A tánc felszabadít

Hozzám gyere! Higgy nekem!* (Khalil Gibran)

  Bobby belépett a forgóajtón keresztül az előcsarnokba. Ez hatalmas terem volt, körben pultokkal, s minden pult mögött csinos, dekoratív hölgyek üldögéltek. Előttük tábla mutatta, melyik irodát, céget képviselik. Ha ügyfelek jöttek, könnyen megtalálták a megfelelő információt, és a szőke, barna, vörös, vagy melírozott haj tulajdonosai csábosan mosolyogva eligazították a kérdezőt. Bobby azonban még csak nem is közelített a pultokhoz, pillanatra sem méltatva a mosolygyűjteményt átvágott termen egyenesen a liftekhez tartott. Néhányan a hölgyek közül sóvárogva néztek utána, de ő rájuk sem pillantott. Beszállt a liftbe, s az, suhanva vitte fel a tizenegyedikre. Az irodája a folyosó végén nyílott, s az ajtaján ott állt a névjegy táblája Bobby Szekeres.

  Tulajdonképpen Róbertnek keresztelték, de Amerika-majmolásból és üzleti meggondolásból a Bobby nevet használta. Úgy gondolta, üzleti partnerei több figyelmet szentelnek egy Bobby keresztnevű partnernek, mint egy Róbertnek, vagy Isten őriz, egy Robi nevezetűnek.

  Az irodában már bent ültek a munkatársai. Egyik az ajtó jobb, a másik az ajtó baloldalánál. A Bobby asztala a szoba mélyén terpeszkedett, uralkodva méreteinél fogva a helyiségen. Előtte kényelmes karosszéket helyeztek el. Nem mintha gyakran fogadtak volna ügyfeleket. Nem, egyáltalán nem.

   Általában az ügyleteket elektronikus úton intézték. Személyesen csak kivételes esetekben jöttek be az irodába ügyfelek, partnerek.

  Most éppen egy ilyen kivételes eset történt. Kopogtatott, majd be is lépett az ajtón egy kihívóan öltözködött, csinos nő.

- Szekeres urat keresem, Bobby Szekerest – szólott, miután köszöntötte a szobában levőket.

- Én vagyok! - szólalt meg udvariasan Bobby felállva a székből.

- Evelin Éva! - mutatkozott be a jövevény, és erőteljesen megrázta a férfi kezét, majd helyet foglalt a felajánlott széken.

- Minek köszönhetem megtisztelő látogatását? - udvariaskodott kissé gúnyosan Bobby.

  A nő erre felszólításra valami nagyon bonyolult és zavaros históriát adott elő egy mozgásérzékelőről, melyet a cégtől vásárolt az interneten keresztül. Egy olyan műszerről volt szó, ami nem fényjeleket ad, hanem videofelvételt és sorozat képeket készít a bejelölt területen történő bármely mozgásról, de a hölgy szerint nem váltotta be a hozzáfőzött reményeket, és most bizonyos változtatásokat szeretne rajta alkalmaztatni. Hosszasan és aprólékosan magyarázott, néhol homályos utalásokat téve egy másik vállalatról. Végül Bobby megunta a hosszas tirádát, és azt javasolta a hölgynek, nagyon udvariasan, adja be írásba foglalva kifogásait, és rövid időn belül orvosolni fogják, természetesen költségmentesen.

  Evelin Éva ezennel távozott átadva egy vaskos iratcsomót, amit terjedelmes táskájából halászott elő. Csábos mosolyt hintve távozott, de mintegy véletlenül az asztal sarkán hagyott egy aprócska névjegyet. Bobby csak akkor vette észre, amikor ebédszünet után visszajött. A kicsi 20x40 mm-es névjegyen ennyi állott - Τερψιχόρη* (Terpszikhoré), s alatta apró betűvel: klubtagoknak is csak meghívóval, és a jobb alsó sarokban egy idézet „a tánc felszabadít”. Forgatta az ujjai közt értetlenül, majd odahívta egyik kollégáját.

- Gyere csak ide egy kicsit Misikém! Látod ezt a micsodát? Hogy kerül ide az asztalomra, és mit jelent?

- Nem tudom, soha sem láttam!

- Szóval nem ti tettétek az asztalomra?

- Mi biztosan nem, és senki idegen nem járt az irodában egész nap.

- Akkor csak a bőbeszédű kliens lehetett, akinek olyan furcsa dupla neve van. Éva Éva, vagy hasonló – szólalt meg a másik munkatárs.

- Evelin Éva – pontosított, akit Misikének szólított a főnök -. Igaz, az Evelin is csak Évát jelent. Vagy nem?

- Hagyjátok az üres locsogást! Inkább derítsük ki, mi van mögötte? Mi az, hogy még a klubtagoknak is csak meghívóval lehet belépni? És egyáltalán mi ez? Táncház? Klub? Titkos társaság? És ki lehet klubtag? Gyerünk, derítsünk ki mindent róluk! Munkára fel!

  Mindenki visszaült az asztalához, és elkezdődött a türelemjáték.  Órákig tartó szörfözés a neten, e-mailezés, diszkrét telefonálás után először Mihály jelentkezett valamilyen hírrel.

