Az olajliget

A délutáni, már lemenőben levő nap ferde sugarai aranyfénnyel vonták be a tájat. Hamarosan lebukik a dombok mögött, és a szürkület veszi át az uralmat a táj felett.

Lankás dombok között vezetett az út, Gyárfás kényelmes tempóban haladt. Jókedvűen dúdolgatott magában, éppen ma reggel jutott dűlőre Nikolettával. Rómában ismerkedtek meg, a Magyar Intézetben. A lány, mint önkéntes programszervező dolgozott, Gyárfás pedig egy gyermekkórust vezetett. A gyerekek messziről jöttek, egy csíki faluból, és a fiú intézett mindent az utazással, szállással, fellépéssel kapcsolatban, a kórusvezető művészember módjára nem sokat konyított az ilyen dolgokhoz. Ezért volt szükség Gyárfás rátermettségére.

A gyermekkórus autóbusszal utazott Rómáig, sok megállóval, hogy lehetőleg ne merüljenek ki, ne fáradjanak el a gyerekek. Huszonkét kórustagból, két nevelőtanárból, a karnagyból és Gyárfásból, mint túravezetőből állt a csapat. Két gépkocsivezető vezette a járművet, hogy időben tudjanak cserélni, felváltva pihenni, hiszen összevissza 900 kilométert kellett megtenniük. Nikoletta várta őket az Intézetben, és átvette Gyárfástól a további intézkedések gondját.

Munkájuk közel hozta egymáshoz a két fiatalt, jól összemelegedtek. Ma reggel következett be az áttörés – Gyárfás megígérte, hogy miután visszavitte a gyerekeket Csíkba, visszajön Nikolettához, és megpróbál itt vállalni állást, talán éppen az Intézetben.

Ezeken a dolgokon morfondírozott, mikor megpillantott egy táblát az út szélén, egy olajfaliget előtt.

„ELADÓ” – hirdette öles betűkkel. Lehúzott az út szélére és visszatolatott. Meg akarta nézni alaposabban azt a táblát, hátha tartalmaz valamilyen fontosabb adatot. Talált is a tábla alján egy apró betűs feliratot.  Elég nehezen lehetett már látni a lemenő nap rőt fényében, de végül sikerült kisilabizálni, mit írtak oda. Egy telefonszámot és zárójelben az időt, amikor hívható (17-20). Felírta egy lapra, s alaposan megszemlélte az ültetvényt. Tetszett. A szépen gondozott fiatal fák – nem lehettek 25-30 évnél idősebbek – egyenes sorban állottak, mintha mérnök jelölte volna ki a helyüket egy rajzlapon.

Ahogy végig tekintett a fák során, ismeretlen vágyakozás ébredt benne, ahogy a nap utolsó sugarai fürdették a ligetet. A fák sorának ritmusa, a bársonyos fényben fénylő levelek látványa magával ragadta.  Még más nap is elkísérte ez az érzés, és alig várta az öt órát, hogy telefonálhasson. Egy bársonyos női hang válaszolt a hívásra. Gyárfás, miután bemutatkozott elmondta, hogy az eladó olajfa ültetvény iránt érdeklődik.

A vonal túlsóvégén levő hölgy elmagyarázta, hogy valóban 25 évvel ezelőtt telepítették, 440 fát ültettek, s alig 10 nem maradt meg. Mindegyik olajkészítésre alkalmas, olasz fajta. Az olajmalom is elérhető távolságban van, jelentette ki. Az árát is megmondta. Jó borsosnak tűnt így első hallásra, de nem elérhetetlen. „Ha nyerek a lottón!” – gondolta Gyárfás, hiszen nem volt egyetlen peták sem a zsebében.

- A sorsjegyet már megvetted? – kérdezte Nikoletta, mikor találkoztak és Gyárfás elmondta a gondolatait, érzéseit.

- Vettem már tizenhármat, de még egyet sem néztem meg.

- Mikor nézed meg?

- Egyet most mindjárt, s a többit sorban egymás után, naponta egyet.

- Hogy tovább tartson?

- Persze, hogy minden napra jusson egy kis izgalom!

Gyárfás szentül hitte, hogy ha ebben a sorozatban nem is, de a következőben, vagy valamelyik későbbiben benne lesz az a nyeremény, mely meghozza neki az olajligetet.  Bontogatta szorgalmasan, s Nikoletta ott izgult mellette.

- Ebben sincs semmi! – szontyolodott el minden alkalommal a lány.

Néha volt egy-egy kisebb pénzösszeg, de az átütő nagy nyeremény nem akart mutatkozni. Már féléve játszott Gyárfás, és még mindig negatív maradt a mérleg, sőt egyre többe került ez különös játék. Egyik nap beordította telefonba: „megvan!”

- Óriási! – kiáltott meglepetten a lány.

- Kocsiba vágom magam, és rohanok hozzád!

- Inkább én megyek. Van egy óra szabadidőm – szólott és indult is.

Az intézet parkolójában ott állt a kis Tipo. Nikoletta lendületesen indított, és padlógázzal száguldott Gyárfáshoz. A ház előtt fékezett, de az út nyálkás volt, a kocsi megpördült, s a mögötte jövő furgon belevágódott.

Gyárfás a balesti sebészeten járkált nyugtalanul a folyosón, és minden ajtónyitásra idegesen odakapta a fejét. Végre, úgy két óra elteltével kijött a műtőből a sebész főorvos, és magához intette a nyugtalan fiút.

- Túl van a műtéten a barátnője, most alszik. Most menjen haza, s holnap meglátogathatja.

Lehorgasztott fejjel haza ballagott a fiú, ahogy a főorvos tanácsolta, de aludni már nem sikerült. Reggelig forgolódott, s ha egy kis időre el is nyomta az álom, lidérces álmok gyötörték. Az összezúzódott kicsi jelent meg előtte, s benne a vérbefagyott lány. Riadtan ébredt, s forgolódott tovább. Ahogy ébren feküdt, elhatározásra jutott, s hirtelen kipattant az ágyból. Betelefonált a kórházba, s mondták, bemehet a lányhoz.

- Megvan a nyeremény? - volt a lány első kérdése, ahogy Gyárfás belépett a kórterembe.

- Látom, már egész jól vagy, hogy a pénz érdekel. Gyógyulj meg teljesen először, csak azután pénzezünk.

- Csonttörésem nincs, úgyhogy hamarosan elengednek innen. Azt mondta a főnővér, hogy a sebeket, amiket összevarrtak meggyógyulnak egy hét alatt.

- Annyit aggódtam érted, hogy alig aludtam valamit!

Nikoletta nem válaszolt. Rátört hirtelen minden emléke az elmúlt óráknak. A kocsi megcsúszása, ahogy irányíthatatlanná vált, majd egy pillanatra mintha sikerült volna megfogni, aztán a csattanás és sötétség. A kórtermi ágyon tért magához, emberek sürögtek körülötte, majd föléje hajolt egy női arc, s kérdezett valamit. Nem értette, csak pislogott. Akkor megitatták néhány korttyal egy szívószálon keresztül. Halkan ki tudott nyögni egy köszönömöt. Nem sokáig maradt ébren, mert jókora adag altatót kapott, pihenjen még néhány órát, mielőtt elmondhatják, mi is történt. Mikor aztán felébredt, az osztályos orvostól megtudta, hogy a baleset következtében megrepedt a lépe, el kellett távolítani, három oldalbordája eltört, rögzítették, agyrázkódása van, pihennie kell.

- Átgondoltam az egész eddigi életemet! – fordult a fiúhoz – Sok mindent hiábavalónak, fölöslegesnek találtam! Megértettem, hogy az élet mennyire fontos, hogy az élet felülír minden becsvágyat, anyagi gyarapodást.

- Értettem! És mit határoztál? Mire jutottál magaddal?

- Hogy mihamarabb meggyógyuljak, és kikerüljek ebből a szobából!

- Akkor halasszuk el ennek a témának a folytatását, mikor hazaengednek.

- Azért csak mondd el, mi jár a fejedben!

- És neked mi jár a fejedben? – kérdezte a lány vissza.

- Majd megmondom, ha meggyógyultál. Most pihenj, látom kifárasztott ez a kis beszélgetés.

Hasonló évődések naponta ismétlődtek, de mindketten megtartották maguknak elhatározásukat.

Azon a napon, amikor Nikolettát kibocsátották a kórházból, már a kapuban állva odafordult a fiúhoz.

- Elmegyek innen! – bukott ki belőle a napok óta benne feszülő mondanivaló.

- Üljünk le oda arra a padra, s mondd el, miről van szó.

- Valahova el akarok menni, ahol hasznomat veszik. Például afrikai misszióba.

- Veled megyek! – lelkesedett be Gyárfás.

- Igazán?

- És a nyereményemet, amiből az olajfaligetet akartam megvenni odaadom, hogy ne szoruljon a munkák mások kegyelmére.

- Ezt mégis hogyan gondolod?

- Még nem tudom, majd együtt kigondoljuk. De miért is menjünk Afrikába?

- Nem oda szoktak menni a misszionáriusok?

- A misszionáriusok igen, de mi nem vagyunk azok!

- Elég a beszédből! Fáradt vagyok, vigyél haza. Reggel folytatjuk…

Nem folytatták.

A hirtelen fellángolásokat ritkán követi megvalósítás.

Másnapra megfeledkeztek az egészről, csak az járt az eszükben, mibe öltözzenek a szombati ünnepségre. Jó, hogy volt valamennyi pénzük az új ruhákra, s ajándékokra az ünnepelt részére.

Évek múltán Nikolettának eszébe jutott a régi vágyuk, s megkérdezte.

- Mit is akartunk mi tulajdonképpen Afrikában?

- Misszionárius akartál lenni.

- Érdekes … Vajon miért? …