Zoli, a terrier keverék

   Zoli, a terrier keverék izgatottan futkorászott a kerítés mentén. Nagyon nyugtalanította az a rossz szagú autó, ami éppen most állt meg a ház előtt. Minden járművet ismert, amelyik néha meg-megállt a kapujuk előtt, legyen az kerékpár, talicska, vagy gépkocsi. Ismerte a postás biciklijét, a törmelékeket elszállító kétkerekűjét, a taxit, a nem ritkán a ház elő gördülő különféle személyautókat. De ezt a mostanit nem ismerte, és nem szerette, mert valami fenyegetést érzett felőle áradni. Ezért nyugtalankodott.

- Vak! - szólalt meg idegesen, amikor a jármű ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle egy egyenruhás alak.

- Vak, vak! – folytatta, ahogy meglátta a másikat is a túlsó oldalon kiszállni.

   Az egyenruhásokból olyan félelemkeltő szag áradt, ami Zolit, a terrier keveréket őrjöngő ugatásra kényszerítette. Az egyenruhások azonban rá sem hederintettek, s csattogó léptekkel bevonultak a házba. Kisvártatva megjelentek újra, de most a gazdi is velük jött olyan furcsán hátra tett kezekkel. A karjánál fogva tartották a kísérői. Ez annyira megdöbbentette Zolit, a terrier keveréket, hogy csak egy halk nyüszítésre telt tőle.

- Zoli, Isten veled! – lehelte alig hallhatóan a gazdi, de a kutya meghallotta, s két lábra ágaskodott a kerítés rácsának támaszkodva.

   Az állat ott maradt, ameddig az autó elindult a ház elől, és besorolt a forgalomba. Ekkor gyorsan hátra futott az óljához, s a kitett vizes tálból jót lefetyelt, aztán felugrott az ól tetejére, ahonnan nagy lendületet véve átugrott a kerítésen, ki az utcára. Nehéz ugrás volt, el is terült a járdán, de hamar összeszedte magát, s bár sántán, de rendületlen akarással az autó nyomába eredt. Ahogy futott a házak mellett, a járdán, egyre jobban szűnt a bicegése, és a végén már sebesen tudta követni a jól érezhető szagnyomot. Ügyesen a járdán loholt, vigyázva nehogy az emberek lába alá kerüljön. Jól tudta, hogy az úttestre lemenni, bár ott szabadabbnak tűnt az út, egyenlő a halállal. Gazdája erre is, és még nagyon sok mindenre megtanította.

   Szerencsére a sarkon a kocsi nem a belváros felé fordult, hanem kifelé a városból. Itt könnyebb volt követni, s Zoli, a terrier keverék szaporán igyekezett követni a még jól kivehető szagot. Rövidesen meg is pillantotta a gépkocsit egy csúnya, nagy épület előtt. Éppen a kitáruló vaskapun gördült be. Hiába rohant, ahogy tudott, mire odaért, már becsapódott a kapu, s a ronda betonfalak eltakarták az autót, s még a szagát is kizárták. A kutyából ekkor úgy kitört a keserű csalódás kétségbeesett vonyítása, hogy egy ember, aki az épület előtt sétált fegyverrel a vállán, rákiáltott, és kővel megdobálva elkergette.

   A kutya vissza-visszanézve elfutott, de jó kőhajításnyira leült az árok szélén, s csendben várakozott. Még másnap reggel is ott találták a jövő-menő emberek. Később, amikor már nagyon megéhezett, kikapart néhány egérfészket a töltés oldalából, s amit tudott, elcsípett, s undorodva bár, de elfogyasztotta. Az árok mélyén kicsi vizet is talált – ivott belőle. Így ment ez napokon keresztül, de az egér, meg vakondok pecsenye, akár milyen szűkös is volt, életben tartotta, azonban ez rövidesen elfogyott. Ekkor elvánszorgott az első udvarig, de ott a házőrző olyan ribilliót csapott, hogy kénytelen volt odébb állni. Az utcán talált egy szemetes vedret, s ebben egy darab kenyeret, meg némi csontot. Tovább ment újabb élelemforrásokat fellelni. Több-kevesebb sikerrel járt ez a tevékenység, de legtöbbször elzavarták a nagyobb, erősebb kutyák, vagy a gyerekek. Ezek jelentették a nagyobb veszedelmet, mert nem elég, hogy elkergették, de utána is mentek, és üldözték, amíg bírták. És sokszor jól bírták, hogy alig tudott előlük kereket oldani, vagy elbújni valahol. Leromlott, elhanyagolt állapota nem, hogy szánalmat nem támasztott üldözőiben, hanem még jobban fokozta kegyetlenkedéseiket.  El is pusztult volna, ha hetek múlva, a város szélén egy fekete németjuhász meg nem enyhül iránta. Nem csak, hogy nem kergette tovább, hanem az ennivalós táljához is odaengedte, falja fel a maradékot.

- Nézd, anyu, a Néró játszótársat talált magának! – kiáltott egy kisfiú az ablakon kinézve.

- Milyen játszótársat? – kérdezte valaki a szobából.

- Egy másik kutyát. Egy éhes kutyát!

- Kergesd el!

- De olyan éhes szegény!

- Akkor vigyél neki enni. Csak vigyázz, Néró nehogy rossznéven vegye!

   A kisfiú – lehetett úgy tizenegy éves – egy tányérban ételmaradékokat hozott ki és a németjuhász táljába öntötte. A kóbor kutya odébb menekült, s várakozóan leült. A kisfiú is leguggolt a tál mellé, s duruzsoló hangon magyarázta Nérónak, hogy ne bántsa a jövevényt, a vendéget, s az mintha értené szintén leült az ólja előtt és érdeklődve figyelte, mit tesz a másik.

   Zoli, a terrier keverék megértette a helyzetet, óvatosan odament az ételhez, s hogy senki nem tiltakozott, jóízűen behabzsolta, majd leült a kisfiúval szemben, s a földet seperve csóválta a farkát.

- Anyuuu! Még kér! Hozhatok még neki? – iramodott be a gyerek a házba.

   Hamarosan újabb adaggal jelentkezett a kisfiú. Ekkor megjelent a szomszéd kerítésénél egy másik hasonló korú fiúcska, és vágyakozva nézte a jelenetet, ahogy a másik gyerek eteti a kutyákat, mert most Néró is odalépett a tálhoz, és ketten eszegettek, nagy barátságban.

- Sanyika, neked két kutyád van? – kérdezte a kerítés túlsó oldalán álldogáló gyerek.

- Ez egy vendég – válaszolta a megszólított.

- Vendég?

- Az! Éhes vendég, kosztos…

- Akkor nem a tied?

- Mondom, hogy vendég! Úgy jött ide Néróhoz, és elfogadta az ételt, amit kihoztam.

- Néró hagyja?

- Látod, nem?

- Megtartjátok?

- Ha akar, maradhat. Tudod, ő vendég. Már mondtam! A vendég pedig azt csinál, amit akar. Ha marad, marad, ha tovább áll, hát…

- Add nekem! – kiáltott fel izgatottan a szomszéd gyerek.