- Kliensünkről szereztem néhány adatot – szólott -. Egy biztonsági cégnél dolgozik. Olyan mindenes titkárnő: ügyfélkapcsolat, reprezentáció, szervezés, reklamációk, néha még beszerzés is. Sokat dolgozik, és sokat panaszkodik, de a főnökei nagyon elégedettek a munkájával. Lakása a peremkerületben van egy takaros villában, de ő csak bérlő. Keveset tartózkodik otthon, még szabadidejében is legtöbbször távol van. Nem sikerült még megtudnom, ilyenkor merre jár.

- Te, Bartos, te mit találtál?

- Érdekes dolgokat! Persze lehet, hogy tévedek! A Nagyáruház alagsorában találtam egy elkülönített részt, jókora termeket, melyeket bérbe adtak egy Alfa néven bejegyzett vállalkozásnak, melynek tevékenysége kulturális rendezvényszervezés címen van megadva, de még egyetlen rendezvényt sem szervezett. Ez keltette fel az érdeklődésemet. Ami a különös helyiségeket illeti, megtudtam egy fiatal portástól, hogy bejáratuk a garázsból nyílik, de azt az ajtót soha nem használják. A fiú még azt is elmondta, hogy néha valamilyen zene foszlányait vélte hallani, de nem erőltettem a dolgot, nehogy felkeltsem az érdeklődését. Ha saját szakállára elkezdene kutakodni, az olyan lenne, mint az elefánt a porcelánboltban.

- Nos, én sem jártam sok sikerrel, ami az ifjú hölgy iratainak elemzését illeti. Kifogásai lényegtelenek. A javaslatai kivitelezhetetlenek. Mintha csak heccelne, vagy a sorok közt közölne valamit. Zavarba vagyok. Játszunk nagy cserés támadást! Én viszem tovább a Misi témáját, ő a  Bartusét és ő az enyémet. Utána tovább cserélünk. Hátha így a végére járunk.

  Jó megoldásnak tűnt. Két napig ügyködtek, és sikerült eloszlatni a homályt. Valóban egy zártkörű társaságról volt szó. Bartos jól átböngészve, átrostálva a kezébe adott iratot, néhány különös, nem odaillő mondatra bukkant. „Minden mozgásnak megvan a maga módozata és minősége” - szólt az egyik, egy csomó technikai kifejezés közzé ágyazva. „A mozgás ritmusa érzelmeket közvetít” - volt a másik. A számítógép rejtjel megoldó programja a következő eredményt adta: „csütörtök nyolc óra harminc” és „kell a kártya”. Ezzel párhuzamosan meggyőződtek róla, hogy az áruház alatti helyiségeket rendszeresen használják összejövetelek céljából, de nem a garázs felőli bejáratot veszik igénybe. 

- Odamegyünk a megadott időben! - döntött Bobby.

  Néhány perccel a megadott idő előtt beálltak a parkolóház legfelső szintjére. Mikor pontban nyolc húszat mutatott a műszerfal órája Bobby kiszállt, körülnézett és megállt az autótól méternyire. Egyik oszlop takarásából sötét overallt viselő férfi lépett hozzá, és szó nélkül kinyújtotta felé a kezét. Bobby önkéntelen mozdulattal odaadta a kis kartonkártyát. A férfi elvette, kártya-leolvasóval ellenőrizte érvényességét, és visszaadta egy műanyaglapocska kíséretével, melyre csak annyi volt nyomtatva, „meghívott”, valamint a Τερψιχόρη (Terpszikhoré) felírat.

- Jöjjön! - szólt az overallos – A kísérők maradnak! De jobb, ha elmennek, és fél tizenegyre visszatérnek!

  Egy „Gépház” feliratú ajtón át hagyták el a garázs területét. Innen lifttel lementek, s valóban a gépházban találták magukat. Itt a műszaki alagsorban sistergő csöveket kerülgetve elérték útjuk célját, egy „Privát” feliratú ajtót. A kísérő Bobbyt átadta egy másik overallos férfinek és eltűnt. Egy újabb ember volt az ajtónálló, elvette a műanyaglapocskát, mágneskártyájával kinyitotta a bejáratot, a meghívott vendéget előre engedte, ő ellenben kívül maradt. Bobby egy teremben találta magát, melynek egyik felén ruhatár, szemben színpadszerű emelvény és körben ülőhelyek sorakoztak. A székeken már ültek néhányan, de ismerőst nem fedezett fel közöttük. Csendesen jó-estét köszönt, de senki nem fogadta. Rövidesen benépesült a nézőtér, de körülbelül húsznál többen nem jöttek. Aztán elsötétült a terem, csak a színpadot világította meg egy halványzöldes fény. Táncosok sorjáztak ki a paraván mögül. Fehér nadrágot és fekete trikóinget viseltek. Megszólalt egy halk zene, ütősök és fúvósok hangját különítette el Bobby, amihez néha a vonósok sóhajtása társult. A fény kissé erősödött, fehérre váltott, s a zenére a táncosok helyben állva hajladoztak, ingadoztak, mintha szél fújná a nádast. A zene hol erősödött kissé, hol halkult, majd a táncosok megindultak apró léptekkel. A ritmus állandóan változott, ahogy halkult vagy erősödött a zene. A mozgás hol lassúbb, hol gyorsabb, feszesebb lett. Bobby eleinte kissé idegenkedve figyelte a táncosokat, de lassan a zene és a mozgások monotóniája elkábították. Már nem is a színpadon történőket látta, hanem a minap megismert ábrándos szemű lány képe kúszott pislákoló tudatába. A lányt valamelyik barátja mutatta be neki, mint „unokahúgát”. Később megnézték a Kékszakállú herceg várát, utána megvacsoráztak a tóparti vendéglőben, és az éjszakát a vendéglő feletti szállodában töltötték. Eddig jutott az ábrándozásban, mikor érezte, valaki megfogja a kezét, és a táncolók közzé vezeti. A nézők közül már sokan ott voltak, és együtt mozogtak, lépegettek, hajladoztak a hivatásosokkal. Bobby is beállt közéjük. Ez a mozgás is elandalította, de ki is ürítette az agyát. Gondolatok nélküli kábulatban mozgott a többiekkel. Mennyi idő telhetett, nem tudta, nem érzékelte, csak azt, amikor hirtelen vége lett – elhallgatott a zene, kigyúltak a fények a nézőtér felett, és a fekete-fehérbe öltözött táncosok eltűntek a paraván mögött.

  Mindenki lassan visszament a helyére, és az ajtó kinyílt. A meghívottak egyenként csendben elszállingóztak. Bobby is felállt, vette a felöltőjét, és kilépett az ajtón, anélkül, hogy bárki is szólt, vagy intetett volna. Kint az ajtónálló mutatta az irányt, merre menjen, s a homályból kísérője is melléje lépett, hogy vezesse el a liftig.

- A harmadikon áll a kocsi – szólott és eltűnt a folyosó homályában.

   Ott volt az autó, ahol a kísérő mondta, s Bobby beszállt a sofőr mellé. Csak miután már besoroltak a városi forgalomba szólalt meg, s mondta el, mi zajlott a teremben és benne az eltelt két órában. A társai nem fűztek hozzá semmilyen megjegyzést, csak magukban gondolkoztak el a hallottakon.

   Az újabb meghívó Mihály számítógépére érkezett, pontosabban a postafiókjára, a következő szöveggel: „főnökének szó az üzenet – kedden a szokott időben, de másik kocsival”.

- Elmegyünk, főnök?

- Hagyd a főnöközést, jó?- morgott Bobby.

- Nem én kezdtem! - védekezett.

- Jó, jó! És ott leszünk kedden is!

  Másik autóval mentek, s most is minden ugyan úgy zajlott le. A különbség az volt, hogy műanyag lapra más szöveg került. Meghívott helyet klubtag.

  Bent a teremben a tizenegy táncoson kívül, Bobbyval együtt hét vendég volt jelen. A táncosok fekete trikó helyett élénk pirosat viseltek. A zene és a tánc is felkavarónak hatott, s Bobby hamarosan a kavargó piros trikós táncosokat nézve furcsa révületbe került – életének agresszív megnyilvánulásai villantak fel előtte. Az a pillanat, mikor az osztálytársa hátába döfte a tollát, amikor tornaórán fellökte a kövér, ügyetlen társát, amikor ok nélkül belekötött és összeverekedett az utcájukba költözött új fiúval, amikor belerúgott a szomszéd kutyájába, mert rosszkedve volt, amikor pofonvágta a kedvesét, mert az rámosolygott egy barátjára. Megrázta a fejét, nem akarta látni ezeket a képeket. Felállt inkább, és kiment a parkettre a táncolók közzé. Itt, mint a múlt alkalommal, beleveszett a táncba, újra kiürült az agya, s megkönnyebbült, mikor vége lett.

-.-

* Τερψιχόρη (Terpszikhoré) - a tánc múzsája

A tánc felszabadít II

Hozzám gyere! Higgy nekem!* (Khalil Gibran)

   A következő meghívó jó két hét múlva érkezett, és a mai elektronikába burkolt világban eléggé szokatlan módon – egyszerű levél formájában postán. Mikor Bobby kézhez kapta, csak bizalmatlanul forgatta. Banki elszámolás, hivatalos értesítések, reklámok, kérelmek – igen azok jönnek a postán rendszeresen. De levél csak úgy? Nézte, vizsgálgatta: minden rendben volt rajta, a címzés éppen úgy, mint a bélyeg, s a pecsétek. Feladót nem írtak rá, s ez nyugtalanná tette Bobbyt. Nem szerette a névtelen leveleket! Ezt is az iratmegsemmisítőbe akarta dobni, de győzött benne a kíváncsiság, és a szék támlájának védelmében ollóval levágta a boríték keskenyebb végét. Nem történt semmi - nem levélbomba volt. Nem mintha a széktámla megvédte volna, ha az, de mégis egy halvány védelmet nyújthatott volna robbanás esetén. A boríték tartalmát a kagyló fölött rázta ki, de se anthrax por, se tabun* cseppek, se más mérgező-fertőző anyag nem hullott ki belőle, csupán egy kis papír fecni. Ezen egyetlen szó állt. PÉNTEK. Így nagybetűvel, de semmi több. Bobby mindkettőt, a borítékot is és a papír fecnit is bedobta az iratmegsemmisítőbe, és folytatta napi munkáját.

  Természetesen ott voltak pénteken a szokott helyen és szokott időben. A kísérő most nem a megszokott útvonalon vezette, hanem az épület átellenben levő felébe. Itt egy szerényen berendezett irodaszerű helyiségbe vezette, ahol két férfi várt rá. Beléptekor üdvözlésére felálltak, hellyel kínálták, és késedelem nélkül kezdték is mondanivalójukat.

- Mi most azért vagyunk itt, hogy önnek az összes fel nem tett kérdésére válaszoljunk – kezdte egyikük a mondókát.

- Most csak hallgasson, és a végére minden kérdést tisztázunk – vette át a szót a másik -, de ha esetleg valami nem lenne világos, a végén megbeszéljük.

  Egymást váltogatva a beszéd folyamán elmondták, hogy ők egy nagyon zárt társaság, a tagok és táncosaik száma rögzített, nem változhat, és megfelel az úgy nevezett tökéletes számoknak. A tagok 19-en, a táncosok 11-en vannak. Ez nagyon fontos, mert a dolog csak így működik. Ezeknek a prímszámoknak valamilyen misztikus tulajdonságot tulajdonítanak. Az együtt ténykedő csoportok mindig három, hét, tizenegy, tizenkilenc, vagy huszonkilenc személyből állhat, hogy létrejöhessen az a közösség, mely szellemileg egybe tud forrni. Elmondták, mi a céljuk és mi nem a céljuk. A nemmel kezdték: nem törekednek hatalmat szerezni, nem avatkoznak be a politikába, nem adnak pénzt és nem is kérnek, nem ítélkeznek és tanácsokat sem osztogatnak. A céljuk pedig, kitörölni a társaság tagjai lelkéből a káros indulatokat, megerősíteni a derűt, az empátiát, a türelmet. És a nagyon lejáratott fogalmat, a szeretetet visszahelyezni az őt megillető helyre az emberek lelkében, tudatában. Nem új találmány ez, hiszen már a régi görögök is tudták, hogy a világot a szeretet – Erosz – hozta létre. Megnyilvánulása a mozgás, a ritmus, a tánc. Ha beavatott táncosok vezetik a többi táncost, eggyé olvadnak lelkileg, felülemelkednek a pillanatnyi létből a tudat egy magasabb szintjére, és képesek megidézni olyan erőket, melyek ismeretlenek a hétköznapi ember számára. Egy ősi rítus része a tánc, a mozdulatok, a kezek gesztusai, a lépések egybeolvadva a zenével adják az egészet. Az egészet, mely a részben is teljes. 

- Legyünk egy mag a jobbulás érdekében. Egy bibliai mustármag, hogy idővel nagy fává terebélyesedve új irányt adhassunk a világnak, építést a rombolás helyébe, megértést a gyűlölködés helyébe, emberi értékeket a hatalmi mámor helyébe! - fogalmazta meg céljukat egyikük.

- Legyen ez a mag kéznyújtás az emberek felé, hogy csökkenjen a közöttük levő mesterségesen létrehozott szakadék. Legyünk bár akármilyen kevesen, elmozdíthatjuk pozitív irányba az emberek viselkedését, indulatait, tetteit.

  Ezek után szóba került a társaság biztonsága. Erre nagy hangsúlyt fektetnek. Minden tagot gondos, de láthatatlan védelem övez, s új tagot, vagy meghívottat addig nem engednek közel, amíg minden szempontból nem ellenőrizték, és meg nem győződtek a diszkréciójáról. Kulcsszó a diszkréció! Aki vét ellene, attól megvonják hosszabb-rövidebb időre a részvételt. Ezzel kapcsolatban sor került Bobby munkatársainak a személyére.

- Zárt rendszerünk nem teszik lehetővé, hogy ők is tagok legyenek - hangzott a vélemény -, bár érdemesek lennének rá! Ellenben külső munkatársnak szívesen fogadnánk őket, ha ön is és ők is beleegyeznek.

- Megbeszélem velük.

- Nem szükséges, ha önnek nincs kifogása ellen. Majd mi felvesszük velük a kapcsolatot. Kicsit különösnek hat ez, ahogy azt most kijelentettem, de szükséges az aktív kapcsolat a mi részünkről, ami teljesen független a tagoktól és meghívottaktól.

- Megjegyzem – szólalt meg a másik férfi -, fontos a tudomására hoznunk, hogy a külső munkatársak teljesen önállóan, egymástól függetlenül dolgoznak. A diszkréciót az ö részükről is megköveteljük.  Ezután megkérdezem, van-e kérdése?

- Csak annyi, hogy ki finanszírozza ezt az egészet? Az állam?

- Az állam semmi esetre sem. Egy anonimitására kényes multimilliomos emberbarát állja az anyagiakat. Kielégítő a válasz?

- Tökéletesen!

- Ha menet közben kérdések merülnek fel, alkalmat teremtünk rá, hogy megbeszéljük. Most búcsúzunk. Egy őr majd kikíséri, mert nem azon az úton távozik, ahol bejött.

   Másnap az irodában megbeszélték a Terpszikhoré körüli eddigi eredményeket, történéseket. Bartos látszólag céltalanul firkált a jegyzettömbjébe, majd sétálni kezdett a szobában ide-oda, aztán hirtelen Bobby elé tartotta a papírlapot. „Menjünk ki a parkba, egyenként!” – állt a lapra írva. Leakasztotta a fogasról a felöltőjét, és lezser mozdulattal odaintett a társainak, s kilépett az ajtón. Öt perc múlva Bobby is elindult.

- Kimegyek kicsit a levegőre, olyan áporodott szag van itt bent. Nyisd ki az ablakot, ha jössz te is. Szellőzzön ki a szoba.

  A liget padon, minden esetleges lehallgatótól távol, Bartos valami gyanúsat talált a kutakodásai közben.

- Bobby kalandjait meghallgatva, újra beleástam magam ebbe a táncos-zenés produkcióba – kezdte Bartos a fejtegetését.

  Mialatt beszélt, ide-oda sétált a társai előtt, a padot is mindegyre körbejárta. Így gátolva meg egy esetleges távoli megfigyelőt, hogy szájról leolvasva megtudja, miről beszélgetnek.

- Misi adatait, a titokzatos Évánkról kissé kibővítettem. Jelenleg külföldön tartózkodik, Pekingben, a hivatalos változat szerint beszerző körúton. Ez egy. Aztán itt van a meghívó feladata, amit megoldottunk, s így bizonyítottuk alkalmasságunkat, rátermettségünket. Ez kettő. Folytatódott Bobby tesztelésével, hogy miképpen reagál a tánc és zene kiváltotta érzelmekre. A nyugalomra és az agresszióra. Mondjam tovább?

   Hirtelen a két kezét az ég felé emelve felkiáltott.

- Micsoda gyönyörű nap! Olyan szívesen lemennék a folyó partra kavicsokat dobálni a vízbe!

- Menjünk inkább pisztrángozni! – javasolta Mihály.

- Jó gondolat! - egyezett bele a javaslatba Bobby – Zárjuk be az irodát két napra, s szellőztessük ki a fejünket kicsit.

  Másnap a hajnal már a vasútállomáson találta őket. Anorák, túrabakancs, hátizsák és a horgászfelszerelés vászontokja úgy elváltoztatta a megjelenésüket, hogy még ők maguk is alig ismertek egymásra. Nagy nevetések közepette foglalták el helyüket a fülkében. Órákig zötykölődött velük a vicinális, mire elérkeztek a végcélhoz, a pisztrángos patakhoz. Horgásztanya állott a fák védelmében, oda telepedtek le.

- Itt nyugodtan beszélgethetünk, nincs a közelben se távcsöves, se mikrofonos megfigyelő – kezdte, vagy inkább folytatta Bartos.

- Legalább is reméled! – tette hozzá Mihály.

- A patakpartján, a zúgónál mégis biztonságban érzem magam.

Mogyoróvesszőből vágott pecabotjukkal elhelyezkedtek a zúgó fölött. Csak suttogva beszélgettek, el ne ijesszék a halakat.

- Alaposan utána kell néznünk ennek a táncos társaságnak – folytatta Mihály az otthon elkezdett témáját.

- Egyetértek! – bólintott rá Bobby – Bár én egyelőre semmi gyanús dolgot nem tapasztaltam az egy túlzott titkolózáson kívül. Gondom van rá, hogy ne kerüljek a befolyásuk alá, lennének bármilyen indokaik is!

- Én amondó vagyok – folytatta tovább a mondanivalóját Mihály -, reggel menjünk vissza a városba. Nem vezet sehová ez a titkolózósdi. Úgy teszünk, mint valami kiscserkészek a nyári táborban. Mindenki egy-egy részt boncolgasson ki alaposan, s hétfőn megbeszéljük, ki, mit talált.

   A vasárnapot kutakodással töltötték, most Misi állt rá az Éva vonalra, Bartos az őrnek nézett utána, aki az első használható adatokat szolgáltatta a helyiségről, ahol a „szeánszokat” tartották.

Hétfőn reggel aztán, miután a napi ügyeket elvégezték, összedugják a fejüket, derítsék ki, mi is az igazság a táncos ügy körül. Gondolták…

   Az ember elgondol, elhatároz valamit, s a végén egészen másképpen történnek a dolgok.

Hétfőn a kora reggeli hírekben bemondták, hogy tűzvész pusztított a Nagyáruházban. A tűz a parkolóházból indult ki, és a földszint, alagsor teljesen kiégett, áldozatok is voltak, és nem zárható ki a szándékosság.

- Ki tud valamivel többet, mint a híradó? – tette fel az elvárt kérdést Bobby.

- Az őr, aki nekünk némely felvilágosítást adott nem volt ott, mert egy hete kórházban fekszik kétoldali tüdőgyulladással.

- Fiuk, munkára fel! – szólt Bobby – Várnak a napi gondok és az ügyfelek. Majd, ha lesz rá időnk, tovább keresgélünk a „táncosok” háza táján.

   Miután az utolsó klienssel is végeztek, Bobby rákérdezett a tapogatózó kutatások eredményére.

- Részemről, semmi eredmény – jegyezte meg Bartos.

- Nálam is ugyanaz a helyzet. Minden adat eltűnt, kitörlődött a tűzvész után – tette hozzá Misi.

- Egyetlen nyom van még, ha az is közben el nem tűnt, a cégbíróság bejegyzése.

   Hetekig nem került szóba Terpszikhoré, míg egyik délután Bartos azzal állt elő, hogy hírei vannak Evelin Éváról.

- Mondd hát! – biztatták társai.

- A tűzvész előtt már megszakított minden kapcsolatot, csak annyit sikerült megtudni, hogy Pekingben volt. Eltűnt később szem elöl, csak most derült ki, hogy beállt egy apácarendbe…

- Na, ne!

- Betegápolásra tett fogadalmat, és egy lepratelepre ment dolgozni egy Immaculata nevű felszentelt apácával.

- Akkor elérhetetlen.

- És az ügy lezárva?

- Lezárva!

-.-

* tabun - ideggáz

A bál sikere (részlet egy novellából)

    

A tornatanár az iskolából, Sebők Attila beállított egy délután Elekhez, aki éppen nyakig ült a munkában, s egy hétvégére tervezett lakodalom előkészítésén ügyködött.

- Zavarlak? – bukott ki a kérdés Attilából látva, hogy Elek homlokát ráncolva vizsgálgat egy halom papírt.

- Éppen szünetet akartam tartani. Kérsz egy kávét?

   Attila igenlő válaszára Elek kikiáltott, és Irénke perceken belül hozta is a szokásosat.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? – fordult a vendégéhez, miután kihörpintette a kávéját.

   A bál sikere után Elek helyzete megváltozott az emberek szemében – bizalmat kezdtek érezni iránta. Sokan felkeresték, hogy kisebb-nagyobb rendezvények szervezésében segítsen, és adjon lehetőséget rá a művelődési ház keretein belül.  Jöttek egyre-másra a javaslatok, ötletek. Elek nem zárkózott el semmilyen épkézláb ötlet elől.  Létrejött, teljesen önkéntes alapon zenekar, fotóklub, irodalmi kör, néptánc csoport, bélyeggyűjtők köre, meg más csoport, ami csak egy alkalomra toborozódott.

   Elsőnek a tornatanár, Sebők Attila érkezett azzal az ötlettel, hogy egy színjátszó csoportot kellene összehozni, ő vállalja, és van is már javaslata egy vidám jelenetre.

    Váratlan sikere lett a kezdeményezésnek – ajánlkoztak amatőr színésznek tanárok, az állatorvos, technikusok, munkások a helybeli szövetkezetből, ipartelepről, állami gazdaságból, még a városba ingázók közül is néhányan.

- Nézd, Elek – szólott Attila, a tornatanár -, a csapat készen áll, itt van a darab, amit betanulnánk. Nézd végig, tanulmányozd, húzd ki,  ami nem ildomos, szombaton kezdhetnénk a próbát.

- Látom, tudod a leckét! De ez nem elég. Ha rám hallgatsz…

- Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit …

- … hagynak!

- Na, jó! Mit tanácsolsz?

- Fogjad, itt van a „Művelődés” melléklete, megtalálhatsz benne néhány színdarabot, tréfás jelenetet, melyek a párt útmutatásai szerint íródtak. Ezekből válassz!

- És mi lesz az általam választott darabbal?

- Találd ki!

   Tanakodtak egy darabig, mit is lehetne tenni, aztán megállapodtak, hogy két darab kerül majd bemutatásra: egy a mellékletből és az Attila által választott. Ez utóbbit persze jól megvágták, lerövidítették. Jól is tették, mert így az ellenőrzésen egyből át ment. Lehetett kezdeni a próbákat.

    Úgy tűnt, felszakadt forma egy gát, és az emberek vonzónak találták a művelődés valamilyen formáját. Az állatorvos fotóklubot szervezett, és a kiállításra meghívta megyei lap fényképészét, Moldován Viktort, bírálja el a képeket.  Nem is maradt el a siker, s ezen felbuzdulva benevezett a megyei fotókiállításra a három legjobb képével.  Moldován Viktor biztatta, hogy nyugodtan jelentkezzen. Végül nem is szerepelt rosszul.  Azóta is dédelgetett álma, hogy egyszer a fővárosba is eljut a képeivel.

    Néhány szülő azzal a kérdéssel jött Elekhez, hogy szeretnék zenére taníttatni a gyermekeiket.

 - Nosza, hívjunk egy zenetanárt a városból! – lelkesedett Elek.

   A gondolatot tett követte, s a zeneiskola nyugdíjas tanárával, Mózes Laci bácsival szerződést kötöttek, hogy kijön hetente kétszer zenét oktatni a kicsiknek. A haladók közül kettőt átvállalt Jánosi leánya, Éva. Két tehetséges kisiskolást – szövetkezet elnökének Edit nevű kislányát és Gyurikát, akinek traktorista volt az édesapja. Később mindketten zenészek lettek, Edit bekerült a középiskola elvégzése után a megye zenei életbe.  Gyurika oktatását pedig átvette druszája, Jánosi Gyuri és évek múlva a mulatságok, lakodalmak kedvelt harmonikása lett.  Érdekes módon azonban soha sem muzsikált együtt a Jánosi család tagjaival. Hiába volt tehetséges muzsikus, idegen maradt a család számára, aki nem volt képes úgy feloldódni a hangokban, mint ők, bár mesterien, sőt virtuózan bánt hangszerével.

