Egy kerékpáros

   Minden reggel munkába menet az állomás felől, a hosszú bulevárdon szembe jött velem egy biciklista. Persze sok biciklista kerekezik arrafelé, de ez az egy percnyi pontossággal ugyan abban az időben, a három fenyővel egy vonalban jött velem szembe. Éveken keresztül - ha sütött a nap, esett az eső, vagy fújt a szél, hullt a hó. Az utóbbi években már köszönésképpen intett is, mikor meglátott.

   Most pedig egy hete nem látom. Nem jön velem szembe.

   Mi lehet vele? Beteg, elköltözött, meghalt?

   Fogalmam sincs, kicsoda, hiszen nem váltunk egyetlen szót sem egymással. Annyi volt a kapcsolatunk, hogy ő jött szembe velem a járda mellett, a három fenyőfánál, felemelte a jobb kezét, intett, és én visszaintettem a volán mellől.

   Aztán eszembe ötlött, reggelenként milyen nehéz, kipufogógázoktól terhes a levegő, milyen szennyezett, és akkor bevillantak Okos Balázs szavai: „…a nagyvárosi kerékpárutak többsége a legnagyobb szmog terheléssel járó buszsávok mellett található. A nagyvárosi kerékpárosoknak ezért határozottan ajánlom a légszűrő maszk használatát!”

   Ismeretlen ismerősöm talán ennek a nagyvárosi szmognak lett az áldozata.

   Vagy elvitték az ufók?

   Mindenféle lehetséges és lehetetlen magyarázat eszembe jutott.

   Napról napra fokozódott bennem a nyugtalanság, ahogy reggelenként a találkozásunk helyéhez közeledtem. Bűnösnek éreztem magam, ha másért nem, hát, mert én is hozzájárultam a bőven bűzös légszenny növekedéséhez a levegőben - pontosabban a gépkocsim.

   Néha kisebb távolságokra ugyebár, gyalog megyek, s ilyenkor magam is tapasztalom, mennyire fullasztó nehéz a levegő a házak között. Pedig ezek a gyalogutak nem is a csúcsforgalom idejére esnek.

   Napi rendszerességgel beszippantani a kipufogógázokat kész öngyilkosság, és ez a kerékpáros évekig ezt tette, sőt tekerve a pedált még a fizikai erőfeszítés következtében a lélegzés is szaporább és mélyebb, mint pihent állapotban. Mi történhetett vele, hogy már több mint egy hete nem látom.

    Beteg, elköltözött, meghalt?

    Vagy elvitték az ufók?

    Itt a városban senki sem látott ismeretlen repülő tárgyakat, vagy idegen világból származó lényeket, de néha mégis felröppen a hír, hogy ez meg ez eltűnt, senki sem tudja mi lett vele. Gyanús dolog, nagyon gyanús! És megindulnak a találgatások úgy, mint a kerékpárosunk esetében. Igaz, hogy csak én találgatok, keresgélem a lehetséges magyarázatokat, éppen úgy, mint mások, a szenzációra éhesek hasonló esetben. Én azonban nem osztom meg senkivel a kétségeimet, kérdéseimet, aggodalmaimat – csak emésztem magam.

   Jól, rosszul megismerünk valakit, s egyszer csak eltűnik az életünkből. Eltűnik az életből…

   Egyik ködös reggel feltűnt a fenyőfáknál egy kerekesszékben ülő alak. Valami megmagyarázhatatlan indulattól vezérelve lehúztam a járdamellé, és letekertem az ablakot. Azt a férfiút ismertem fel benne, aki éveken keresztül szembe biciklizett velem reggelenként. Ő is meglátott és intett, menjek át hozzá. Kiszálltam a kocsiból. Megreszkírozva, hogy elkésem a munkából a közeli gyalogátjárót igénybe véve átmentem. Üdvözöltem, ahogy közelebb értem, és kérdeztem, mi történt vele?

- Banális dolog – válaszolta és elmondta, hogy a sűrű ködben elkapta egy görcsös köhögés, és elveszítette az egyensúlyát, nem tudta uralni a biciklit, és elütötte a járda szélén levő tűzcsapot. Az eredmény: combnyaktörés, műtét, tolószék.  Az orvosok azzal biztatták, még legkevesebb három hónap kell ahhoz, hogy lábra álljon. Addig marad a kerekesszék.

   Végül is nem az ufók rabolták el…