssel készített mozaikpadlókat.

- Nehéz mesterség ez – magyarázkodott a mester – Látja, vékony üvegcsíkok választják el az egyes mezőket, nem lehet hajlítani, minden minta szögletes, s még is kijő a forma!

 Büszkén csillogtak a szemei, de aztán elkomorult.

- Most meg nincs munkám. Kiment a divatból a mozaik. Bejött a kerámia kocka, vagy, ahogy mondjuk a grészia. Azt is kitanultam. Muszájból. Most már meg az se kell.

 Próbáltam bíztatni, de csak legyintett.

- Semmi baj. Lesz még így se!