Szigorú nagynéném, Ilus néni mindig fekete
ruhákat hordott, korán elhunyt férjét gyászolta. Alig voltak éves házasok,
mikor Galíciában hősi halált halt. Azóta sok évtized elmúlt, de Ilus néni
gyásza nem. Sokszor féltem tőle, nem is annyira a fekete ruhája és szigorú
(most már tudom, hogy szomorú) arca miatt, hanem, mert mindig nagyokat
tüsszentett. Ilyenkor gyorsa kellett mondani „egészségére”, mert, ha ez elmaradt,
újabbakat, még hangosabbakat tüsszentett, hogy még az ablakok is rezegtek bele.
Szobájában mindig félhomály uralkodott a lehúzott redőnyök miatt, de ő
általában nem tartózkodott ott, csak aludni ment be este. Szinte egész nap a
konyhában tett-vett, vagy a szalonban üldögélt telefonkagylót tartva a füléhez.
Erre főleg ebéd után került sor a délutáni szunyókálás előtt. A telefonhírmondót*
hallgatta nagy érdeklődéssel a tőzsdei és háborús híreket. Néha a jelenlevőkhöz
fordulva elismételte a hallottakat…
A nagy
konyhában mindig finom sültalma illat terjengett. Ez azért, mert a csikótűzhely tetején almahéj
száradt – teának. Nagynéném néha megengedte, hogy arasznyi darabkát lecsípjek
belőle. Finom ízét ma is érzem a számban!
Szíve mélyén jó asszony volt, csak akkor vált
félelmetessé a szememben, amikor hatalmasakat tüsszentett.
A nagy konyhát ellenben szerettem, s a benne
sürgölődő Ilus néni csöppet sem volt ijesztő. Minden féle házimunkát ott
végzett, nem csak sütött-főzött. Ott stoppolta a zoknikat, ott végezte el a
kisebb mosásokat – a nagymosás a mosókonyhában történt, ami a ház túlsó felén
nyílott. A konyhában végezte a vasalást is. Szenes vasalóval. Ez így volt
ésszerű, hiszen itt állt rendelkezésére a vasalóhoz az izzó parázs. A vasaló felnyitható tetején keresztül
lehetett a szeneslapáttal betenni a parazsat, majd a tetőt visszazárva le
kellett azt rögzíteni. Ahogy hűlt a szén, lóbálni kellett a vasalót, hogy az
oldalán levő lyukon keresztül a beáramló levegő izzítsa fel a parazsat.
Elég veszélyes művelet volt ez a lóbálás,
előfordulhatott, hogy a közelben tartózkodót jól megüti a súlyos vas.
„Bizony, történt is baleset!” – mesélte Ilus
néni. Egy szegény lány így csapta fejbe a kedvesét, aki odament hozzá, hogy
megölelje…
-.-
*A rádió elterjedése
miatt a negyvenes évek közepén leszerelték az 1893 óta működő telefonhírmondó magánkézen levő
készülékeit, csak az intézményeknél tarthatták meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése