Tüzelő se, étel se…

A fehérre sikált konyhaasztalnál gubbasztott Julis. Hallotta, amint János kinyitja a nyikorgó kertkaput. „Az is mindjárt leszakad a sarkából” – futott át az agyán. Jön az ember tovább, döngve csapódik a bejárati ajtó. Julis fel se néz, csak ül magába roskadtan.

- Brrr! De hideg van kint! – lép be, s már veti is le a kabátját János – no, de itt sincs valami nagy meleg.

Az asszony nem válaszol, hanem az asztalra dőlve zokogásban tőr ki.

- Mi van Juli? – döbben meg az ember.

- Mi lenne? Semmi sincs. Tüzelő se, étel se – mondja hüppögve.

- Étel se?

- Tudod, itt volt Marci fiúnk a kislányával, s az mondja a kicsi, hogy éhes. Én meg odaadtam nekik a levest, egy szelet kenyérrel. A vacsorádat.

- Julis! Nézz rám! – kérte az ura – Azt mondom, jól tetted!

Csodálkozva tekint fel Julis, úgy nézi az urát, mintha most látná életében először.