Jó év elteltével a helyi kórházban
találkoztam Árpival. Törésekkel és ficamokkal kezeltek a karambolom után.
Kikötöttek eléggé megalázó módon, csövek lógtak körülöttem, s mondhatom
elszontyolodott állapotban feküdtem. Nem volt kedvem nekem beszélgetni, de a
mellettem fekvő beteg, mint később megtudtam Kelemen Árpi, beszédkényszerben is
szenvedett a már meglevő baja mellé. Eleinte nem értettem dadogó, kásás
beszédét, de közben rájöttem, hogy az életét meséli kissé összevissza, gyakori ismétlésekkel.
Napokon keresztül. Én csak hümmögtem, meg nyögdösődtem közben, mert cudarul
fájt a törött lábam. Árpi ez bíztatásnak vehette, mert újra, meg újra
elismételte a már elmondott részeket. Lassanként így kialakult a fenti
történet.
- Már szépen egyenesbe jött az életünk –
hallottam a szomszédom hangját -. Liliánnát kinevezték iskolaigazgatónak, a
kultúrmunka is jól haladt, divatba jött a kultúrházban tartani a lakodalmakat,
keresztelőket, kézfogókat, ami nem kis bevételt biztosított. Egy nap aztán
beütött a ménkű! Megjelent az irodámban az a bizonyos fővárosi kiküldött, aki
rávett, fenyegetésekkel rákényszerített, hogy legyek informátor. Az átkozott!
Úgy lépett be, mintha a legjobb barátságban lennénk. Nagy „szervusz, hogy
vagy?” - köszönéssel nyújtott kezet. Én meg csak szorítottam az íróasztalom
szélét, s egy halvány „jó napot” is alig sikerült. „Látom, rossz kedved van.” –
folytatta leülve. Meg sem várta a kínálást (!). „Mindjárt jobb kedved lesz, ha
meghallod, miért jöttem”. Választ sem várva folytatta: „Üzletet hoztam neked.
Adómentes zsebpénzt!”
Nem
reagáltam a kijelentésére, de ő mondta tovább. „A fővárosban nem volt helyem az
új vezetőségben, s hogy befogják a számat, kineveztek ide a megyébe a most
megalakult Gazdasági Ellenőrző Hivatal vezetőjének. Na, mit szólsz?” Nem
szóltam semmit, csak vártam, mi következik. Következett. „Tudod, megalakult ez
a sok magánvállalkozás, és legtöbbje szabálytalanságok garmadáját követi el. Az
én kezembe futnak össze az ellenőrzések eredményei.” Erre se mondtam semmit.
Én is hallgattam, még csak nem is hümmögtem, nyögdösődtem, nem mertem
megzavarni a szomszédom mondókáját. Most már kezdett nagyon érdekelni a
történet.
- Tudtam,
éreztem, hogy valami nagy disznóság sül ki az egészből – folytatta Árpi -. Jött
is a bunkó: „Ha valami szabálytalanságot észlelsz, vagy sejtesz, szólj nekem.
Itt a telefonszámom. Minden jelentet esetért jutalékot kapsz!” Ezzel aztán
betelt nálam a pohár. Elkapott egy szédülés, mintha egy örvénybe zuhantam volna
és rekedten rákiáltottam: „Kifele!” De lehet, hogy csak suttogtam, vagy azt is
csak akartam. Többre nem emlékszem. Itt tértem magamhoz a kórházban. Fél
oldalamat nem érzem, akár egy deszka, mintha nem is az én testem lenne,
beszélni most tanulok.
Miután elhagytam a kórházat, Árpival hosszú időn át nem találkoztam, míg
aztán jó két év múlva újra összehozott a sors vele. Rehabilitációs beutalóval
kezelésre mentem egy nemzetközi hírű gyógyüdülőnkbe. Régebbi töréseim
utókezelése volt a cél. A pihenőben, a mellettem levő heverőből rám köszönt
valaki. Néztem, ki lehet az, mert a hangja után nem ismertem rá. Kelemen Árpi
feküdt ott, és felém fordulva barátságosan mosolygott. Ő is rehabra jött.
- Mi az,
mi mindig ilyen helyen találkozunk? – kérdezte, de választ nem várt, mert
folytatta is – Emlékszel még, milyen ramaty állapotban voltam legutóbb? Most
már sokkal jobban vagyok.
És mondta megállíthatatlanul. Úgy látszik a
betegsége tette ilyen közlékennyé. Azzal kezdte, mikor elhagyta a kórházat, s
otthon ápolta a felesége, járt hozzá egy gyógytornász is. A fia, Tibike már
leérettségizett és a Katonai Akadémiára iratkozott. Messzire került otthonról.
Lassan-lassan annyira gyógyult, hogy bot segítségével kimehetett az utcára,
üzletbe, meg bárhová, csak a beszédjén érződött valami idegenség. Egy kicsit
galuskás maradt.
Egy év elteltével azon kezdett gondolkozni,
hogy részmunkaidőben visszamegy a művelődési otthonba dolgozni. Unta magát
otthon. Az új igazgató örömmel kapott a segítségen, lévén új a szakmában és a
várost sem ismerte, úgy érezte, nem tud megbirkózni a napi feladatokkal. Árpi
pedig boldogan segített. Ha táncolni nem is tudott, meg szónokolni sem – igaz
Démoszthenész is dadogós volt -, de ötletekkel, tanácsokkal, a régi kapcsolatai
felhasználásával jó szolgálatot tett a művelődési otthonnak. Színjátszó
csoport, dalárda, tánckar, százféle szakkör beindítása lett munkájának az
eredménye. S mindezt betetézte egy helyi lap elindítása.
Magánélete már korántsem alakult ilyen jól.
Miután a fia végzett a Katonai Akadémián, a hegyivadászokhoz kapott beosztást
fenn az északi hegyek vidékén. Liliana a fia után ment, és ott vállalt tanári
állást abban a helyiségben, ahol az egység állomásozott.
Árpi egyedül maradt. A gyógytornásznő jár
hozzá heti rendszerességgel - lehet oda is költözik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése