Látogatás

Messze bent a dombok között, távol az országút s a vasút vonalától, szinte elfeledve a világtól fekszik a sógorom szülőfaluja. Addig győzködött, uzsukált, amíg rá nem vett, hogy látogassuk meg a még élő rokonait.

A döcögős, poros út végén fel is tűnt a ködbe burkolózott falu. A patak két oldalán sorjáztak a házak, s a bennvalók felhúzódtak a domboldalakon az erdő széléig. Ahogy a ház elé értünk, mintegy vezényszóra a köd felszállt és felragyogott a napfény.

Nagy örömmel fogadtak a háziak. Ijedten néztem szét. Keskeny udvar – igaz, virágokkal szegett -, meredek lépcső visz a bejárati ajtóhoz, ablaktalan, kintről az ajtón át alig megvilágítható szoba, vagy konyha (?). A fogadtatás öröme sem tudta elnyomni a nyomasztó érzéseimet: micsoda primitív szegénység!

Hamar meg is szégyelltem magam. Szeretettel fogadnak, körül ajnároznak, s akkor én itt fanyalgok. El is fogattam a kínált túros lepényt –ízlett igazából, hogy hármat, vagy négyet is megettem, s ezzel nagy örömet szereztem a háziasszonynak. Az öröm aztán rám is átterjedt, mert olyan annak a természete, hogy ha egyik ember örömet szerez a másiknak az neki is öröm. Így fellelkesedve elindultunk egyet járni. Végig vonultunk sógorral a falu főutcáján, sűrűn köszöngetve a házaik előtt tébláboló népeknek. Aztán kikanyarodtunk egy meredek ösvényen az erdőnek. 

Szomorúan láttuk a sok elhagyott, gazdátlan portát. Nincs mit tenni, lassan kihal a falu…

Vagy mégsem? Lám, a meglévő lakott házak szépen rendben vannak téve, felújítva, s mondják, hogy sokan vettek itt városi népek bennvalót. Nem csak hétvégi háznak, hanem ki is költöznek, s igyekeznek újból beletanulni a falusi életbe. Vendéglátóim is éppen ilyenek. Nyugdíjas korukig egy távoli nagyvárosban dolgoztak. A bácsi vasmunkás volt, s a néni varrodában dolgozott. Összekuporgattak egy kis pénzt. Most meg itt vannak, olcsón megváltották az örökséget a rokonoktól, nincs értéke itt az isten háta megtett a házaknak, telkeknek. Gazdálkodnak a nagy kertben, mely kinyúlik fel egészen az erdő aljáig. Megterem ott minden, ami csak szükséges a házban: zöldség, télire krumpli, gabona a majorság számára, s még a süldőnek sem kell a piacról vásárolni.

Ahogy sétáltunk az utcán fel alá, sok idős emberrel találkoztunk, de láttunk fiatalabbakat is eleget, gyerekeket is a karon ülőtől az iskoláskorig.

- Jót sétáltatok? – fogadott szíves szóval Malvina néni, a háziasszony.

- Egyik ámulatból a másikba estünk! Léleknyugtató séta volt.

- Biztos megéheztetek közben. Kész az ebéd, máris terítek. Addig apuval nézzék meg a pincét. A borospincét.

Bandi bácsi, azaz apu boldogan levezetett a az ő birodalmába, a borospincébe.

- Előbb kóstoljátok meg ezt! – aranyló nedűt csorrantott a lopóból egy picike pohárba.

Csak néztük, hogy egy alig féldecis pohárkából mennyi bort ihatunk. Mikor azonban már tizedik fajta bort kóstoltuk meg, mintha nem is tűnt volna olyan picikének a pohár.

- No, akkor melyikből igyunk, melyikből töltsük tele a kancsót?

Nem volt könnyű a válasz, különösen, hogy nem is láttunk kettőnél több hordót. Hogy lett ebből tízféle? De ez már csak este jutott eszembe, mert ott lent elbűvölt a pohár kicsisége, az aranylóan csorduló itóka, s a biztatás: „csak ezt kóstoljátok még meg, csak ezt!”

Mire kissé kapatosan a pince grádicsán felkapaszkodtunk, már terített asztal várt az ebédlőnek előléptetett konyhában.

Kicsit más szemmel néztem szét a házban, mint mikor előszörre beléptünk. Megnéztem a hálószobát, a tisztaszobát, a fürdőt. A folyóvizet a hegyoldalon levő bővizű forrás szolgáltatja. Nincs vízóra (!) Mindenütt rend, tisztaság és békés, kiegyensúlyozott emberek.

Primitív szegénység? Vagy egy szikra reménység…