Három etűd

Kibédi kedves ismerősöm, Demeter nyitotta rám az ajtót egy kora tavaszi reggelen. A kerti munkákra készülve ügyködtem, mikor jó reggelt köszönve belépett a kapun.

- Hoztam egy zacskó hagymamagot. Most kell elvetni – szólott.

- Most? Hiszen még alig olvadt el a hó.

- Most bizony, amíg nedve van a földnek. Fel kell rendesen ásni, elgereblyézni, jól összeaprítani, ne legyenek gallyak.

- Olyan legyen, mint a hagymaföld? –kérdeztem mosolyogva.

- Olyan, olyan – válaszolta Demeter –, aztán majd jövök és megnézem, milyen lett az eredmény!

- És hozok hagymapalántát is – tette még hozzá nevetve.

Mindent úgy tettem, ahogy mondta. Hamarosan ki is keltek a kicsi palánták. Vékonyak, mint a hajszál, de a lelkes locsolás, öntözés hatására lassan növekedni kezdtek. Mikor eljött az ideje a kiültetésnek sajnos alig voltak arasznyiak és továbbra is csak vékony fűszálnyiak. Mentőangyalként megjelent azonban Demeter és hozott egy jókora kötés gyönyörű, erőteljes, frissen kiszedett hagymapalántát a sajátjából.

- Ezeket ültesse el, barátom. De jobban készítse elő a talajt! Trágyázni is kell és jól fellazítani. Húsz centire egymástól és a középtájon lecsípni a hajtást, hogy csak egy bő tenyérnyi maradjon belőle, és nagyon jól megöntözni. Ennyi a tudomány. Ősszel jövök!

És ősszel jött. Hozta az ízletes, kétökölnyi, gyönyörű kibédi lilahagymát.

Két koszorúval…

*

Szegeden mentőztem, amikor az alábbi eset megtörtént. Éjfél után jött egy hívás, a nővér rádión adta le, mert éppen betegnél voltunk. Nem kellett messze menni, csak a második utcáig, s ahogy végeztünk indultunk is.

- Jaj, jöjjön, doktor úr! – fogadott a középkorú hölgy, aki kihívott.

- Ki a beteg?

- A fiam.

- Hol van?

A szobaajtóra mutatott.

- Bezárkózott. Nem jön ki már órák óta. Hiába is kopogtatok…

- Egyedül van bent?

- Nem tudom!

- Tessék bekopogni, és szólni, hogy itt vagyok, nyissa ki az ajtót, tudjam megvizsgálni, ha baja van.

A hölgy kopogtatott az ajtón, s beszólott, ahogy tanácsoltam.

- Anya! Ne kopogtass ötpercenként! Nem kell semmiféle doktor. Klári van nálam…

*

Szenthkúthy adjunktusnő a szobája félig nyitott ajtajában állva figyelte a folyosón zajló jelenetet.

- Hagyj már végre békén! – mondta fojtott hangon a férfi.

A jó negyvenes, erőstestalkatú, világos bőrű, majdnem hogy sápadt férfi a kezei maga előtt tartva igyekezet a hozzá közeledő hölgyet távol tartani.

- Viktor, ne lökj el! Hozzám tartozol, bármit is mondasz!

- Nem tartozom én hozzád, miket beszélsz? Különben is ez itt az egyetem és ne cirkuszkodj!

Az adjunktusnő megsokallta a szóváltást és odaszólt.

- Viktor, kérem! Várjuk konzultációra.

A férfi menekülésszerűen belépett a kitárt ajtón.

- Mi volt ez a jelenet? Ki ez a nő?

- A volt feleségem. Húsz éve elváltunk. Hivatalosan, vagyonmegosztással, szerintem becsületesen. Elköltöztem még az országból is. Újra nősültem, van három gyermekem. Iskolások, a legnagyobb egyetemre jár.

- Akkor ez mi volt?

- Megtudta a címemet egy szakfolyóiratból, ahol a dolgozataimat közölték, és megjelent a színen. Nem érti még most sem, hogy annak a régi közös életünknek rég vége!

- Sajnálom, Viktor! De beszéljünk másról, és szólítson Olgának…