Nyári délután

 Ülök a gangon egy kényelmes nádfonatú székben, és nézelődöm. Jó itt az árnyékban, a fal hűvösében üldögélni egy ilyen rekkenő nyári délutánon. Az oszlopokra szőlő fut fel, az is árnyékot ad, dús fürtjei szinte nyújtózkodnak a napon, őszire finom, zamatosra érnek. Onnan ahol ülök jól kilátni az utcára. Nézem a gyér forgalmat, alig egy-két ember halad el a járdán, távolabbról kocsizörgés hangja jut el hozzám. A meleg úgy megült a házak között, hogy aki tehette ki sem mozdult a házból. Lám, azonban Jani mégis vígan baktat felverve a port az út közepén, s közeledik felém.

- Kerülj beljebb, Jani! – hívom, s mutatom a másik, árnyékban álló széket.

- Nem érek rá! Sietek…

- Ugyan biza, hova?

- Az állomásra.

- Oda, miért?

- Várom, hogy megjöjjön az eszem…

 Ez volt Jani. Könnyedén vette a saját állapotát, és szíve tele volt türelemmel. A gyermekek gyakran csúfolták, de lepergett róla, és olyan jóságos mosoly ült az arcán, hogy a csúfolódók zavarba jöttek. Szerette a csillogó díszeket, akasztott is a kabátjára fényes fémdarabokat, csillagokat, köröket, háromszögeket. Úgy vágta ki azokat egy barátja, akivel néha együtt lófrált. Valamilyen nehezen érthető indulattól vezérelve ez a barát szeretett atyáskodni Jani felett, levetett ruháit neki adta, ellátta pléhből kivágott „kitüntetésekkel”, sokszor meg is ebédeltette. Néha napján az én ebéd meghívásomat is elfogadta. Ilyenkor hálából adott két szem zöld almát, vagy éretlen szilvát, amit a szomszéd fájáról szakított le.

 Másik mániája a drótok, huzalok iránti vonzalom volt. Bárhol talált valami hasonlót, azonnal felszedte, s magára tekerte. A kisebbeket a karjára, akár egy karperec, a hosszabbakat a derekára, mint egy öv.

- Adj egy kicsi drótot! – kérte, ha látott valakit ilyesmivel dolgozni.

 Néha estére egész tekintélyes mennyiségű drót gyűlt össze rajta. Mikor hazament, lerakta a szerzeményeit, s a fásszín háta mögé elraktározta. A fásszín és a szomszéd háza között volt egy fél méter széles terület, éppen elegendő hely a gyűjtemény számára. Az volt a szokása, hogy amiket este elhelyezett a „raktárában”, azokhoz többé nem nyúlt. Ott porosodtak, rozsdásodtak évszámra a fásszín háta mögött. Másnap azonban folytatta, vagy kezdte elölről a drótok, huzalok gyűjtését.

 A nap mintha még melegebben tűzne, de valami különös bántó fénye van, szinte szikráznak a fák levelei, s csivitelő madarak váratlanul elhallgatnak. A csend csak egy pillanatig tartott, a madarak helyett a fák szólaltak meg. A szél, mit egy hárfán játszott a levelekkel, az ágakkal, s a távíródrótok is megszólaltak. Ez a halk szimfónia néhány percig tartott csupán, utána kitört az égiháború. Évek óta nem pipált ilyen vihart a város!  Háztetőket tépett le, fákat csavart ki tövestől, a szomszéd lakatosműhely pléhtetejét egészében felkapta és belehajította a jó tizenöt méternyire levő folyóba. Miután elvonult, mindenütt a pusztítás nyoma, a távírópóznák közül sok kidőlve, s a kidőlt fák sok helyen letépték a villanyvezetékeket.

- Mennyi drót! – rikkantott Jani lelkesen.

 Vesztére…

 Temetésén a fél város jelen volt, még maga a polgármester is.