Emberek, akik köztünk élnek

1, Nekem olyan erős az apukám!

A szomszédban lakott egy korombeli fiú, Lacika. Jó barátok voltunk, egész nap együtt játszottunk, néha verekedtünk, aztán gyorsan kibékültünk, ha ilyenkor feltűnt egy felnőtt. Az édesapja ácsmester volt, jól keresett, de haza keveset adott, mert a többit elkocsmázta.

Lacika reggelente sokszor kék-zöld foltokkal jelent meg az udvaron.

   - Megvertek?  - kérdeztem ijedten.

   - Meg! – volt a rövid válasz.

Nem firtattam, de kicsit később mégis visszatértem a kérdésre.

    - Valami rosszat tettél?

    - Á, dehogy. Előlegbe kaptam.

    - Hogyhogy?

    - Tudod, nekem nagyon erős apukám van. Mikor hazajött az este kérdezte, mi rosszat tettem?  Mondtam, semmit. Erre felemelt és a falhoz vágott kétszer. Egyszer, hogy ne hazudjak, másodszor előlegbe a mai rosszalkodásokért.

Erre nem volt mit válaszolni.

    - Látod, nekem milyen erős apukám van? Kétszer is a falhoz kent! – vágta le büszkén a témát.

2, Ő már nem iszik.

Bőbeszédű hangulatban fogadott Tilda délután.  Férje nem volt még itthon. Enyhe aromás lehelet csapta meg az orromat, ahogy közel hajolt hozzám. Bőbeszédűsége így már érthetőbb lett számomra.

Tudtam, hogy régebben keményen alkoholizált férjével együtt, de úgy tudtam most „tiszták”.

Történt egyszer tettlegességig fajuló vitájuk. Mint minden italos ember, mind ketten érzékenyebben reagáltak bizonyos ártatlannak tűnő megjegyzésekre. Férje egyszer még kórházba is került, mert a vita hevében beleütötte a fejét a kredenc sarkába.

Utána elküldték elvonókúrára, majd egy rehabilitációs szanatóriumba. Hónapokat töltött ott.

Ő most nem iszik, de Tilda részére minden este odakészíti az üveg rizlinget...

3, És velem mi lesz?

Súlyos betegség támadta meg Berci bácsit. Bevitték a kórházba és meg is operálták. A műtét után meglátogattuk, és bár az operáció jól sikerült, bizony elég rossz bőrben volt. Otthon két kiskorú gyerek és a kétségbe esett feleség várta, hogy merre dől el a sorsa.

   - Van valamire szükséged, Berci bácsi? – kérdezte a nejem.

   - Nem kell semmi – válaszolta halkan.

   - Hozunk egy kis gyümölcsöt, meg kompótot holnap. Jó lesz? Holnap már ehetsz valamit.

   - Köszönöm.

Így is tettünk. Másnap délután felpakolva érkeztünk.

A szigorú nővérke megvizsgálgatta, végignézte, amit hoztunk, és jóváhagyólag bólintott.

Berci bácsi már jobban volt, és jó étvággyal kóstolgatott a friss gyümölcsökből.

Kifele jövet, a kórház kapujában összefutottunk a feleségével. Lelkesen akartunk beszámolni Berci bácsi állapotának javulásáról, de megelőzött.

    - Istenem, Istenem micsoda szerencsétlenség! Mi lesz velünk? Mi lesz velem? Ápolhatom majd Bercit, forgathatom az ágyban! Én is beteg vagyok már évek óta, fáj a derekam, nekem nincs erőm, tehetségem ehhez...

    - De hát gyógyul, javul, szó sincs hosszas ápolásról.

    - Hogy? Mi...?