Szörnyű titok birtokába
jutottam! – kezdi meséjét a tenger partján ülve a jámbor vándor, miközben bőven
öntözi kiszáradó torkát jóféle leszboszi borral.
Hallgatói egyszerű halászok,
akik ritkán láttak idegent, s így szívesen hallgatták a vándor szavait, még ha
nem is hitték el mindet, mit elmesélt.
Egy nap a király hívatott,
hallotta hírét rátermettségemnek a szakmában – folytatta emberünk mondókáját.
Marcona harcosok álltak a
király ajtaja előtt, de engem, mivel hívatott voltam, beengedtek. Az arannyal
díszített trónszékén ült a bazileusz, és intett, lépjek közelebb.
Eddig soha sem láttam őt
közelről, csak olyankor, amikor fegyveresei kíséretében végigvonult az ámuló
tömeg előtt. Nagy király volt, számos fényes győzelem növelte hírét, és az
istenek is kedvelték.
Gazdagsága oly nagy, hogy még
a csörgedező patak is, mely birtokát átszeli, aranyrögöket görget partjai közt.
Mondják, hogy még Bacchus isten is jóindulattal volt iránta, az erdei nimfák és
szatírok is szívesen időztek társaságában. Egyszer azonban vitába keveredett
magával Apollón istennel, a Dalnokkal. Történt, hogy Pán és Apollón a zenében
versenyre keltek. A kecskelábú pásztoristen becsmérelve a lantot versenyre
hívta Létó sarját, a Tündöklőt.
Szállt
a dal a fák között, hogy sípját fújta Pán,
Csobogó patak hangját, s
madárdalt idézett.
Szatírok, nimfák perdültek
táncra, köztük a phryg király.
Csend borult a ligetre, hogy
elhalt a dal.
Most jövök én - szólt
Apollón, s felragadta lantját.
Csenget, bongott a húr, édes ének kelt ajakán:
Szép szerelemről, boldog órákról szólt a dal,
Kedvtelve hallgatták még az égi lakók is,
Leszállva a hegyről vegyülve hallandók közzé.
A hegy istene, Timolos (TumwloV) a Tündöklő javára döntött, de a
király közbeszólt.
Ítéleted részrehajló, rokonod
tán a kevély Apollón? Hegylakó vagy magad is, tompa a szépre! - Így kiabált ő
dühösen. Pánt illeti a pálma! – folytatta.
De ezt már nem hagyta Phoibos
Apollón. Haragra gerjedt a merészen szóló ellen. Ha kicsik a füleid meghallani
a szebbet, nagyok legyenek ezentúl! – dörrent az isten hangja, s a küzdőtérről
elvonult.
Nagyot húzott a kupából a
vándor, s folytatta meséjét.
Ott álltam hát eme király
előtt, s nem tudtam mi vár rám. Várakoztatott egy ideig, hagyta, nézelődjek,
aztán rám szólt, hogy hoztam-e a szerszámaimat. Miután megmondtam, hogy igen,
levette fejéről gyöngyökkel díszített tiaráját. És akkor megláttam!
Amit itt látsz, örök titok! – szólott.
Földi ember nem tudhat róla, és ha kifecseged, kínok kínjával lakolsz! –
fenyegetett.
Szent esküvéssel fogadtam, hogy a titkot
megőrzöm. Ezután engedte, hogy végezzem feladatomat, ahogy mestereimtől
tanultam. Haját csínosra kurtítottam, szakállát is rövidre vágtam. Ügyesen
dolgoztam, a bazileusz megelégedésére.
Ügyes vagy – dicsért, s megajándékozott
néhány ezüstpénzzel.
Ez a mesterségem – válaszoltam
szerényen, de még hozzáfűztem, hiszen Kuréasz vagyok, a borbély.
Elbocsátott a király, de még
egyszer szavamat vette, hogy a titkát megtartom. Némán, összeszorított fogakkal
járkáltam ide-oda, helyemet nem leltem, nyomasztott a titok. Ha leültem a folyó
partján egy kidőlt fára, hogy ott megigyak egy korty bort, mindig mellém
telepedett valaki. Nem örültem neki, és igyekeztem minél hamarabb odébb állni.
A titkomat féltettem, féltem, hogy a számoszi bortól, amit a közeli borkimérésben
vásároltam, elárulom, mi nyomja lelkemet. Kezdtek gyanúsan tekinteni rám az
emberek, nem értették hallgatagságomat sem és barátságtalan viselkedésemet sem.
Én is kerültem őket, és egy idő után már ők is. Ez még rosszabb volt. Ha valaki
mégis közeledett hozzám, megijedtem, hogy a király embere, aki azt figyeli,
megtartom-e a fogadalmamat, vigyázok-e tikomra.
Aztán már nem bírtam tovább.
Kimentem a városból, fel a hegyek felé, a folyó mentén. Rátaláltam egy
zsombékos, vizes helyre, ahol a késemmel könnyen lyukat tudtam vájni. Jó mélyet
vájtam, a kitépett gyökereket messze elhajítottam, csak a kikapart földet
halmoztam fel a gödör mellé. Odahajoltam a gödör föle, a kezeimből tölcsért
csinálva belesuttogtam emésztő tikomat, s hogy ne tudjon felszínre jönni, a
földdel meg jól betemettem a lyukat, le is döngöltem a lábammal. Utána
megkönnyebbülve visszatértem a szállásomra. Újra folytattam a mesterségemet,
eljártam az emberek közzé, barátsággal fordultam feléjük és ők is énfelém.
Megjött a tavasz és a
zsombékon sűrű nádas nőtt. Suhogó, susogó nádas. És mit gondoltok, mit
susogott?
Midas királynak szamár fülei
vannak, ssss, Midas királynak szamár fülei vannak ssss …
Elmenekültem a városból, el a
vidékről. Most itt vagyok.
Adjatok még egy kicsit abból a
leszbosziból!
A bazileusz mit tett, mikor
tudomására jutott a hír, hogy titka kitudódott? – kérdeznétek, de nem mer
szólni a szátok, nehogy elérjen az átok.
Megmondom nektek: átok nem ül
már a mesén, a király a szégyenbe belehalt!
Elérte
végzete hiába tartotta oly nagyra magát a király,
Ám emléke fennmaradt, okuljon
rajta, kit oktalan gőg hevít,
Dajka mesélje estelente évezredek múltán rábízott
kisdedeknek.
Tanuljatok ti is ez esetből - tudom, hasznotokra lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése