A parajdi sót szekereken szállították szét a székely
vármegyékbe. Ezek a sóhordó szekeresek igen víg emberek, de a parajdiak sem
különbek. A távoli vidékről jött sószekeresek a madarakról, meg a madárfogásról
beszélgettek. Mihály-bá parajdi ember, hát ő is beleszól a madártudományba,
hogy lássák az idegenek ő is ért hozzá.
- Már én csak annyit mondok, hogy nálunk Parajdon még
februárban is láthatnak kendtek csóré rigófiat.
- Az ne legyen igaz! - mondja az egyik sószekeres.
- Ha nem igaz, hát egy veder bort fizetek!
- No, erre már fogadunk!- mondják a sószekeresek.
Annak rendje-módja szerint lerakják a fogadási részt a
vendéglős kezébe, amint Mihály-bá is lerakta a veder bor árát. A fogadásnak
híre futamodott messzi helyen, mert senki sem hitte, hogy februárban csóré
rigófiút lehetne látni Parajdon. Telt az idő, a fogadások szaporodtak.
Karácsonyra egy szép kicsifiút hozott a gólya Mihály-bának, attól kezdve még
többet fogadott. Február 1-én eljöttek Mihály-bához a fogadó társak, és Mihály-bá
megmutatta kisfiát mezítelenül.
- Itt van, ni - a csóré rigófiú.
A fogadást a sószekeresek vesztették el, mert Mihály bá az anyakönyvi
hivatalban igazolta, hogy az ő becsületes neve Rigó Mihály, a gyereke tehát
igazi csóré rigófiú.


De édes! Kedves történet!
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlés