Találkozásom Oszkárral

  Tegnap találkoztam Oszkárral, a magyar vizslával.

  Kissé viharosra sikerült a találkozás.

  A tömbház harmadik emeletén levő lakás ajtaján kopogtattam – beteghez hívtak – és bentről hangos „szabad!” volt a válasz. Ki is nyitottam az ajtót nagy bátran, s ott állt teljes méltóságban, az előszobában egy megtermett zsemleszínű vizsla. Mint valami oszlopokon, úgy állt erős lábain, és még egy német boxer is megirigyelhette volna domború, izmos marját. Lehetett olyan 65 centi magas. Okos barna szemeivel kíváncsian nézett engem, az idegent. Minden barátságos magatartás ellenére, szilárdan elzárta a bejáratot a „betolakodó” elől.

  - Oszkár, engedd! – jött bentről a parancs, és Oszkár félrehúzódott, hogy mellette beférjek.

  A biztonság kedvéért azért ott maradt. Soha se lehet tudni ezekkel az idegenekkel! Gondolhatta.

  Ahogy oldalról rám nézett annyi odaadás volt a szemében, hogy nem tudtam megállni, meg ne paskolja a feje tetejét. Az eredmény az lett, hogy Oszkár boldogan felugrott két praclijával a vállamra, és megnyalta az arcomat.

  Nem mondom, megrázott a maga 35 kilójával. Persze a gazda hangja visszavonulásra késztette.

  Bementem a szobába, s a kutya a nyomomban. Akárhova mozdultam jött utánam. Ha leültem, leült mellém. Ellenben, ahogy az ágyban fekvő beteghez közeledtem, elém lépett vicsorogva. Nem engedett oda az ágyhoz. A gazdája próbálta csendesíteni, nyugtatni, végül a nyakörvnél fogva a szoba másik végébe cipelte. Én pedig vizsgálni kezdtem a betegemet.

  Oszkár ezalatt nyüszítve tiltakozott a fogva tartás ellen. Egyszerre kiszabadította magát és egy ugrással az ágyon termett, a beteg lábainál, ott hasra fekve halkan nyüszítve leste minden mozdulatomat.

  Miután végeztem és leültem az írnivalókat végezni, leugrott az ágyról, hozzám jött és a fejét a térdemre fektetve megnyugodva hallgatott.

  Megnyugodott, hogy ez a gyógyszerszagú idegen nem bántotta az ő védelmére bízott személyt.

Szenes vasaló és telefonhírmondó

  Szigorú nagynéném, Ilus néni mindig fekete ruhákat hordott, korán elhunyt férjét gyászolta. Alig voltak éves házasok, mikor Galíciában hősi halált halt. Azóta sok évtized elmúlt, de Ilus néni gyásza nem. Sokszor féltem tőle, nem is annyira a fekete ruhája és szigorú (most már tudom, hogy szomorú) arca miatt, hanem, mert mindig nagyokat tüsszentett. Ilyenkor gyorsa kellett mondani „egészségére”, mert, ha ez elmaradt, újabbakat, még hangosabbakat tüsszentett, hogy még az ablakok is rezegtek bele. Szobájában mindig félhomály uralkodott a lehúzott redőnyök miatt, de ő általában nem tartózkodott ott, csak aludni ment be este. Szinte egész nap a konyhában tett-vett, vagy a szalonban üldögélt telefonkagylót tartva a füléhez. Erre főleg ebéd után került sor a délutáni szunyókálás előtt. A telefonhírmondót* hallgatta nagy érdeklődéssel a tőzsdei és háborús híreket. Néha a jelenlevőkhöz fordulva elismételte a hallottakat…

  A nagy konyhában mindig finom sültalma illat terjengett.  Ez azért, mert a csikótűzhely tetején almahéj száradt – teának. Nagynéném néha megengedte, hogy arasznyi darabkát lecsípjek belőle. Finom ízét ma is érzem a számban!

  Szíve mélyén jó asszony volt, csak akkor vált félelmetessé a szememben, amikor hatalmasakat tüsszentett.

  A nagy konyhát ellenben szerettem, s a benne sürgölődő Ilus néni csöppet sem volt ijesztő. Minden féle házimunkát ott végzett, nem csak sütött-főzött. Ott stoppolta a zoknikat, ott végezte el a kisebb mosásokat – a nagymosás a mosókonyhában történt, ami a ház túlsó felén nyílott. A konyhában végezte a vasalást is. Szenes vasalóval. Ez így volt ésszerű, hiszen itt állt rendelkezésére a vasalóhoz az izzó parázs.  A vasaló felnyitható tetején keresztül lehetett a szeneslapáttal betenni a parazsat, majd a tetőt visszazárva le kellett azt rögzíteni. Ahogy hűlt a szén, lóbálni kellett a vasalót, hogy az oldalán levő lyukon keresztül a beáramló levegő izzítsa fel a parazsat.

  Elég veszélyes művelet volt ez a lóbálás, előfordulhatott, hogy a közelben tartózkodót jól megüti a súlyos vas.

  „Bizony, történt is baleset!” – mesélte Ilus néni. Egy szegény lány így csapta fejbe a kedvesét, aki odament hozzá, hogy megölelje…

-.-

*A rádió elterjedése miatt a negyvenes évek közepén leszerelték az 1893 óta működő telefonhírmondó magánkézen levő készülékeit, csak az intézményeknél tarthatták meg.

Horgász túrán a Maros völgyében

   Horgász kirándulásra mentünk a Maros felső szakaszához. Mivel pisztrángászni nem lehetett csak különleges, hegyi patakokra érvényes engedéllyel – nekünk ilyen nem volt (!) - megelégedtünk egy közbeeső lehetőséggel a pénzes pérrel. Palotailva környékére váltottunk engedélyt. Itt még nem számított hegyi víznek a Felső-Marosmente. Gyönyörű a táj. A kelemen havasokból leömlő patakok duzzasztják folyóvá a még szinte pataknyi nagyságú Marost.

 Igaz, hogy pisztrángra nem mehetünk, de rengetek a pérhal a vízben. A pérhal, vagy másképpen pénzes pér rokona a pisztrángnak, de nem a csobogó, zúgó hegyi vizek lakója, hanem ezt a valamivel csendesebb, bővebb folyót, a Marost kedveli. Persze ezt a felső szakaszt, ahol oxigén dús a hűvös folyóvíz. Húsa a pisztrángéhoz hasonlóan szálkamentes.

 Hogy pisztrángra mégis miért nem mehetünk? Egyszerű az ok – külön engedély kell, és azt nem csak drágán adják, hanem azt is megválogatták akkoriban, hogy kinek. Majdnem olyan szigorúan vették, mint a vadászengedélyt.

 A hídon állva láttuk a tovacikázó halakat. A reggeli órákban hagyták, a folyó sodra vigye őket, de közben lestek minden ehető, mozgó bogarat, rovart. A víz felett repdeső rovarokat kiugorva kapják el nagy biztonsággal. Dél fele aztán, ahogy langyosodik, melegedik a víz, kezdenek felfele úszni a hűvösebb vizek felé. Az étvágyuk ilyenkor, persze nincs. Kár is „áztatni a zsinórt”.

 Gyakori túráink állandó pontja volt ez a szép fekvésű falu. Az erdész biztosított szállást részünkre özvegy édesanyjánál egy faluszéli paraszt házban. Pénteken délután érkeztünk, számba vettük a lehetőségeket, kijelöltük a másnapi helyeket – sorsot húztunk, ha nem tudtunk másképpen megegyezni. Ezzel el is telt a nap, s este petróleumlámpa fényénél tekergettük még a zsinórjainkat, rakosgattuk a horgokat, előkéket, csalikat. Ez szinte olyan élvezetes tevékenység volt, mint maga a horgászás. Közben beszélgettünk, ugrattuk egymást, és persze ürítgettük a poharat. Mindenki jól feltankolt otthoni kisüsti pálinkával, borral. Nehogy kiszáradjunk a nagy készülődésben!

 Nem is volt szüksége egyikünknek sem ringatásra. A hegyi levegő, meg nem utolsó sorban a kiürített poharak megtették a magukét. Még a megszokott altatómról is elfeledkeztem, olyan hamar elnyomott az álom. Úgy az éjszaka közepe táján valamilyen halk motoszkálás ébresztett fel. A pokróc alól kilesve a halvány derengésben Béla barátomat ismertem fel. Ő kotorászott a csomagok között. Nem sokat törődtem vele, s mielőtt visszaaludtam volna még hallottam, hogy majszol valamit. Úgy látszik, megéhezett…

 Reggel aztán majdnem veszekedésbe torkollott az ébredés utáni kedvetlenség. Tudniillik, hogy az éjszaka folyamán Béla nagyon megéhezett, fölkelt halkan, senkit fel ne ébresszen, és a csomagok között rátalált valami finom sajtra. Azt majszolta csendesen. Másnap reggel hiába kereste Imi a horgászatra előkészített kövér kukacait.

Parajdi csóré rigófiú

  

                                            Ott hallottam a Sóvidéken, és lejegyeztem

A parajdi sót szekereken szállították szét a székely vármegyékbe. Ezek a sóhordó szekeresek igen víg emberek, de a parajdiak sem különbek. A távoli vidékről jött sószekeresek a madarakról, meg a madárfogásról beszélgettek. Mihály-bá parajdi ember, hát ő is beleszól a madártudományba, hogy lássák az idegenek ő is ért hozzá.

- Már én csak annyit mondok, hogy nálunk Parajdon még februárban is láthatnak kendtek csóré rigófiat.

- Az ne legyen igaz! - mondja az egyik sószekeres.

- Ha nem igaz, hát egy veder bort fizetek!

- No, erre már fogadunk!- mondják a sószekeresek.

Annak rendje-módja szerint lerakják a fogadási részt a vendéglős kezébe, amint Mihály-bá is lerakta a veder bor árát. A fogadásnak híre futamodott messzi helyen, mert senki sem hitte, hogy februárban csóré rigófiút lehetne látni Parajdon. Telt az idő, a fogadások szaporodtak. Karácsonyra egy szép kicsifiút hozott a gólya Mihály-bának, attól kezdve még többet fogadott. Február 1-én eljöttek Mihály-bához a fogadó társak, és Mihály-bá megmutatta kisfiát mezítelenül.

