Egy zsebre tett cigaretta

   Józsika egy közeli ismerősöm fia – meséli Gyárfás – egyik este későn, már tíz óra is rég elmúlt kopogtatott be hozzánk. Különös látogatás volt ez. Hallgassátok meg.

A fiú abban az időben éppen a harmadik gimnáziumot végezte. Szülei nagyon szigorúan nevelték, különösen az édesapja. Este tízig engedték szombatonként buliba, diszkóba. Ez ellen nem lehetett apelláta – szigorú büntetést, sőt verést is kapott, ha ez ellen a szabály ellen vétett.

„A gyereket úgy kell idomítani, mint a kutyát, vagy lovat!” – szokta mondogatni, ha szóba került a gyereknevelés.

Történt egyszer, hogy már elmúlt az engedélyezett idő, s Józsika barátaival mellékutcákon igyekezett hazafelé. Kihasználva sötét sikátorokat elfogatta az egyikük által felkínált cigarettát. Alig szívott kettőt-hármat a sarkon ki más fordult be a sikátorba, mint az édesapja.

Ahogy megpillantotta az apját, Józsika gyorsan zsebre dugta az égő cigarettát, mivel eloltani sem volt ideje.

- Hazafelé! – kiáltotta a szigorú szülő, egy taslival is megtoldva szavait.

Józsika nem várt újabb biztatást, hanem lóhalálában futott haza. Közben a még parázsló cigaretta átégette a zsebét és a nadrágját is, mire észbe kapott és árokba dobta a „bűnjelet”.

Otthon aztán gyorsan bevonult a szobájába, de mikor a ház elcsendesedett, kiosont, és kiégett nadrágjában megjelent az ablakunk alatt. Az erélyes kopogtatásra letettem kezemből a könyvet, s kinéztem az ablakon.

- Gyárfás bácsi, tessék rajtam segíteni!

- Gyere be! Nyitom a kaput.

Mutatta a kiéget foltot a nadrágján, s kért találnék ki valamit, hogy kerülje el az atyai szigor következményét. Arra gondolt, hogy beszéljek az apjával, s így elkerülheti a súlyosabb büntetést.

Nem tartottam jó ötletnek.

- Gyere, inkább elmegyünk a szabó ismerősömhöz, hátha gyorsan befoltozza.

Így is tettünk. Viktor barátom meglepődve nyitott ajtót, de mielőtt bármit is kérdezett volna kancsó bort és poharakat tett az asztalra.

- A fiatalembernek is tölthetek?

- Nem javasolom – tiltakoztam.

Koccintottunk - Józsika borszéki vízzel.

- No, lássuk a medvét! – szólott Viktor, miután letettük a poharat.

Józsika kissé zavart képpel megmutatta a kiégett lyukat a nadrágján.

- Apám agyonver, ha meglátja!

- Vesd csak le, s add ide! Valamit csinálunk vele.

Viktor nem beszélt a levegőbe. Leült az asztalához, odahúzta a lámpát, munkához fogott. A nadrág fonákjából kihúzott, saját szállal stoppolta be a lyukat olyan szakértelemmel, hogy csak bámultam.  Utána kicsit átdörzsölte hamuval, hogy ne különbözzön nagyon az anyag többi részétől.

- Hol tanultad, barátom, ezt a mesterséget? – kérdeztem méltán csodálkozva.

- Jó mesternél. Miklós mesternél, aki a színház szabója és kellékese volt. Ő alakítgatta, javítgatta, toldozta-foldozta a ruhákat, amiket az előadásokon viseltek a művészek, és sokszor még a saját ruháikat is. Jó tanárom volt, sok mindenre megtanított, és én mindent meg is tanultam. Hívott, maradjak mellette.

- Mégis haza jöttél. Miért?

- Az ok nagyon egyszerű. Nem akartam a barátja lenni, a nőket szeretem…

Egy kerékpáros

   Minden reggel munkába menet az állomás felől, a hosszú bulevárdon szembe jött velem egy biciklista. Persze sok biciklista kerekezik arrafelé, de ez az egy percnyi pontossággal ugyan abban az időben, a három fenyővel egy vonalban jött velem szembe. Éveken keresztül - ha sütött a nap, esett az eső, vagy fújt a szél, hullt a hó. Az utóbbi években már köszönésképpen intett is, mikor meglátott.

   Most pedig egy hete nem látom. Nem jön velem szembe.

   Mi lehet vele? Beteg, elköltözött, meghalt?

   Fogalmam sincs, kicsoda, hiszen nem váltunk egyetlen szót sem egymással. Annyi volt a kapcsolatunk, hogy ő jött szembe velem a járda mellett, a három fenyőfánál, felemelte a jobb kezét, intett, és én visszaintettem a volán mellől.

   Aztán eszembe ötlött, reggelenként milyen nehéz, kipufogógázoktól terhes a levegő, milyen szennyezett, és akkor bevillantak Okos Balázs szavai: „…a nagyvárosi kerékpárutak többsége a legnagyobb szmog terheléssel járó buszsávok mellett található. A nagyvárosi kerékpárosoknak ezért határozottan ajánlom a légszűrő maszk használatát!”

   Ismeretlen ismerősöm talán ennek a nagyvárosi szmognak lett az áldozata.

   Vagy elvitték az ufók?

   Mindenféle lehetséges és lehetetlen magyarázat eszembe jutott.

   Napról napra fokozódott bennem a nyugtalanság, ahogy reggelenként a találkozásunk helyéhez közeledtem. Bűnösnek éreztem magam, ha másért nem, hát, mert én is hozzájárultam a bőven bűzös légszenny növekedéséhez a levegőben - pontosabban a gépkocsim.

   Néha kisebb távolságokra ugyebár, gyalog megyek, s ilyenkor magam is tapasztalom, mennyire fullasztó nehéz a levegő a házak között. Pedig ezek a gyalogutak nem is a csúcsforgalom idejére esnek.

   Napi rendszerességgel beszippantani a kipufogógázokat kész öngyilkosság, és ez a kerékpáros évekig ezt tette, sőt tekerve a pedált még a fizikai erőfeszítés következtében a lélegzés is szaporább és mélyebb, mint pihent állapotban. Mi történhetett vele, hogy már több mint egy hete nem látom.

    Beteg, elköltözött, meghalt?

    Vagy elvitték az ufók?

    Itt a városban senki sem látott ismeretlen repülő tárgyakat, vagy idegen világból származó lényeket, de néha mégis felröppen a hír, hogy ez meg ez eltűnt, senki sem tudja mi lett vele. Gyanús dolog, nagyon gyanús! És megindulnak a találgatások úgy, mint a kerékpárosunk esetében. Igaz, hogy csak én találgatok, keresgélem a lehetséges magyarázatokat, éppen úgy, mint mások, a szenzációra éhesek hasonló esetben. Én azonban nem osztom meg senkivel a kétségeimet, kérdéseimet, aggodalmaimat – csak emésztem magam.

   Jól, rosszul megismerünk valakit, s egyszer csak eltűnik az életünkből. Eltűnik az életből…

   Egyik ködös reggel feltűnt a fenyőfáknál egy kerekesszékben ülő alak. Valami megmagyarázhatatlan indulattól vezérelve lehúztam a járdamellé, és letekertem az ablakot. Azt a férfiút ismertem fel benne, aki éveken keresztül szembe biciklizett velem reggelenként. Ő is meglátott és intett, menjek át hozzá. Kiszálltam a kocsiból. Megreszkírozva, hogy elkésem a munkából a közeli gyalogátjárót igénybe véve átmentem. Üdvözöltem, ahogy közelebb értem, és kérdeztem, mi történt vele?

- Banális dolog – válaszolta és elmondta, hogy a sűrű ködben elkapta egy görcsös köhögés, és elveszítette az egyensúlyát, nem tudta uralni a biciklit, és elütötte a járda szélén levő tűzcsapot. Az eredmény: combnyaktörés, műtét, tolószék.  Az orvosok azzal biztatták, még legkevesebb három hónap kell ahhoz, hogy lábra álljon. Addig marad a kerekesszék.

   Végül is nem az ufók rabolták el…

Kanna petrolt kérek!

    A kis vegyes üzlet, a „bót” úgy meglapult a szorosan egymáshoz bújt házak között, hogy csak azok vehették észre, akik tudták, még ott van. Vásárlója mégis akadt elegendő, alig volt olyan áru, amit ne lehetett volna itt kapni. S ha valami ennek ellenére hiányzott, azt Zsiga, a boltos bizton megszerezte. Volt ott a tömött polcokon minden, ami a falusi élethez szükséges. A szenes lapáttól a gumicsizmáig, s a kristálycukortól a fuszulyka konzervig minden, de rövidáru is éppen úgy, mint ruhanemű. Az „ipari” részlegnél maga Zsiga állt a pult mögött, az élelmiszerek körül pedig felesége szorgoskodott.

   Most is hárman-négyen válogattak a ruhaneműk között, ugyanennyien várták, hogy az élelmiszerpultnál, vagy az ipari részlegnél sorra kerüljenek. Dénes türelmesen álldogált petróleumos kannájával a kezében, hogy Zsiga kiszolgálja. Egyszerre megérezte, hogy valaki áll a háta mögött, és megborzongott. Legénykora óta nem borzongatta meg így senki közelsége. Pedig az, aki ott állott a háta mögött szikrányit sem ért hozzá, szólani sem szólott egy szót sem, nem szuszogott a hátába, s illatát sem érezhette, a petróleumbűz ugyanis elnyomott minden illatot, szagot.

   Érezte mégis a másik jelenlétét minden idegszálával. Érezte, hogy ha csak egy milliméternyit is hátrálna, hozzáérne a másikhoz. Hirtelen hátrafordult. Ria nézett vele farkasszemet őzikeszemeivel. Úgy megdöbbent, hogy alig tudott valamiféle köszönést kinyögni.

- Parancsolsz, Dénes?  - hallotta Zsiga hangját.

- Ja, igen… - dadogta – egy kanna petrolt kérek.

- Add a kannádat!

   Dénes felocsúdva oda nyújtotta a kannát, a petróleum árával együtt. A boltos elvette, megnézte a pénzt, betette a kasszafiókba, s a kannát egy tölcsérrel a hordó csapja alá állította. Ezzel Ria felé fordult.

- Neked, lányom, mit adhatok?

- Petrolt – nyújtotta a kannáját, s közben teljes súlyával nekidőlt Dénesnek.

   A férfi nem húzódott el, hanem azt a milliméternyi utat most megtette a másik irányába. Közben a szíve úgy elkezdett szaporázni, hogy majd’ kiugrott a mellkasából. Az egész pár pillanatig tartott, csupán addig, amíg Zsiga elvette a kannát, de Dénesnek attól a pillanattól nem volt egy jó napja.

   Eddig is ismerte Riát, de soha ilyen testi közelségbe nem került vele. Tudta róla, hogy nagyon fiatalon férjhez ment, talán még tizenhét sem volt. A férje kreolos bőre miatt nem örvendett túl nagy népszerűségnek a faluban, s éppen ezért elköltözött hamar teherbe esett feleségével a bányavidékre. Ott nem nézték, ki kicsoda-micsoda, csak dolgozzon. Már jól beilleszkedtek, az ember szépen keresett, lakást kaptak, s a megszületett kisfiút a bölcsödébe is befogadták, mikor Ria is beállt dolgozni a varrodába. A baj a múlt évben következett be – az embert elemésztette a bánya. A beomlott tárnában hatan vesztették életüket, köztük Ria férje is. A szerencsétlenség után a fiatalasszony a kicsivel hazaköltözött a szüleihez.

   Dénes, hogy megkapta a kért petróleumot, fordult is ki a boltból és igyekezett hazafelé. Ria azonban befészkelte magát a gondolatai közé. Hiába próbálta elhessegetni, nem tágított… Munkába menekült a gondolatai elől. Mindent felvállalt a munkahelyén főnökei nagy örömére. A reggel már korán a műhelyben találta, s utolsónak lépett ki a lakatos műhely kapuján. Otthon aztán csak addig időzött, amaddig evett, utána ment ismerőseihez, rokonaihoz ilyen-olyan munkákat végezni. A lakatosszakmán kívül még sok mindenhez értett. Vállalt vaskapukészítést, betonszerelést, kisebb-nagyobb javításokat. Ez nem csak azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmét, hanem szép bevételt is biztosított a családnak. A felesége bár örült ennek, de aggódott is a férjéért, aki sokat dolgozott, és az utóbbi időben olyan szótlan lett. Az asszony érezte, valami baj van, valami nincs rendjén.

- Dénes, mi történt veled? - kérdezte egy este.

- Semmi, semmi a világon. Dolgozom, legyen meg mindenetek, tudjanak a gyerekek tanulni, haladni. Látod, Gergő, a nagyfiúnk rövidesen végez az iskoláival, asztalosnak készül és remélem, becsületes iparos válik belőle.

- Igen, tudom, de azért nem kell agyon dolgoznod magad.

- Annyit dolgozom, amennyit kell, amennyit akarok! –keményedett meg a hangja.

   Hasonló vitába torkolló beszélgetések egyre gyakrabban fordultak elő, de ezek nem nagyon nyugtatták meg Dénes háborgó lelkét! A hétköznapok a munkával még úgy ahogy, de a vasárnapok nehezen teltek. Nem tehette meg, hogy ki sem megy a házból, s az utcán óhatatlanul összetalálkozhatott Riával. Ha meglátta megfordult, s elindult az ellenkező irányba, vagy bement egy ismerős kapuján. A vasárnapi templomozás is komoly gondot jelentett, ha el akarta kerülni a találkozást. És el akarta! Minden erővel azon fáradozott, szabaduljon meg Ria rá gyakorolt hatásától…

   Hetek, hónapok teltek így el. Egy nap aztán ugyan olyan helyzet alakult ki, mint amilyennel kezdődött. A kis boltba Dénes éppen valamit vásárolt, mikor megérkezett Ria. Ahogy meglátta a férfit felderült az arca és odaperdült elébe.

- Miért kerül engem, Dénes bácsi? Haragszik valamiért?

   Dénest a bácsi szó letaglózta, úgy érte, mint egy hideg zuhany. Hamar összeszedte azonban magát és nyugodt hangon válaszolt:

- Nem haragszom én, lányom. Nincs is miért.

Majd a boltos felé fordult:

- Kanna petrolt kérek, Zsiga!

Ezek a gyerekek!

Két második elemista kislány pusmog az udvar végében. Látszik, nagyon jó barátok. Mindent megbeszélnek egymás között – mi történt otthon, a szomszédban, mit mondott a harmadikos Jutka, meg más ilyen „titkos” dolgokat.

Két nap múlva meg jól összevesztek, persze, valami nagyon „fontos” ügyből kifolyólag., és egymás fejéhez vágták azokat a „titkokat”, amit minap megosztottak egymással…

- Tudod, anya-apa, az fájt a legjobban, hogy visszaélt azzal, amit mondtam neki – panaszkodott otthon egyik is, másik is.

*

Az iskolaorvosi rendelőben zajlott le csütörtök reggel a következő párbeszéd az iskolanővér és egy gimnazista között:

- Menj haza anyukádhoz - ápoljon, gyógyítgasson!

- Inkább maradnék a kollégiumban.

- Pedig jobb, ha haza mész. Lázas vagy, köhögsz, gennyes a torkod.

- Igen, de otthon van három kis testvérem, és akkor ők is elkapják!

…

Tüzelő se, étel se…

A fehérre sikált konyhaasztalnál gubbasztott Julis. Hallotta, amint János kinyitja a nyikorgó kertkaput. „Az is mindjárt leszakad a sarkából” – futott át az agyán. Jön az ember tovább, döngve csapódik a bejárati ajtó. Julis fel se néz, csak ül magába roskadtan.

- Brrr! De hideg van kint! – lép be, s már veti is le a kabátját János – no, de itt sincs valami nagy meleg.

Az asszony nem válaszol, hanem az asztalra dőlve zokogásban tőr ki.

- Mi van Juli? – döbben meg az ember.

- Mi lenne? Semmi sincs. Tüzelő se, étel se – mondja hüppögve.

- Étel se?

- Tudod, itt volt Marci fiúnk a kislányával, s az mondja a kicsi, hogy éhes. Én meg odaadtam nekik a levest, egy szelet kenyérrel. A vacsorádat.

- Julis! Nézz rám! – kérte az ura – Azt mondom, jól tetted!

Csodálkozva tekint fel Julis, úgy nézi az urát, mintha most látná életében először.