- Gyere át és barátkozz meg vele. Ha elfogad gazdájának, legyen!

   A gyerek átjött, odalépett a vendég kutyához, megfogta a pofáját, a szemébe nézett és megkérdezte:

- Leszel az én kutyám, leszel a barátom? Én Dénkó vagyok, téged hogy hívnak, Zsuzsu?

   A kutya elvakkantotta magát, meglepetésében. Ennyi bizalommal, barátsággal hosszú hetek óta nem találkozott. Örömében olyan farkcsóválást rendezett, hogy majdnem kiesett a bőréből.

- Elfogadott, elfogadott! – örvendezett gyerek, aki Dénkónak nevezte magát.

- Legyél jó gazdája! – szólott Sanyika, a házigazda. – Meg ne tudjam, hogy kínozod!

- Gyere Zsuzsu! Jó gazdid leszek, megígérem.

   A kutya, most már Zsuzsu, vidáman követte a kisfiút. Megértette, hogy ezután nem szólítják majd Zolinak, de kutyaeszével nem is nagyon bánta. Szép napok következtek mindkettőjük számára. Amikor csak ideje volt az iskolától, Dénkó a kutyájával játszott. Észrevette mennyi mindent tud. Tiszteletben tartja a házhoz tartozó állatokat – a macskákat, a kanárit, a dísztyúkokat, az idegeneket ugyan mindig megugatja, de nem bántja. Nem harapott meg soha senkit. Ha nem voltak a háziak otthon, olyankor ellenben nagy patáliát csapott, ha idegen közeledett: ugatott, vicsorgott. Ilyenkor senki sem merészkedett a ház közelébe. Szóval védte új birtokát. Azt is tudta, hogy a lakásba bemennie nem szabad, csak a lábtörlőn ülni. Ha aztán az a lábtörlő valahogy a küszöbön belülre került, akkor arra ártatlan pofával leült. Tudta, ilyenkor nem kergetik ki, elnézik ezt a turpisságot neki. Még ha akár ő maga húzza is be az előszobába a lábtörlőt.

   Azt is megtanulta, hogy melyik napokon, hol van délutáni foglalkozása Dénkónak: zongoraóra a szomszéd utcában, tornakör a sportcsarnokban, könyvcsere a könyvtárban. Ezekre a helyekre Zsuzsu mindig elkísérte kisgazdáját. Ha az iskolából egyenesen az ilyen foglalkozásokra ment, a kutya akkor is ott várta a járdaszélen üldögélve a megadott helyen.

   Úgy látszott semmi nem zavarta békés barátságukat. Zsuzsu teljes jogú családtag lett. Zoli a tudat mélyére süllyedt, a felszínen csak Zsuzsu létezett.

   Már a második tavasz köszöntött rájuk, amikor egy holdvilágos éjszaka történt valami. Zsuzsu megszokott helyén, a lábtörlőn aludt, az ajtó előtt. A telihold elérte a fák csúcsát már, és a csillagok tisztán villogtak az égen. A kutya felkapta fejét és mélyről, az ősi időkből, farkas elődöktől örökített üvöltés tört fel a torkából. Felemelt orral vonyított a holdra, s még valamire, ami ott szunnyadt benne. Újra Zoli, a terrier keverék lett belőle. Megzavarodva nézett szét, ahogy kifogyott belőle a vonyítás. Nem ismert meg semmit maga körül. Se az udvart, se a kertet, se a házat. Mindent idegennek érzett. Talpra ugrott, az orrát a szélnek tartva elindult egy irányba, amerre a benne munkáló kényszer irányította. Egyre gyorsabban futott. Futott, mert nem tehetett mást. Nem tért se jobbra, se balra, csak egyenesen abba az irányba, amerre hajtotta a kényszer.

   Egy egész napig tartott ez a futás, és estére ott volt a nagy, csúnya betonépület előtt. Leült az árokszélre, kicsit lihegett, és nagyon boldog volt. Tudta, hogy célba ért, s valóban kis idő múlva kinyílt a roppant vaskapu, az, amelyik elnyelte azt az autót, amelyikben a legjobban szeretett személy az egyenruhásoktól kényszerítve tartózkodott. Résnyire nyílt a kapu és kilépett rajta egy borostás, fáradt tartású ember.

- Vak! – vakkantott Zoli, a terrier keverék nem túl erősen, de az ember meghallotta.

- Hát, itt vagy Zoli? Gyere, menjünk haza!

Csomag a fa alatt

A mostani történetem igazából még a nyári szünidőben kezdődött.

Íme:

Még javában tombolt a nyár, s a város utcái, a házak, járdák ontották a hőséget. Egész nap a folyóban, a Kőrösben lubickoltunk, de alig hűsített a víz. Az is meleg volt, akár a „mosogatóvíz” – mondogatták a felnőttek, akik délutánonként csatlakoztak a fürdőző, úszkáló gyerekekhez. A Szigligeti utca végén egy fahíd ívelt át a Kőrösön, a háború alatt felrobbantott híd helyén sok évig hajóhíd működött. Ez egymás mellé kötött csónakokból állott, melyre korláttal ellátott padozatot építettek. A víz egészen közel volt, s ha megáradt a folyó bizony félelmetesen zúgott az ember lába alatt.

Később egy takaros fahidat építettek a pontonhíd helyére. Két hídlábon állott, s a folyással szemközt vasazott jégtörő ékek néztek szembe az évenként ismétlődő jégzajlással. Még azonban messze van a jégzajlás, jelenleg meleg nyár van, s barnára sült lurkók vígan fürödnek a hídlábak közötti mélyebb vízben. Itt másfél, sőt akár két méter is lehet a mélység. Máshol csak térdig ér, és felfele egészen a Mokos-szikláig felmehetünk ebben a sekély vízben. A szikla alatt mintegy medence, ismét kimélyül a meder – lehet pár csapást úszni, és fejes ugrani.

Ebbe a nyári idillbe robbant bele édesanyám kérése.

- Munkásfelvétel van a téglagyárban, kisegítőket, segédmunkásokat keresnek a nyári idényre.  Jelentkezzél, hátha felvesznek!

- Menjek dolgozni? – döbbentem rá a szavak értelmére.

- Igen, bizony! Menj el dolgozni! Ha nem is fizetnek valami sokat, de ha rendesen dolgozol, egy hónap alatt megkeresheted a téli tüzelő árát.

- Értem – sóhajtottam -, és mikor menjek?

- Délig ott vannak. Ha már is indulsz a biciklivel, félóra alatt odaérsz,s akkor még ma jelentkezhetsz.

Így ért véget számomra a vidám vakáció. Tudja a csoda, hogy van ez, de nem is bántam!

Egy szóra felvettek. A fizetés valóban nem volt busás: 8 lej a napszám, vasárnap (ha be kell menni) a kétszerese, de délben adnak egy egyfogásos ebédet. A munka elég nehéz volt, különösen nekem, aki nem szoktam meg a rendszeres fizikai munkát. Mégsem bántam, hiszen megismertem egyszerű embereket, megismertem egy különleges mesterséget. Pontosabban a téglavetés és téglaégetés mesterségét.