- Itt van, ni - a csóré rigófiú.

A fogadást a sószekeresek vesztették el, mert Mihály bá az anyakönyvi hivatalban igazolta, hogy az ő becsületes neve Rigó Mihály, a gyereke tehát igazi csóré rigófiú.

Látogatás

Messze bent a dombok között, távol az országút s a vasút vonalától, szinte elfeledve a világtól fekszik a sógorom szülőfaluja. Addig győzködött, uzsukált, amíg rá nem vett, hogy látogassuk meg a még élő rokonait.

A döcögős, poros út végén fel is tűnt a ködbe burkolózott falu. A patak két oldalán sorjáztak a házak, s a bennvalók felhúzódtak a domboldalakon az erdő széléig. Ahogy a ház elé értünk, mintegy vezényszóra a köd felszállt és felragyogott a napfény.

Nagy örömmel fogadtak a háziak. Ijedten néztem szét. Keskeny udvar – igaz, virágokkal szegett -, meredek lépcső visz a bejárati ajtóhoz, ablaktalan, kintről az ajtón át alig megvilágítható szoba, vagy konyha (?). A fogadtatás öröme sem tudta elnyomni a nyomasztó érzéseimet: micsoda primitív szegénység!

Hamar meg is szégyelltem magam. Szeretettel fogadnak, körül ajnároznak, s akkor én itt fanyalgok. El is fogattam a kínált túros lepényt –ízlett igazából, hogy hármat, vagy négyet is megettem, s ezzel nagy örömet szereztem a háziasszonynak. Az öröm aztán rám is átterjedt, mert olyan annak a természete, hogy ha egyik ember örömet szerez a másiknak az neki is öröm. Így fellelkesedve elindultunk egyet járni. Végig vonultunk sógorral a falu főutcáján, sűrűn köszöngetve a házaik előtt tébláboló népeknek. Aztán kikanyarodtunk egy meredek ösvényen az erdőnek. 

Szomorúan láttuk a sok elhagyott, gazdátlan portát. Nincs mit tenni, lassan kihal a falu…

Vagy mégsem? Lám, a meglévő lakott házak szépen rendben vannak téve, felújítva, s mondják, hogy sokan vettek itt városi népek bennvalót. Nem csak hétvégi háznak, hanem ki is költöznek, s igyekeznek újból beletanulni a falusi életbe. Vendéglátóim is éppen ilyenek. Nyugdíjas korukig egy távoli nagyvárosban dolgoztak. A bácsi vasmunkás volt, s a néni varrodában dolgozott. Összekuporgattak egy kis pénzt. Most meg itt vannak, olcsón megváltották az örökséget a rokonoktól, nincs értéke itt az isten háta megtett a házaknak, telkeknek. Gazdálkodnak a nagy kertben, mely kinyúlik fel egészen az erdő aljáig. Megterem ott minden, ami csak szükséges a házban: zöldség, télire krumpli, gabona a majorság számára, s még a süldőnek sem kell a piacról vásárolni.

Ahogy sétáltunk az utcán fel alá, sok idős emberrel találkoztunk, de láttunk fiatalabbakat is eleget, gyerekeket is a karon ülőtől az iskoláskorig.

- Jót sétáltatok? – fogadott szíves szóval Malvina néni, a háziasszony.

- Egyik ámulatból a másikba estünk! Léleknyugtató séta volt.

- Biztos megéheztetek közben. Kész az ebéd, máris terítek. Addig apuval nézzék meg a pincét. A borospincét.

Bandi bácsi, azaz apu boldogan levezetett a az ő birodalmába, a borospincébe.

- Előbb kóstoljátok meg ezt! – aranyló nedűt csorrantott a lopóból egy picike pohárba.

Csak néztük, hogy egy alig féldecis pohárkából mennyi bort ihatunk. Mikor azonban már tizedik fajta bort kóstoltuk meg, mintha nem is tűnt volna olyan picikének a pohár.

- No, akkor melyikből igyunk, melyikből töltsük tele a kancsót?

Nem volt könnyű a válasz, különösen, hogy nem is láttunk kettőnél több hordót. Hogy lett ebből tízféle? De ez már csak este jutott eszembe, mert ott lent elbűvölt a pohár kicsisége, az aranylóan csorduló itóka, s a biztatás: „csak ezt kóstoljátok még meg, csak ezt!”

Mire kissé kapatosan a pince grádicsán felkapaszkodtunk, már terített asztal várt az ebédlőnek előléptetett konyhában.

Kicsit más szemmel néztem szét a házban, mint mikor előszörre beléptünk. Megnéztem a hálószobát, a tisztaszobát, a fürdőt. A folyóvizet a hegyoldalon levő bővizű forrás szolgáltatja. Nincs vízóra (!) Mindenütt rend, tisztaság és békés, kiegyensúlyozott emberek.

Primitív szegénység? Vagy egy szikra reménység…