   A pedagógus társaság is elindult, megalakították az irodalomkedvelők körét. Öt és tizenöt között változott a rendszeres résztvevők száma. Csütörtök délutánonként jöttek össze, de késő estig maradtak. Ilyenkor kedvenc verseiket szavalták, vagy olvasták fel saját szórakozásukra, vagy olvasmányaikról és más kulturális élményeikről számoltak be egymásnak. A dolog lényege az, hogy ne az iskolai tananyagról legyen szó, persze minden egyes elhangzó szöveget bemutattak a párt megfelelő felelősének. Elek tisztje volt erről gondoskodni.

     Ez a feladata az összes önkéntes kultúrműsorra éppen úgy vonatkozott, mint minden hivatalos programra. Ettől függetlenül ezeken a programokon, összejöveteleken a részlevők egy icipici, pillanatnyi szabadságot éltek meg. Nem volt ez egy kimondott, kimondható érzés, de láthatatlanul ott volt a levegőben. Mivel pedig láthatatlan volt, nem lehetett elcsípni, rajtakapni.  Ilyen láthatatlan szálak kötötték össze a helyi lakosokat, a környékbelieket a nem rég feltűnt önkéntes művészekkel, legyenek azok bélyeggyűjtők, fényképészek, amatőr szavalók, zenészek vagy színészek.

   Hogyan kerülnek a bélyeggyűjtők a művészek közzé? Egyszerű – ők is rendeznek kiállításokat, amit kulturális élmény végig nézni. A kiállításon tablóra helyezett anyagon mutatták be a kiválasztott témát. Változatos témák kerültek bemutatásra – művésziek, de tudományosak is. A kísérő szöveg mindig igényesen lett összeállítva, sokszor olyan volt, mint egy szakköri dolgozat. Például a gyógynövényekről összeállított, vagy a hazai festőkről. Ki lehetett volna ezeket adni akár könyv formájában is.  Moldován Viktor fényképekkel illusztrált riportot készített a bélyegkiállításról a megyei lapban, s ennek köszönhetően a filatelistákat meghívták több városba is, kiállításokra. Eljutottak távolabbi megyékbe is, sőt egyszer a fővárosba is helyezést ért el a gyógynövényes kollekció.

   Ezen kívül még ott volt a rádiósítási központ – a „difuzor”. Három munkatárssal dolgozott: riporter, technikus, karbantartó. Fontos kultúrpolitikai szerepe volt ennek a létesítménynek. Az 50-es évek elején alapították azzal a kimondott céllal, hogy minden legkisebb helyre eljusson a szocialista kultúra! Természetesen egyúttal a párt és a kormány irányvonala.  Önkénteseink ide is megtalálták az utat. Jött a doktor, hogy gyermekmesébe burkolt orvosi tanácsokat olvasson be.  A fizika tanár is felolvasott egy Petőfi verset, és fellelkesülve Eminescutól is egy magyar fordítást. Hírolvasónak szívesen jelentkeztek a diákok, jó alkalom volt kicsit kilépni az iskolai szigorból. Találóan ellenőrzött szabadság néven emlegették.  Ellenőrzött, mert a cenzúra nagyon komolyan vette a műsorok ellenőrzését, lehallgattak minden felvételt az adásba kerülés előtt, és az egyenes adások írásos szövegét is alaposan átvizsgálták. Mégis átlengte ezeket a rádiós szerepléseket valami meghatározhatatlan szabadság érzés. Talán csak egy bizonytalan lehetőség hangulata. Ügyes kis stúdiót biztosítottak a helyi műsorok, helyi adások részére. Vezetője Ionel  Mureşan ambiciózus , fiatalember nagy lelkesedéssel  vette bele magát a munkába. Éppen most hagyta el az iskolapadot, román-magyar irodalomszakot végzett a Pedagógiai Főiskolán. A „nagyokat” utánozva önálló kétnyelvű műsort készített – bejelentkezés, pontos idő, hírek, időjárás jelentés:

   „Aici Centrul  de Radioficare – A Rádiósítási Központ jelentkezik,  La al cincilea semnal va fi ora … - a pontos idő …, Știrile urmează – Híreink következnek, Prognoza meteo – Várható időjárás”.

Nem is lett volna semmi baj, a pártfelügyelet nem kifogásolta a leadott anyagot, a diákok is lelkesen dolgoztak a stúdióban, ők olvasták be az előkészített szöveget. Alig várták azt a tíz-tizenöt percet. Az iskolában szinte versengés folyt, ki is menjen. Az a pár perc egy kis vakáció, egy kis szabadság volt számukra. Úgy is hívták, hogy „tízperces vakáció”.