Az emberek hamar befogadtak, igaz mindig tettek egy-egy gúnyos megjegyzést az idétlenkedéseimre, hogy nem jól fogom az ásót, vagy rosszul emelem a saroglya* rúdját.

- Az lesz ám az igazi érettségi vizsga, ha velem egy sorban ásod az árkot! – évődött a csoportvezető.

- Addig még megerősödöm, van rá egy évem – válaszoltam, mire jól hátba vágott tiszta barátságból.

Volt a csoportban egy fiatal román lány is, Catarina. Vidám, dalos kedvű teremtés. Egész nap énekelt, ha dolgozott, ha pihent, talán még evés közben is. Furcsa fájdalmas-szomorú népdalokat. Többiek csak hallgattuk, s amit már többször hallottunk, vele dúdoltuk. Ilyenkor vidám fények csillantak meg a szemeiben, és szája is széles mosolyra húzódott. Mondott is valamit, de én nem értettem, társaim úgy gondolom biztató szavakat intéztek hozzá. Néha-néha hozzám is intézett egy, két szót, mire én csak bólogattam, és bambán vigyorogtam. A többiek meg hangosan kacagtak.

- Mit röhögtök, na! – fordulta feléjük.

- Azt kérdezte, hány szeretőd van? Te meg kettőt bólintottál, mire azt mondta, hogy ügyes fiú vagy, mert neki csak egy van, s az is megkeseríti az életét.

- Azért énekel olyan búbánatos dalokat?

- Tudod, mit énekel? Ugye, nem érted? Figyelj, így szól az egyik dala:

„Mosolyodra vágyom,

Mosolyodról álmodom,

Szívemben hordalak,

El sem bocsátalak.”

- Szép!

- Mondd meg neki!

- Megmondjátok ti! Ti jobban beszélitek a nyelvét.

Ettől fogva még barátságosabban nézett rám nótázás közben. Aztán egyik szombaton hirtelen megváltozott a hangulata, többet kacagott, mórikálta magát, mintha becsípett volna úgy viselkedett. Ebéd után – emlékszem paszuly leves volt (szemes paszuly), amihez nagy karéj kenyeret és karikára vágott vereshagymát adtak. Szóval ebéd után Katarina mindenkihez odament, kit megölelt, kinek kezet adott, s mondott néhány szót nagy jókedvében. Nekem is megfogta mind a két kezemet, s arcon csókolt, én pedig most is csak vigyorogtam, mint a fakutya. Akkor értettem meg, hogy elment, elbúcsúzott, mikor a kapuból visszanézve integetett nekünk.

- Tegnap megjött a babája – magyarázta egyik társam -, leszerelt, befejezte a katonai szolgálatot. Azért ilyen boldog, meg aztán holnap lesz az esküvője.

Egy hét múlva az én munkaszerződésem is lejárt, megkaptam a fizetésemet, pontosan 240 lejt. Kettőszázat odaadtam édesanyámnak, s a fennmaradót megtartottam tanszerekre.

A nyár eltelt, s nagyon gyorsan az ősz is – iskolakezdés, új tanárok, új barátok – és már itt is volt a tél, a nagy havazások ideje. Olyan nagy hó hullott le a városra, hogy a járda melletti torlaszoktól nem lehetett a másik oldalra átlátni. Hatalmas hógolyó csatákat vívtunk a szünetek alatt az iskola udvarán, folytatva órák után is hazafelé menet.

Ebben az évben fehér Karácsonyunk volt. A piacon a fenyőket a hó alól bányászták ki a kereskedők, mert éjszaka a kihozott árut vastagon beborította a fehér lepel. Mint meleg dunyha takarta a hó a várost. A sok szenny eltűnt, s a zajok is letompultak az elviselhetőség szintjére. Egy takaros, formás kis fenyőt vásároltam, s vittem haza boldogan.

Este édesanyámmal ketten álltunk a feldíszített karácsonyfa előtt. gyertyagyújtásra nagynéném is átjött a szomszédból, s így hárman örvendeztünk a gyermek Jézus születésének. Elénekeltük a karácsonyi dalokat, de nekem közben a szemem a fa alá tett jókora csomagot pásztázta. „Vajon mi lehet az?” – motoszkált a kíváncsiság bennem. Ott feküdt a fa alatt az én lapos, kis csomagom is, amit édesanyámnak készítettem: újságokból kivágott receptekből készítettem neki szakácskönyvet. Egész évben gyűjtögettem a kivágásokat, összeszedtem minden kidobásra ítélt képes újságot, magazint, majd egy héttel az ünnep előtt beragasztottam egy füzetbe a recepteket, és a fedelére nagy ákombákom betűkkel felírtam „Anyuka szakácskönyve”. Ez volt az én „angyalom”, de mi lehet az a nagy csomag? Alig vártam, hogy megnézhessem!

Kibontom. Egy gyönyörű, vatelin béléses télikabát. Tiszta gyapjúszövet, elegáns, kissé karcsúsított szabással. Igazi felnőtt kabát!

- Látod, kisfiam! Az angyal átvarázsolta a tűzifát, télikabát lett belőle.

Megértettem, hogy az én nyári munkám eredménye ez a karácsonyi ajándék…

-.-

*saroglya - 'két hordórúddal (öles) ellátott sima lap, egyik végén támasztó lappal ellátva'

Grossmutter haragszik

Láttam én gyerek fejjel is, hogy nagymama, Grossmutter és apa között valami nincs rendben. Piroskát kérdeztem, de csak a vállát vonogatta, hogy „bolondság”. Ennél többet nem tudtam belőle kihúzni akkor.

Később tudtam meg innen-onnan, hogy igazából mi is történt.

Nagymamának volt egy testvéröccse, Greif Gottlieb, akit csak Godónak szólítottak. Sok gondot okozott a szüleinek, rokonainak. Állandóan valamit elkövetett, mindenféle csínyre kapható volt. Hogy szabaduljanak tőle, bedugták a hadapródiskolába, tanuljon fegyelmet. Itt szigorúan fogták, nem nagyon volt alkalma sem neki, sem többi nebulónak hitványságokat elkövetni. Azért nagy titokban, hogy raja ne kapják, összebarátkozott néhány hasonszőrű lurkóval. A kisebbektől ajándékokat csaltak ki, azon a címen, hogy megvédik őket más, nagyobb fiúktól. Hiába vigyáztak azonban, mert mégis lebuktak – az egyik gyerek elmondta gyónáskor a pap bácsinak. Nagy felfordulás lett belőle. Jól megbüntették a társaságot – szobafogság, vacsoramegvonás, napi kétszeri félórás futás az udvaron, szigorú leckekikérdezés.

- Azt hittem, érvényes a gyónási titok – védekezett a kiskrapek, mikor később Godó felelősségre  vonta.

- Hát, ennyit a gyónási titokról! – sommázta Greif Godó.

Máskor kártyázáson kapták – ezért is jól megbüntették. Ilyen kalandokkal, nehézségekkel teltek az évek, de teltek, s eljött a záróvizsgák ideje, utána az avatás. Bár a vizsgái kitűnőre sikerültek, az esze nem érett meg. Alig szabadult ki az iskola szigorú fegyelméből, belevetette magát a fiatalok duhaj világába, s hogy kiadásait fedezni tudja kölcsön kért fűtől-fától. Már minden ismerősének tartozott, s a barátai kezdték kerülni, hogy elkerüljék a kölcsön kérést.

- Mi az, Godó, nincs pénzed? – kérdezte egy nap egy ismerőse.

A válasz csak egy dühös morgás volt.

- Kell pénz?

Erre is a válasz csak újabb morgás volt.

- Gyere, üljünk le oda a sarokba! Itt van ez a táska, van benne ötven pakli dohány. Príma egyiptomi. El kell adni az uraknak, fél áron.

- Hogy? Mi ez az egész?

- Ha kell pénz, szerezd meg!

Testhez álló munka volt ez Godó számára. Hamar megértette, mit kell tennie. Másnapra elfogyott a dohány, s mikor elszámolt újonnan feltűnt barátjával, neki is jutott a bevételből. Jöhetett a dohány után a többi, a szivar, a cigaretta. Mind egyiptomi. És természetesen csempészáru. Szép lassan kialakult a diszkrét vásárlói kör. Nagy vonzerő az olcsóság! Még maga a polgármester is a vásárlói közzé tartozott. Persze ezt nagyon ügyesen intézték, hogy még a látszatát is kerüljék a kapcsolatuknak. Mivel a titok mindig kiderül, nyíltan csinálták.

A hivatalban megjelent reggel egy fess főhadnagy, és titkárnőnek mondta, hogy a polgármester úrhoz jött személyes ügyben. A titkárnő, mielőtt a hadnagy csábos mosolyától elájult volna, besirült a mellékajtón a főnökéhez, s pillanatokon belül már jött is vissza, és szívélyesen betessékelte a vendéget - természetesen a főbejáraton. Bent a szobában a polgármester éppen két öltönyös úrral tárgyalt, akik látva a katonatisztet el akartak menni, de Godó – mert ő feszített a főhadnagyi uniformisban – intett, hogy maradjanak.

- Személyes, de nem titkos a mondandóm – szólott és elővett a táskájából egy szalaggal átkötött csomagot.

- Werner vezérezredes úr üdvözletét küldi, és köszöni a névnapi megemlékezését és ajándékait, kedves polgármester úr! Viszonzásképpen ezt a kis csomagot küldi – ezzel az asztalra helyezte az elővett kétaraszos csomagot.

- Köszönöm, főhadnagy úr, és megkérem, vigye el a feleségem őnagyságának ezt a csomagot, hiszen úgy látom a szalag alapján, hogy nőnek szóló ajándék – és egy cetlit dugott a csokor alá, melyre egy szót firkantott.

Godó sűrű bokacsattogtatás közepette távozott, rákacsintott a titkárnőre és kicsörtetett az épületből. A méltóságos asszony gráciával fogadta a küldeményt, majd elolvasta a cédulát.

- Zahlen, bitte! (Fizesse ki, kérem!)

96 doboz illatos egyiptomi cigarettát tartalmazott a szalagos doboz.

Az asszony boldogan és szó nélkül kifizette, hiszen a hivatalos, dohánytőzsdei ár felébe került.

Jól ment a csempészett dohányáru terítése, jól működtek a kicserélt váll-lapok is. Mennyivel különb fogadtatásban részesül egy főhadnagy, mint egy zászlós! Pedig csak három rangsornyi különbség választja el őket egymástól. Amíg a főhadnagynak megadnak minden tiszteletet, s megnyílik előtte minden ajtó és leányszív, addig a zászlóst meg sem látják. Ezért cserélte ki önhatalmúlag Godó barátunk a váll-lapjait.

Egy hónap múlva kellett jelentkeznie az egységénél, ahova a parancs szólt. Ezt a hónapot jól ki akarta használni, s ezért merészebb terveket kezdett szövögetni. A mohóság hajtotta. Úgy gondolta, hogy ha ő maga hozza be az árut, az egész haszon az övé lesz. Szükséges papírokkal – hamis papírokkal – felszerelve, mint Werner vezérezredes adjutánsa a vámnál az elkobozott dohányárut lefoglalta a hadsereg részére és postakocsival el is szállította.

Jó fogás volt. Ennek a jövedelmével már nyugodtan grasszálhatott, mehetett az állomáshelyére.

Akár jól is végződhetett volna a merész akció, de a vámtisztviselőnek valami nem tetszett, és elkezdett telefonálgatni ide-oda. Gyors letartóztatás lett belőle…

Apa akkor éppen a katonai ügyészségen dolgozott, mivel jogi végzettséggel is rendelkezett. Nagymama, a Grossmutter és a többi rokonok elvárták tőle, hogy közbelépjen, és elérje az eljárás megszüntetését. Erre nem volt hajlandó, inkább átkérette magát a határvadászokhoz. Felettesei megértették az indokait és így került egy távoli garnizonba.

Nagymama, Grossmutter ezt soha nem tudta apának megbocsátani.

Legyél elegáns

„Sírj valakivel, jobb, mint ha egyedül teszed”. (Regina Brett)

Két hónapja költöztem ide a városba – kezdte Nusika.

Elváltam a férjemtől, Barabástól. Azaz, mit is beszélek, ő vált el tőlem, illetve eldobott. Eldobott, mint ahogy egy gyermek eldobja a megunt játékát. Igen, mint egy gyerek, mert ő olyan gyerekes még most is negyven éves korában. Gyerekes, infantilis! Világéletében megszokta, hogy azt tesz, amit akar, az történik, amit ő akar. Már a születése percétől megadtak neki a szülei mindent. Az egyetemi tanár apja és a gyermekorvos anyja. Később is tenyerén hordozta a sors.

Azért én sem most jöttem Mucsáról. Zenetanár anyukám régi család sarja, aki Bethlen Gábor koráig tudja visszavezetni a családfáját. Mégis megbabonázott Barabás kisfiús mosolya, és akaratának megfellebbezhetetlen érvényre juttatása. Nem kért sohasem, hanem kijelentett.

Ahogy a szerelem varázsa megkopott, kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni mellette. Mintha nem is vett volna rólam tudomást. Este, amikor hazajött, már az előszobából beszólt:

- Ma Jánosékhoz megyünk. Nyolcra várnak.

- Miért?

- Az én dolgom. Te csak gyere és legyél elegáns!

Máskor bejelentette, hogy csütörtökön megy vadászni, készítsem elő a ruháit, és csomagoljak hideg ételt két napra.

- Szombat este jövök haza, és meleg étel legyen vacsorára, biztosan jól át leszek ázva-fázva.

Nem parancsolta, csak mondta, mit óhajt és bár tudta, mindent hibátlanul teljesítek, soha köszönetet nem mondott. Később még rosszabb lett a helyzet, de egy pohár tömény mindig elviselhetőbbé tette a világot.

- Gyermekem lesz! – fogadtam Barabást egyik este, mikor hazaért.

- Miket beszélsz? – horkantott dühösen.

- Hallottad…

Nem válaszolt azonnal, csak nézett rám, de nem látott. Valahova távolra, vagy befelé figyelt. Aztán nyugodt hangon megszólalt:

- Holnap elmész a klinikára, befekszel, én mindent megbeszélek Katz Gábor professzorral, neked ne legyen semmire gondod. A műtét után néhány napig bent maradsz.

- Műtét?

- Miért, mit gondolsz, megengedhetem, hogy egy alkoholista nő szülje meg a gyermekemet?

Döbbenten meredtem rá, majd minden erőmet összeszedve, felemelt fejjel bementem a szobámba. Itt aztán már nem bírtam tovább, leroskadtam az ágyra és keservesen zokogva fúrtam fejemet a párnába. Megértettem, hogy szemmel tart, bár semmi jelét nem mutatta. Érezhette a leheletemen az alkohol szagot, láthatta a bárszekrény tartalmának változását, hiszen az utóbbi napokban délutánonként félliternyi töményt is elfogyasztottam, „elnyalogattam”. De hogy alkoholista lennék, az aljas rágalom! Akkor hagyom abba, amikor akarom, mikor majd nem érzem magam feleslegesnek, ha Barabás észrevesz, rám figyel. Akkor nem lesz szükségem arra, hogy a pohárhoz nyúljak…

Másnap reggel bementünk a klinikára. Alig emlékszem valamire, olyan ködös, kábult voltam, mintha elvarázsoltak, vagy meghipnotizáltak volna. Vagy beadtak valamit az esti teámmal!

A beavatkozásból semmire sem emlékszem. Mikor az altatásból magamhoz tértem, a lázlapomon megláttam, hogy három napig aludtam. Három napig!

Mi történhetett? Szövődmény lépett fel, vagy mi? Hiszen egy abortusz nem a világ, hány asszony végezteti el, és nem igen hallani komplikációról. Valami mégis történt velem. Meg is kérdeztem a nővérkét.

- Nyugodjon meg, kicsi asszonyka, nem lesz semmi baj, csak pihenjen és egyen jókat. Hamarosan megerősödik.

Ennél többet nem mondott, s ez bennem csak újabb aggodalmakat keltett. Még három napig maradtam a klinikán, kaptam gyógyszereket, kalóriadús ételeket, de látogatóim nem voltak. Barabás is csak két nap múlva jött be, este, hogy megmondja, másnap hazaengednek. Jött is a megbeszélt időben a taxi, és jött vele egy nő. Bejött a szobámba, bemutatkozott mondván, hogy ő ápolónő és segíteni jött.

- Bella vagyok. Kérem a holmiját, segítek levinni a taxihoz.

Otthon bejött velem a lakásba, kifizette a taxit, segített a dolgaimat elrakni, megengedte a vizet a kádba… Szóval nagyon szakszerűen és otthonosan mozgott.

- Nem tartom jó ötletnek! – szólalt meg, mikor kitöltöttem a poharamba az aranyként csillogó, illatos napóleont.

Meglepődve néztem rá.

- Ne felejtse, asszonyom, hogy gyógyszert szed, és Katz professzor a leghatározottabban figyelmeztetett a következményekre.

- Meddig lesz a börtönőröm?

- Ne csacsiskodjon! – mosolyodott el – Csak addig maradok, ameddig a férje haza nem jön. Akkor átadom a ház urának.

Mikor Barabás hazajött, megtudtam…

Megtudtam, hogy többé nem lehet gyermekem, mert olyan műtétet végeztek rajtam! Ettől aztán minden összeomlott bennem, úgy éreztem mindent el kell magam körül pusztítanom, mindent összetörni, és utána magamat is. Törtem zúztam – valamilyen kéjes bosszúval a bárszekrénnyel kezdtem, s minden üveget, poharat ki ráncigáltam, földhöz csaptam, utána az asztalt borítottam fel. Nem is tudom honnan volt hozzá erőm? A férjem csak nézte, és ahogy rápillantottam, megláttam szenvtelen képét. Irtózatos gyűlölet borított el, s hozzávágtam egy széket. Olyan váratlan volt a mozdulatom, hogy Barabás félre se tudott ugrani, a szék pedig fejen találta, hogy betört fejjel elterült. Pillanat alatt kijózanodtam, odarohantam hozzá, hogy segítsek, de félre lökött, felállt és kihívta a mentőket.

Őt bekötözték és engem elvittek az elmeosztályra. Elvonókúrára. Pedig akkor éppen nem volt bennem több egy pohár Bourbonnál. Akkor hajtottam fel, amikor a hárpia Bella kiment az ajtón.

Szenvedéssel teli három hét következett a zárt osztályon, s ennek letelte után három hónap szanatórium. Ez kibírható volt, de sokat voltam egyedül. Rabmadárnak éreztem magam, arany kalitkában. Végül haza mehettem. Otthon semmi nem változott, csak Barabás homlokán látszott egy halvány heg a bal szemöldöke fölött. Az asztal is ott állt a szoba közepén, rajta egy vázával, s ebben piros rózsák.

Szokatlan figyelmesség…

A bárszekrényben újabb poharak és tele üvegek.

Figyelmesség?

Barabás nem tett semmilyen megjegyzést az állapotomról, a történtekről, mintha mi sem történt volna. Ez jobban fájt egy esetleges szidásnál, veszekedésnél, gúnyolódásnál is. Mit tehettem? Ürítgettem a bárszekrényt. Mindig újra feltelt, pedig nem láttam senkit, aki akár a közelébe is ment volna rajtam kívül. Kivéve persze, ha társaság jött hozzánk.

Ilyenkor Barabás előre szólt.

- Este fontos vendégeim jönnek. Legyél elegáns! Itt a kártyám, menj, vegyél magadnak valami szép dolgot Ulla Popkentől.

Felkészülve vártam a vendégeket, és egy kortyot sem ittam. Feltűnően kerültem az italt, ha koccintani kellett, mindig letettem a poharamat, még a számhoz sem emeltem. Mintafeleség, voltam, mintaháziasszony – elegáns, disztingvált és józan életű!

Mikor a vendégsereg eltávozott és a személyzet összerámolt, Barabás bejött hozzám, megölelt és azt súgta a fülembe, hogy „ilyennek szeretlek!” És én elolvadtam, mint a fagylalt a napon. Gyönyörű percek, órák következtek…

Másnap reggel ránéztem a bárszekrényre, és belém villant a felismerés, hogy ennek a szerelemnek csak egyetlen ára van – a bezárt bárszekrény!

Nem is volt ezzel semmi baj, ráfordítottam én a kulcsot, de az eszemből nem ment ki a napóleonkonyak aranyló csillogása, s a mámorítótó érzés, ahogy végig csorog a torkomon, ahogy elönti a belsőmet az alkohol melege. De megálltam!

Este, mikor Barabás hazajött, repesve omoltam a karjaiba. Kicsit csodálkozott, gyanakodva szaglászott, majd viszonozta az ölelést. Az éjszaka ellen sem lehetett kifogásom, s mégis hajnaltájt kiosontam, és egy jó adag vilmoskörtét fölhajtottam egy slukkra. Így feküdtem vissza az ágyamba, nem kevés lelkiismeret furdalással.

Ezzel megtört a varázs, s én újra a bárszekrény rabja lettem, aminek egyenes következménye lett, hogy férjem magába zárkózott, s a merev, szenvtelen udvariasság páncélját emelte kettőnk közé. Egész álló nap küzdöttem a bárszekrény démonaival – hússzor is visszafordultam anélkül, hogy kinyitottam volna. Végül én lettem a vesztes…

Ettől kezdve összefolytak a napok, nem tudtam, mikor van reggel vagy este, hétfő vagy vasárnap. Egyik nap aztán kórházi ágyon ébredtem fel, azaz tértem magamhoz.

- Mi történt? Hogy kerültem ide? – kérdeztem zavartan csak úgy a levegőtől, mert senki emberfia nem került a szemem látóterébe.

Próbáltam komoly nyilallások árán elfordítani a fejem, hogy lássak valamit. Sikerült, s meg is pillantottam a mellettem levő ágyban egy csukott szemmel fekvő alakot. Hiába hunyta be azonban a szemeit, jól láttam, hogy azért titokban figyel a szempillái alól.

- Hé, figyelsz rám? – szólítottam meg, s a szemhéja megrebbent – Mondd meg, kérlek, mi ez az egész? Kórház ez, vagy mi?

- Ne pánikolj! – szólalt meg halkan szűrve a szavakat a fogai között – Kórház, detoxikáló! Na, megnyugodtál?

Mit mondjak? Csöppet sem nyugodtam meg. Semmire nem emlékszem, miként kerültem ide. Legutolsó emlékem az utcai lámpa fényében nedvesen csillogó aszfalt. Mintha valaki sikoltott volna? Lehettem akár én is!

- Felébredt, a kedves beteg? – hallottam egy negédes hangot, s újabb nagy gyötrelmek árán arra felé fordultam.

- Igen, ha ez ébredés! – válaszoltam morcosan.

- Morcosok vagyunk, morcosok?

- Hogy kerültem ide? – tettem fel az engem most foglalkoztató kérdést.

- Elcsapta egy kerékpáros, kis agyrázkódás és komoly alkoholmérgezés. A kerékpáros megúszta kisebb sérülésekkel, de a kerékpár totál káros.

- Köszönöm, de ettől a hírtől nem lettem kevésbé morcos.

- Nem is csodálom, ha még azt is meggondolom, hogy a kerékpárt is meg kell fizetnie! Magácska volt a hibás, mert lelépett a járdáról.

Az igazat megvallva ez volt a legkisebb gondom. Ennél nagyobb bajt az jelentette, hogy kezdett hevenyen jelentkezni az ital hiánya! Ájuldoztam, ellepett a hideg veríték, úgy éreztem menten meghalok, de jött a megmentő sereg: kaptam tablettákat, injekciót, infúziót, meg biztatást. Végül álomtalan álomba zuhantam, s csak a hajnali lázmérőzésre – hogy ez minek kell? – ébredtem. Miután kissé kitisztult a fejem, rájöttem, hogy nem lehet ezt tovább így csinálni. Éppen bejött a takarítónő, hogy mossa fel a kórtermet, én pedig a táskámból kivettem egy ezrest, s letettem az éjjeliszekrényre. Ahogy közelebb ért, észrevette a pénz, rám nézett, s én bólintottam.

- Egy fél liter tömény – súgtam.

- Több kell! – válaszolta, de a pénzt eltűntette – Sok a kiadás. Kell adni portásnak, kifutó fiúnak, meg még a boltosnak is, tartsa a száját. A vodkának nincs szaga, üdítős flaskában jön.

Kitettem még egy ezrest, mellé meg egy ötszázast.

- Két fél liter legyen! – mondtam és a szomszéd ágy felé intettem.

Bólintott, s tovább sikálta unottan a cementpadlót. Láttam érti a módját. Már az a tudat, hogy lesz valami, elviselhetőbbé tette a nap hátralevő részét. Késő délután érkezett meg az „áru”.

- Ki akarok menni a fürdőbe! – nyögtem szenvedően.

- Hívjam a nővért? – kérdezte ágyszomszédom.

- Inkább te segíts! – kértem.

Zsebünkben a flaskákkal mentünk be a női mosdóba - két rogyadozó lábú beteg. A becsukott ajtó mögött ellenben olyan élénkek lettünk, mintha buliban lennénk. Mohón meghúztuk az üveget. Boldogságot láttam átsuhanni betegtársam arcán.

- Helén vagyok – mutatkozott be.

- Nusi – válaszoltam.

A falnak dőlve kortyolgattunk és közben hülyén vigyorogtunk egymásra.

- Hogy kerültél ide? - kérdeztem Helént.

- Nem hiszed el! – válaszolta – Azért, mert kiraboltak.

- Ez valóban szokatlan.

- Én nagyon ravasz piás vagyok. Nappal soha nem iszom, csak este, mikor már lementek a napi ügyek. Van egy jól menő varrodám, tíz lánnyal. Én az üzleti résszel foglalkozom, tiszta fejre van szükségem. Este ellenben leülök a TV elé, magam elé veszem az üveget, és nem nézem a műsort, csak ülők és iszom, amíg be nem esem az ágyba.

- Jó, jó, de ennek mi köze a kirabláshoz?

- Várj, ne siess! Egyik este, úgy két héttel ezelőtt, éjfél után telefonáltak, hogy siessek a varrodához, mert betörtek oda. Kocsiba vágtam magam, úgy kótyagosan. Odaérve látom a csődületet, a szomszéd ház előtt leállok, s rohanok. Egy rendőr elkapja a karomat „hé, oda most nem mehet be!” - felkiáltással. „De én oda be akarok menni!” – dühösködöm és dulakodni kezdek a közeggel, de az megcsavarja a karomat, erre hasba rúgom, hogy elenged. Futnék tovább, de elkap egy másik, megbilincsel, és bevisz az őrsre. Ott tovább cirkuszkodok, mire észreveszik, hogy ittas befolyásoltság alatt állok. Mármint ahogy ők mondják finomkodva. Orvoshoz vittek, vért vettek és garázdaságért eljárást indítottak ellenem. Hiába mondogattam, hogy engem raboltak ki, csak a saját sérelmükkel foglalkoztak.

- De ide hogy kerültél?

- Feladták a leckét! Vagy börtön, vagy elvonókúra. Ezt választottam.

- Mi lett a varrodával?

- Reggel felhívtam a barátomat, s ő intézkedett a nevemben. Van két nagyon ügyes lányom a műhelyben, a további munkát rájuk bíztam, ameddig hazakerülök.

- Tudják, hogy itt vagy?

- Ne legyél már olyan naiv! Idegösszeroppanást kaptam a betöréstől. Ennyi!

- Nem irigyellek, az én esetem egyszerűbb. Leléptem a járdáról, állítólag, és összeütköztem egy kerékpárossal.

- Mit kerestél este az esőben, az utcán?

- Kimenekültem a házból, mert tele volt bogarakkal.

- Ajaj!

- Mi baj?

- Ez súlyos tünet. Nem voltak abban a házban bogarak. Az agyadban voltak! Jó hogy itt vagy, itt kihúznak bajból, de mi lesz, ha hazamész?

- A férjem beutaltatott egy svájci szanatóriumba, utókezelésre.

- Hű, ez igen! Gazdag lehet az urad! Ez már azon is látszott, hogy milyen lezserül bánsz a pénzzel.

Megittuk a vodka felét, a többit másnapra hagytuk. Ez tovább is folytatódott, egyszer én, egyszer Helén vette a „gyógyszert”. Egy hét múlva aztán őt hazaengedték, én meg egyedül maradtam. Kemény kúrára fogtak, de így is egy hónapig tartott, amíg ki tudták belőlem űzni az alkoholt.

Svájcról nincs mit mondanom. Az M.M. (Medical Missionaries) kongregáció tartja fenn az intézetet. Sokat pihentem, beszélgettem a kedves nővérekkel, szaklélekbúvárokkal, társaimmal. De a lényeg, hogy megtanítottak szembenézni önmagammal, és felfedezni magamban az alkotás vágyát. Festeni tanultam. 

A vége felé majdnem minden összedőlt. Egy héttel szabadulásom előtt a főnök asszony, soror Clarissa magához hívatott, és kegyes szavak közepette átadott egy levelet. Egy levelet, amire talán számítottam is, de mégis letaglózott. A válóperes végzés volt…

- Gyermekem, legyen erős! – hallottam soror Clarissa kenetes hangját – A megpróbáltatások erősítik az embert!

Jaj, hogy idegesített ez a tudálékos, mindenre tanácsot adni tudó magatartás! Azért sem hagyom magam sajnálgatni. Felemeltem a fejem és a szemébe nézve megszólaltam:

- Két nap múlva lesz a kiállításom. Szeretném, ha most inkább erről beszélnénk!

Megbeszéltük a részleteket, hogy melyik festményeket tegyük ki, milyen sorrendbe, ki legyen a tárlat vezetője, úgy mintha semmiféle kellemetlen hírt nem kaptam volna. Később azonban felhívtam az ügyvédemet – a sajátomat (!) Megbízatást adtam neki, szerezzen nekem egy lakást, házat legalább 300 km-re a volt férjemtől. Soha többé ne lássam! Volt elég pénzem a szüleim hagyatékából, és valamennyit Barabás is fizetett, mint „asszonytartást”. Nem volt szűkmarkú.

Visszamentem a főnökasszonyhoz és megkértem, engedje itt maradnom, amíg a dolgaim rendbe jönnek. Természetesen a további költségeket már én vállaltam…

Hát, így kerültem ide két hónappal ezelőtt. Nyolc hónapja nem ittam alkoholt. Kertes házban lakom, külön műteremmel. Azt mondják, jók a festményeim. Gyertek el egyszer, megmutatom a javát.

Akkor, most minden rendben van – mondhatnátok.

Semmi sincs rendben!

Két héttel ezelőtt Barabás megjelent a műterem ajtajában. Földbe gyökerezett a lábam.

- Mit keresel itt? Hogy kerültél ide? Hogy találtál meg egyáltalán?

- Nem fontos! A lényeg hogy megtaláltalak. Különben az újság írt a sikeres kiállításodról. Gratulálok!

- Akkor most, hogy megtaláltál, mehetsz vissza!

- Kidobsz?

- Ki! És ha nem mész nagyon gyorsan rendőrt hívok!

- Nusikám…

- Semmi Nusikám! Takarodj innen!

- Megyek már, megyek…

Egészen belebetegedtem ebbe a váratlan látogatásba. Nyugtalanság gyötört, festeni sem bírtam, csak fogtam az ecsetét és néztem a vásznat, de nem láttam, csak Barabást, ahogy elkullogott, mint egy kivert kutya. Az a szenvtelen, büszke ember!

Brrr! Nem gondolni rá! Gyerünk, keverd ki a festéket, fesd meg! Fesd meg!

Így bíztattam magam, és nekifogtam festeni zaklatottan, kapkodva, de pár óra alatt megszületett a kép.

Egy éppen távozóban levő férfi képe…

Szigorúan bizalmas 3

Jó év elteltével a helyi kórházban találkoztam Árpival. Törésekkel és ficamokkal kezeltek a karambolom után. Kikötöttek eléggé megalázó módon, csövek lógtak körülöttem, s mondhatom elszontyolodott állapotban feküdtem. Nem volt kedvem nekem beszélgetni, de a mellettem fekvő beteg, mint később megtudtam Kelemen Árpi, beszédkényszerben is szenvedett a már meglevő baja mellé. Eleinte nem értettem dadogó, kásás beszédét, de közben rájöttem, hogy az életét meséli kissé összevissza, gyakori ismétlésekkel. Napokon keresztül. Én csak hümmögtem, meg nyögdösődtem közben, mert cudarul fájt a törött lábam. Árpi ez bíztatásnak vehette, mert újra, meg újra elismételte a már elmondott részeket. Lassanként így kialakult a fenti történet.

 - Már szépen egyenesbe jött az életünk – hallottam a szomszédom hangját -. Liliánnát kinevezték iskolaigazgatónak, a kultúrmunka is jól haladt, divatba jött a kultúrházban tartani a lakodalmakat, keresztelőket, kézfogókat, ami nem kis bevételt biztosított. Egy nap aztán beütött a ménkű! Megjelent az irodámban az a bizonyos fővárosi kiküldött, aki rávett, fenyegetésekkel rákényszerített, hogy legyek informátor. Az átkozott! Úgy lépett be, mintha a legjobb barátságban lennénk. Nagy „szervusz, hogy vagy?” - köszönéssel nyújtott kezet. Én meg csak szorítottam az íróasztalom szélét, s egy halvány „jó napot” is alig sikerült. „Látom, rossz kedved van.” – folytatta leülve. Meg sem várta a kínálást (!). „Mindjárt jobb kedved lesz, ha meghallod, miért jöttem”. Választ sem várva folytatta: „Üzletet hoztam neked. Adómentes zsebpénzt!”

Nem reagáltam a kijelentésére, de ő mondta tovább. „A fővárosban nem volt helyem az új vezetőségben, s hogy befogják a számat, kineveztek ide a megyébe a most megalakult Gazdasági Ellenőrző Hivatal vezetőjének. Na, mit szólsz?” Nem szóltam semmit, csak vártam, mi következik. Következett. „Tudod, megalakult ez a sok magánvállalkozás, és legtöbbje szabálytalanságok garmadáját követi el. Az én kezembe futnak össze az ellenőrzések eredményei.” Erre se mondtam semmit.

   Én is hallgattam, még csak nem is hümmögtem, nyögdösődtem, nem mertem megzavarni a szomszédom mondókáját. Most már kezdett nagyon érdekelni a történet.

- Tudtam, éreztem, hogy valami nagy disznóság sül ki az egészből – folytatta Árpi -. Jött is a bunkó: „Ha valami szabálytalanságot észlelsz, vagy sejtesz, szólj nekem. Itt a telefonszámom. Minden jelentet esetért jutalékot kapsz!” Ezzel aztán betelt nálam a pohár. Elkapott egy szédülés, mintha egy örvénybe zuhantam volna és rekedten rákiáltottam: „Kifele!” De lehet, hogy csak suttogtam, vagy azt is csak akartam. Többre nem emlékszem. Itt tértem magamhoz a kórházban. Fél oldalamat nem érzem, akár egy deszka, mintha nem is az én testem lenne, beszélni most tanulok.

   Miután elhagytam a kórházat, Árpival hosszú időn át nem találkoztam, míg aztán jó két év múlva újra összehozott a sors vele. Rehabilitációs beutalóval kezelésre mentem egy nemzetközi hírű gyógyüdülőnkbe. Régebbi töréseim utókezelése volt a cél. A pihenőben, a mellettem levő heverőből rám köszönt valaki. Néztem, ki lehet az, mert a hangja után nem ismertem rá. Kelemen Árpi feküdt ott, és felém fordulva barátságosan mosolygott. Ő is rehabra jött.

- Mi az, mi mindig ilyen helyen találkozunk? – kérdezte, de választ nem várt, mert folytatta is – Emlékszel még, milyen ramaty állapotban voltam legutóbb? Most már sokkal jobban vagyok.

  És mondta megállíthatatlanul. Úgy látszik a betegsége tette ilyen közlékennyé. Azzal kezdte, mikor elhagyta a kórházat, s otthon ápolta a felesége, járt hozzá egy gyógytornász is. A fia, Tibike már leérettségizett és a Katonai Akadémiára iratkozott. Messzire került otthonról. Lassan-lassan annyira gyógyult, hogy bot segítségével kimehetett az utcára, üzletbe, meg bárhová, csak a beszédjén érződött valami idegenség. Egy kicsit galuskás maradt.

  Egy év elteltével azon kezdett gondolkozni, hogy részmunkaidőben visszamegy a művelődési otthonba dolgozni. Unta magát otthon. Az új igazgató örömmel kapott a segítségen, lévén új a szakmában és a várost sem ismerte, úgy érezte, nem tud megbirkózni a napi feladatokkal. Árpi pedig boldogan segített. Ha táncolni nem is tudott, meg szónokolni sem – igaz Démoszthenész is dadogós volt -, de ötletekkel, tanácsokkal, a régi kapcsolatai felhasználásával jó szolgálatot tett a művelődési otthonnak. Színjátszó csoport, dalárda, tánckar, százféle szakkör beindítása lett munkájának az eredménye. S mindezt betetézte egy helyi lap elindítása.

  Magánélete már korántsem alakult ilyen jól. Miután a fia végzett a Katonai Akadémián, a hegyivadászokhoz kapott beosztást fenn az északi hegyek vidékén. Liliana a fia után ment, és ott vállalt tanári állást abban a helyiségben, ahol az egység állomásozott.

  Árpi egyedül maradt. A gyógytornásznő jár hozzá heti rendszerességgel - lehet oda is költözik…

Utazások az articsóka körül

Ezt is úgy kezdjük, mint a legtöbb szenzációt, „már a régi rómaiak is…”, De most igazán, már az ókorban is ismerték, és az okos rómaiak az étkezésen kívül gyógynövényként is használták. Afrodiziákumnak tartották, s hogy igazuk volt-e mindenki maga döntse el így utólag. Lucullus asztaláról sem hiányozhatott.

De mi is ez a zöldségféle? Fészkes virágú növény, a tudományos, latin neve: Cynara scolymus L. Ez a név a görög szkolimosz szóból ered, ez valami tüskés dolgot jelen, ami a szúrós fészek-pikkelyeire utal. Elsősorban a Földközi-tenger nyugati és középső országaiban termesztik, felhasználható részei a bimbók és a zsenge szára.

Neve angolul – arichoke -, az arab“al’qarshuf”-ból. Innen a magyar neve is. Bár érdemes megemlíteni az ugyan ebből a forrásból származó észak olasz nevét is: „articioccolo”, vagy a "carciofo".

Theophrastus (Θεόφραστος) görög filozófus és természettudós készített először írásos feljegyzést erről a növényről, majd Dioscorides (Διοσκουρίδης) görög orvos foglalkozik vele kimerítően a De Materia Medica című latinra fordított művében .Goethe is említi, de elmarasztalóan ír róla: ”A parasztok valami bogáncsot esznek, amire azt mondják, hogy zöldség, - na ez az az étel, amit soha sem fogok megszeretni”.

A monda szerint egy gyönyörű leány élt a szüleivel az Égei tengerben levő Kynari szigetén. Zeusz a görög főisten az Olimposzról látogatóban járván testvérénél Poszeidon tengeristennél megpillantotta a szépséges szép leányt, kinek a neve Cynara volt. Mikor az isten deli ifjú képében közeledett hozzá, nem futott el, hanem mosolyogva várta, lépjen közelebb. Zeusz abban a pillanatba beleszeretett, s a lány sem maradt érzéketlen az isten férfias vonzerejével szemben. Zeusz annyira beleszeretett, hogy azt akarta, mindig legyen a közelébe, s ezért aztán, mint istennőt felvitte az Olimposzra. Cynara nagyon örült ennek az isteni ajándéknak, s boldogan elfoglalta helyét a halhatatlanok között. Zeusz azonban, hogy a felesége, tehénszemű Héra gyanakvását fel ne keltse, gyakran volt kénytelen magára hagyni szép kedvesét. Ilyenkor beült trónusába és intézte az istenek ügyes-bajos dolgait, vagy rázta a felhőket, s hajigálta földre a villámait így félemlítve meg az engedetlenkedő halandókat. Cynara ilyenkor egyedül érezte magát és elfogta a honvágy szülőhazája, s édesanyja után. Olyan nagyon vágyakozott otthonát újra látni, hogy odalett az étvágya is, s már az istenek eledele, az ambrózia sem kellett neki! Végül gondolt egyet, s leszállt az istenek hegyéről meglátogatni a szüleit. Miután üdvözölte őket, és kicsi idő töltött körükben, észrevétlenül visszament az Olimposzra, de Zeusz gyanút fogott, a lány megváltozott magatartása miatt. Már nem istennőként viselkedett, hanem, mint a földi asszonyok. Zeusz szörnyű haragra gerjedt, s a leányt letaszította a hegyről, vissza a földre, ahol articsókává változtatta, azé a szúrós növénnyé, melynek a levelei úgy lebegnek, inognak a szélben, mint Zeusz állhatatlan szerelmei, és a bimbója közepén, a bimbó szívében olthatatlan szerelem él az elérhetetlen kedves iránt.

Megjegyzés: nálunk is megjelent a polcokon, bár kissé borsos az ára – lehet vele kísérletezni!