Parajdi csóré rigófiú

  

                                            Ott hallottam a Sóvidéken, és lejegyeztem

A parajdi sót szekereken szállították szét a székely vármegyékbe. Ezek a sóhordó szekeresek igen víg emberek, de a parajdiak sem különbek. A távoli vidékről jött sószekeresek a madarakról, meg a madárfogásról beszélgettek. Mihály-bá parajdi ember, hát ő is beleszól a madártudományba, hogy lássák az idegenek ő is ért hozzá.

- Már én csak annyit mondok, hogy nálunk Parajdon még februárban is láthatnak kendtek csóré rigófiat.

- Az ne legyen igaz! - mondja az egyik sószekeres.

- Ha nem igaz, hát egy veder bort fizetek!

- No, erre már fogadunk!- mondják a sószekeresek.

Annak rendje-módja szerint lerakják a fogadási részt a vendéglős kezébe, amint Mihály-bá is lerakta a veder bor árát. A fogadásnak híre futamodott messzi helyen, mert senki sem hitte, hogy februárban csóré rigófiút lehetne látni Parajdon. Telt az idő, a fogadások szaporodtak. Karácsonyra egy szép kicsifiút hozott a gólya Mihály-bának, attól kezdve még többet fogadott. Február 1-én eljöttek Mihály-bához a fogadó társak, és Mihály-bá megmutatta kisfiát mezítelenül.

- Itt van, ni - a csóré rigófiú.

A fogadást a sószekeresek vesztették el, mert Mihály bá az anyakönyvi hivatalban igazolta, hogy az ő becsületes neve Rigó Mihály, a gyereke tehát igazi csóré rigófiú.