    Nem is volt ezzel semmi gond addig, amíg valakinek fel nem tűnt, hogy a „difuzor” pontos ideje kicsit eltér a rádióban bemondottól. Az igazság az, hogy Ionel Mureşan, a stúdió vezetője a saját órája szerint mondta be a pontos időt. Valaki szóvá is tette a pártbizottságnál, s a Sajtóigazgatóság képviselője meglátogatta a stúdiót.  Ha már ott voltak, nem mentek el dolguk végezetlenül, és ha kerestek, találtak is hibát. Ionel búcsút mondhatott a rádiós karriernek!  Ennél tovább mentek a szigorúsággal, mert a diákok részvételét is eltiltották a rádiósítási központtól. Vége lett a „tízperces vakációnak”.

    Azért rejtve, bújva, bújtatva továbbra élt az „ellenőrzött szabadság”. Nem csupán itt helyben, de országszerte is felfedezhető volt.

   Leginkább a gyermekirodalomban, versekben, mesékben bukkant fel. Ilyen például Csipike mesék egyik fejezete. Csipike egy ártatlan, kicsit sete-suta törpe, aki jártában keltében mindenféle kalandjai révén megismerteti a gyermekekkel az erdőt, a mezőt, az ott élő állatokat, növényeket. Így folyt a mese patakja, míg egyszerre a kis szelíd törpéből gonosz törpe lett. Aki akarta értette, miről van szó…

Nyári délután

 Ülök a gangon egy kényelmes nádfonatú székben, és nézelődöm. Jó itt az árnyékban, a fal hűvösében üldögélni egy ilyen rekkenő nyári délutánon. Az oszlopokra szőlő fut fel, az is árnyékot ad, dús fürtjei szinte nyújtózkodnak a napon, őszire finom, zamatosra érnek. Onnan ahol ülök jól kilátni az utcára. Nézem a gyér forgalmat, alig egy-két ember halad el a járdán, távolabbról kocsizörgés hangja jut el hozzám. A meleg úgy megült a házak között, hogy aki tehette ki sem mozdult a házból. Lám, azonban Jani mégis vígan baktat felverve a port az út közepén, s közeledik felém.

- Kerülj beljebb, Jani! – hívom, s mutatom a másik, árnyékban álló széket.

- Nem érek rá! Sietek…

- Ugyan biza, hova?

- Az állomásra.

- Oda, miért?

- Várom, hogy megjöjjön az eszem…

 Ez volt Jani. Könnyedén vette a saját állapotát, és szíve tele volt türelemmel. A gyermekek gyakran csúfolták, de lepergett róla, és olyan jóságos mosoly ült az arcán, hogy a csúfolódók zavarba jöttek. Szerette a csillogó díszeket, akasztott is a kabátjára fényes fémdarabokat, csillagokat, köröket, háromszögeket. Úgy vágta ki azokat egy barátja, akivel néha együtt lófrált. Valamilyen nehezen érthető indulattól vezérelve ez a barát szeretett atyáskodni Jani felett, levetett ruháit neki adta, ellátta pléhből kivágott „kitüntetésekkel”, sokszor meg is ebédeltette. Néha napján az én ebéd meghívásomat is elfogadta. Ilyenkor hálából adott két szem zöld almát, vagy éretlen szilvát, amit a szomszéd fájáról szakított le.

 Másik mániája a drótok, huzalok iránti vonzalom volt. Bárhol talált valami hasonlót, azonnal felszedte, s magára tekerte. A kisebbeket a karjára, akár egy karperec, a hosszabbakat a derekára, mint egy öv.

- Adj egy kicsi drótot! – kérte, ha látott valakit ilyesmivel dolgozni.

 Néha estére egész tekintélyes mennyiségű drót gyűlt össze rajta. Mikor hazament, lerakta a szerzeményeit, s a fásszín háta mögé elraktározta. A fásszín és a szomszéd háza között volt egy fél méter széles terület, éppen elegendő hely a gyűjtemény számára. Az volt a szokása, hogy amiket este elhelyezett a „raktárában”, azokhoz többé nem nyúlt. Ott porosodtak, rozsdásodtak évszámra a fásszín háta mögött. Másnap azonban folytatta, vagy kezdte elölről a drótok, huzalok gyűjtését.

 A nap mintha még melegebben tűzne, de valami különös bántó fénye van, szinte szikráznak a fák levelei, s csivitelő madarak váratlanul elhallgatnak. A csend csak egy pillanatig tartott, a madarak helyett a fák szólaltak meg. A szél, mit egy hárfán játszott a levelekkel, az ágakkal, s a távíródrótok is megszólaltak. Ez a halk szimfónia néhány percig tartott csupán, utána kitört az égiháború. Évek óta nem pipált ilyen vihart a város!  Háztetőket tépett le, fákat csavart ki tövestől, a szomszéd lakatosműhely pléhtetejét egészében felkapta és belehajította a jó tizenöt méternyire levő folyóba. Miután elvonult, mindenütt a pusztítás nyoma, a távírópóznák közül sok kidőlve, s a kidőlt fák sok helyen letépték a villanyvezetékeket.

- Mennyi drót! – rikkantott Jani lelkesen.

 Vesztére…

 Temetésén a fél város jelen volt, még maga a polgármester is.