A bál sikere (részlet egy novellából)

    

A tornatanár az iskolából, Sebők Attila beállított egy délután Elekhez, aki éppen nyakig ült a munkában, s egy hétvégére tervezett lakodalom előkészítésén ügyködött.

- Zavarlak? – bukott ki a kérdés Attilából látva, hogy Elek homlokát ráncolva vizsgálgat egy halom papírt.

- Éppen szünetet akartam tartani. Kérsz egy kávét?

   Attila igenlő válaszára Elek kikiáltott, és Irénke perceken belül hozta is a szokásosat.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? – fordult a vendégéhez, miután kihörpintette a kávéját.

   A bál sikere után Elek helyzete megváltozott az emberek szemében – bizalmat kezdtek érezni iránta. Sokan felkeresték, hogy kisebb-nagyobb rendezvények szervezésében segítsen, és adjon lehetőséget rá a művelődési ház keretein belül.  Jöttek egyre-másra a javaslatok, ötletek. Elek nem zárkózott el semmilyen épkézláb ötlet elől.  Létrejött, teljesen önkéntes alapon zenekar, fotóklub, irodalmi kör, néptánc csoport, bélyeggyűjtők köre, meg más csoport, ami csak egy alkalomra toborozódott.

   Elsőnek a tornatanár, Sebők Attila érkezett azzal az ötlettel, hogy egy színjátszó csoportot kellene összehozni, ő vállalja, és van is már javaslata egy vidám jelenetre.

    Váratlan sikere lett a kezdeményezésnek – ajánlkoztak amatőr színésznek tanárok, az állatorvos, technikusok, munkások a helybeli szövetkezetből, ipartelepről, állami gazdaságból, még a városba ingázók közül is néhányan.

- Nézd, Elek – szólott Attila, a tornatanár -, a csapat készen áll, itt van a darab, amit betanulnánk. Nézd végig, tanulmányozd, húzd ki,  ami nem ildomos, szombaton kezdhetnénk a próbát.

- Látom, tudod a leckét! De ez nem elég. Ha rám hallgatsz…

- Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit …

- … hagynak!

- Na, jó! Mit tanácsolsz?

- Fogjad, itt van a „Művelődés” melléklete, megtalálhatsz benne néhány színdarabot, tréfás jelenetet, melyek a párt útmutatásai szerint íródtak. Ezekből válassz!

- És mi lesz az általam választott darabbal?

- Találd ki!

   Tanakodtak egy darabig, mit is lehetne tenni, aztán megállapodtak, hogy két darab kerül majd bemutatásra: egy a mellékletből és az Attila által választott. Ez utóbbit persze jól megvágták, lerövidítették. Jól is tették, mert így az ellenőrzésen egyből át ment. Lehetett kezdeni a próbákat.

    Úgy tűnt, felszakadt forma egy gát, és az emberek vonzónak találták a művelődés valamilyen formáját. Az állatorvos fotóklubot szervezett, és a kiállításra meghívta megyei lap fényképészét, Moldován Viktort, bírálja el a képeket.  Nem is maradt el a siker, s ezen felbuzdulva benevezett a megyei fotókiállításra a három legjobb képével.  Moldován Viktor biztatta, hogy nyugodtan jelentkezzen. Végül nem is szerepelt rosszul.  Azóta is dédelgetett álma, hogy egyszer a fővárosba is eljut a képeivel.

    Néhány szülő azzal a kérdéssel jött Elekhez, hogy szeretnék zenére taníttatni a gyermekeiket.

 - Nosza, hívjunk egy zenetanárt a városból! – lelkesedett Elek.

   A gondolatot tett követte, s a zeneiskola nyugdíjas tanárával, Mózes Laci bácsival szerződést kötöttek, hogy kijön hetente kétszer zenét oktatni a kicsiknek. A haladók közül kettőt átvállalt Jánosi leánya, Éva. Két tehetséges kisiskolást – szövetkezet elnökének Edit nevű kislányát és Gyurikát, akinek traktorista volt az édesapja. Később mindketten zenészek lettek, Edit bekerült a középiskola elvégzése után a megye zenei életbe.  Gyurika oktatását pedig átvette druszája, Jánosi Gyuri és évek múlva a mulatságok, lakodalmak kedvelt harmonikása lett.  Érdekes módon azonban soha sem muzsikált együtt a Jánosi család tagjaival. Hiába volt tehetséges muzsikus, idegen maradt a család számára, aki nem volt képes úgy feloldódni a hangokban, mint ők, bár mesterien, sőt virtuózan bánt hangszerével.

   A pedagógus társaság is elindult, megalakították az irodalomkedvelők körét. Öt és tizenöt között változott a rendszeres résztvevők száma. Csütörtök délutánonként jöttek össze, de késő estig maradtak. Ilyenkor kedvenc verseiket szavalták, vagy olvasták fel saját szórakozásukra, vagy olvasmányaikról és más kulturális élményeikről számoltak be egymásnak. A dolog lényege az, hogy ne az iskolai tananyagról legyen szó, persze minden egyes elhangzó szöveget bemutattak a párt megfelelő felelősének. Elek tisztje volt erről gondoskodni.

     Ez a feladata az összes önkéntes kultúrműsorra éppen úgy vonatkozott, mint minden hivatalos programra. Ettől függetlenül ezeken a programokon, összejöveteleken a részlevők egy icipici, pillanatnyi szabadságot éltek meg. Nem volt ez egy kimondott, kimondható érzés, de láthatatlanul ott volt a levegőben. Mivel pedig láthatatlan volt, nem lehetett elcsípni, rajtakapni.  Ilyen láthatatlan szálak kötötték össze a helyi lakosokat, a környékbelieket a nem rég feltűnt önkéntes művészekkel, legyenek azok bélyeggyűjtők, fényképészek, amatőr szavalók, zenészek vagy színészek.

   Hogyan kerülnek a bélyeggyűjtők a művészek közzé? Egyszerű – ők is rendeznek kiállításokat, amit kulturális élmény végig nézni. A kiállításon tablóra helyezett anyagon mutatták be a kiválasztott témát. Változatos témák kerültek bemutatásra – művésziek, de tudományosak is. A kísérő szöveg mindig igényesen lett összeállítva, sokszor olyan volt, mint egy szakköri dolgozat. Például a gyógynövényekről összeállított, vagy a hazai festőkről. Ki lehetett volna ezeket adni akár könyv formájában is.  Moldován Viktor fényképekkel illusztrált riportot készített a bélyegkiállításról a megyei lapban, s ennek köszönhetően a filatelistákat meghívták több városba is, kiállításokra. Eljutottak távolabbi megyékbe is, sőt egyszer a fővárosba is helyezést ért el a gyógynövényes kollekció.

   Ezen kívül még ott volt a rádiósítási központ – a „difuzor”. Három munkatárssal dolgozott: riporter, technikus, karbantartó. Fontos kultúrpolitikai szerepe volt ennek a létesítménynek. Az 50-es évek elején alapították azzal a kimondott céllal, hogy minden legkisebb helyre eljusson a szocialista kultúra! Természetesen egyúttal a párt és a kormány irányvonala.  Önkénteseink ide is megtalálták az utat. Jött a doktor, hogy gyermekmesébe burkolt orvosi tanácsokat olvasson be.  A fizika tanár is felolvasott egy Petőfi verset, és fellelkesülve Eminescutól is egy magyar fordítást. Hírolvasónak szívesen jelentkeztek a diákok, jó alkalom volt kicsit kilépni az iskolai szigorból. Találóan ellenőrzött szabadság néven emlegették.  Ellenőrzött, mert a cenzúra nagyon komolyan vette a műsorok ellenőrzését, lehallgattak minden felvételt az adásba kerülés előtt, és az egyenes adások írásos szövegét is alaposan átvizsgálták. Mégis átlengte ezeket a rádiós szerepléseket valami meghatározhatatlan szabadság érzés. Talán csak egy bizonytalan lehetőség hangulata. Ügyes kis stúdiót biztosítottak a helyi műsorok, helyi adások részére. Vezetője Ionel  Mureşan ambiciózus , fiatalember nagy lelkesedéssel  vette bele magát a munkába. Éppen most hagyta el az iskolapadot, román-magyar irodalomszakot végzett a Pedagógiai Főiskolán. A „nagyokat” utánozva önálló kétnyelvű műsort készített – bejelentkezés, pontos idő, hírek, időjárás jelentés:

   „Aici Centrul  de Radioficare – A Rádiósítási Központ jelentkezik,  La al cincilea semnal va fi ora … - a pontos idő …, Știrile urmează – Híreink következnek, Prognoza meteo – Várható időjárás”.

Nem is lett volna semmi baj, a pártfelügyelet nem kifogásolta a leadott anyagot, a diákok is lelkesen dolgoztak a stúdióban, ők olvasták be az előkészített szöveget. Alig várták azt a tíz-tizenöt percet. Az iskolában szinte versengés folyt, ki is menjen. Az a pár perc egy kis vakáció, egy kis szabadság volt számukra. Úgy is hívták, hogy „tízperces vakáció”.

    Nem is volt ezzel semmi gond addig, amíg valakinek fel nem tűnt, hogy a „difuzor” pontos ideje kicsit eltér a rádióban bemondottól. Az igazság az, hogy Ionel Mureşan, a stúdió vezetője a saját órája szerint mondta be a pontos időt. Valaki szóvá is tette a pártbizottságnál, s a Sajtóigazgatóság képviselője meglátogatta a stúdiót.  Ha már ott voltak, nem mentek el dolguk végezetlenül, és ha kerestek, találtak is hibát. Ionel búcsút mondhatott a rádiós karriernek!  Ennél tovább mentek a szigorúsággal, mert a diákok részvételét is eltiltották a rádiósítási központtól. Vége lett a „tízperces vakációnak”.

    Azért rejtve, bújva, bújtatva továbbra élt az „ellenőrzött szabadság”. Nem csupán itt helyben, de országszerte is felfedezhető volt.

   Leginkább a gyermekirodalomban, versekben, mesékben bukkant fel. Ilyen például Csipike mesék egyik fejezete. Csipike egy ártatlan, kicsit sete-suta törpe, aki jártában keltében mindenféle kalandjai révén megismerteti a gyermekekkel az erdőt, a mezőt, az ott élő állatokat, növényeket. Így folyt a mese patakja, míg egyszerre a kis szelíd törpéből gonosz törpe lett. Aki akarta értette, miről van szó…