Az agorán nyüzsgött a nép. Izgatottan
tárgyalták a legújabb eseményeket. Az ekklészia* most ért véget, ahol komoly
határozatot hoztak – Theogénesz, az olimpikon azt kérte a néptől, hogy Zeusz,
az istenek atyja tiszteletére emeljenek templomot Olümpia városában, ahol az
istennek szentelt ünnepen, négyévenként mérik majd össze erejüket Hellász
legderekabb atlétái. A démosz * lelkesen fogadta a javaslatot, csak az arkhón*
húzódozott egy darabig a támogatástól, mondván, nincs rá pénz. Végül mégis az
építés mellett döntöttek, miután a város leggazdagabb polgárai jelentős
összeget ajánlottak fel.
- Legyen hát ez a legnagyobb és legszebb
szentély a világon, melyet Zeusz tiszteletére emeltek! – összegezte a gyűlés
eredményét az arkhón.
Düllosz, a kőfaragó fia is ott téblábolt a
barátaival a felnőttek karéján kívül. Közelebb nem mehettek, de onnan a falak
mellől figyelemmel kísérték a beszélgetők szavait.
- Hallottátok, szobrot is
akarnak építtetni a templomba? – szólott egy idősebb polgár a csoportból.
A gyerekek hegyezték a fülüket, hogy egyetlen
szót se mulasszanak el a beszélgetésből. Düllosz volt a legizgatottabb.
- Hej, ha apámat bíznák meg az
építkezéssel! – sóhajtott nagyot.
Az istenek a maguk módján teljesítik az
emberek kívánságait. Az ifjú Düllosz is így járt rövidesen, mert bár nem az
apja kapta a megbízatást, de segítségül rendelték a híres szobrász, Pheidiasz mester
mellé, s a fiát is magával vihette. Hamarosan neki láttak a híres mester
műhelyét felépíteni.
A sziklás hegyoldalban épült fel a hatalmas
csarnok hasított-faragott kövekből. Tetejét karcsú oszlopok tartották, a
megvilágítást a keleti oldalról kapta, ahol hatalmas ajtón áradt be a reggeli
fény. Ide rendelték a kőfaragókat, építészeket, s köztük segítségül jó néhány
ifjút is, akik szívesen vállalták a kétkezi munkát azért a dicsőségért, hogy a
híres szobrász közelében lehessenek. Köztük volt Düllosz is. Hordták a köveket,
adták a szerszámokat a kőfaragók kezébe, eltakarították a törmeléket, s más
ilyen munkát végeztek nap, mint nap.
- Gyere csak közelebb! –
szólította meg Kolótész, a munkálatok irányítója a fiatal Dülloszt – Kinek a
sarja vagy, kit nevezel atyádnak?
- Atyám Mandroklész, és itt
dolgozik a nyugati árkádoknál. Én pedig Düllosz névre hallgatok.
- Derék fiúnak tűnsz! Hívd ide
a társaidat, valamit mondani akarok nektek!
- Itt vagyunk, uram! – jelentkeztek
a fiatalok.
- Atyádat
jól ismerem – fordult Düllosz felé -, ügyes kőfaragó. A keze munkáját dicséri a
bajnokok gránitból kifaragott asztala. Most azt határoztam, hogy megteszlek
elöljárónak a társaid fölé. Veled beszélem meg a napi munkát, s te vezeted a
többiek munkavégzését. Látjátok a falak már állnak, rövidesen a tető is
elkészül. Pheidiasz és segítőtársai megkezdik a nagy munkát. Rengeteg sok
értékes anyagot,– ébent és más becses fákat, elefántcsontot, aranyat és finom
szerszámokat hoznak ide. Éjszakánként ezek őrzése lesz a dolgotok.
- Nappal mit
csinálunk?
- Amit eddig,
a mesterek segítségére álltok, de este vigyáztok. Egy mindig ébren marad, a
többiek pedig készen állnak, ha az őr riasztja őket. Az őrséget váltásban
látjátok el. Most pedig véssétek bele neveiteket lágy agyagba, égessétek ki ott
az oltár tüzén, aztán adjátok át nekem, tudjam, hogy kik vagytok!
Jól ítélte meg a helyzetet Kolótész, napokon
belül hordani kezdték a sok drága anyagot és megkezdődött a munka. Pheidiasz
először gipszből készítette el a szobor egyes részeit, majd emelők és szolgák
segítségével összeillesztette. Hatalmas szobor lett belőle, akkora, hogy a
tetőt ki kellett bontani, hogy elférjen. Ezután került sor a szobor igazi
megépítésére a minta szerint. Mindez hosszú időbe telt, hosszú évekbe. Az
ifjakból férfiak lettek, és a készülő szobor jelképeit alaposan megismerhették
ezen idő alatt.
Amíg folytak a munkák, kíváncsiak serege
csellengett a lezárt terület körül, de a fegyveresek nem engedtek közel senki
idegent. A munkások számára sátrakat állítottak fel, étkezésüket is helyben
oldották meg. A mesterek számára kényelmesebb, díszesebb sátrakat állítottak,
de ők se hagyhatták el az építkezés területét. Kőművesek, kőfaragók, szolgák
nyüzsögtek a szent helyen, ahol a templom építkezése folyt.
Filozófusok és költők társasága azonban gyakran
kapott engedélyt, hogy megtekintsék Pheidiasz munkáját. Az öreg Hekataiosz volt
közülük az, aki a legtöbbet forgolódott a műhely és a híres szobrász körül. Összebarátkozott
az élénk eszű Düllosszal is. Esténként, a munka befejezése után, s mielőtt
nyugalomra térnének, a fiatalok körül ülték Hekataioszt, aki nagyon tájékozott
volt a régi történetekben és különösen a Zeusz-tiszteletben.
- Látjátok –
szólott -, a csodás szobor minden része készen van, már csak át kell szállítani
a Zeusz templomába. Nézzétek, ott az isten jobb karja, az elefántcsontból és
aranyból készített Nikét tartja a kezében, a győzelem istennőjét, amott pedig a
bal, abban van a hatalom jogara, fején aranyból formált babérkoszorú a dicsőség,
a diadal jelképe. Arany palástja és arany papucsa gazdagságát mutatja.
- Mondd el
nekünk a Zeusz papucsának a történetét! – kérte Düllosz.
- Hosszú
történet, majd holnap elmondom.
A napi munka közben a fiatalok minden gondolata
az esti beszélgetés körül forgott, már alig várták, hogy az öreg elmondja az
ígért mitikus történetet.
- Akkor most
elmondod Zeusz papucsát? – emlékeztették másnap estefelé Hekataioszt.
-
Megígértem, s amit ígértem, betartom! – önérzeteskedett a megszólított – Messziről
kezdem, legyetek figyelmesek! Atlasz hét leánya, a hét nimfa közül a legidősebb
és a legszebb is a szép hajú Maia volt. Nem csoda, hogy Zeusz az istenek atyja
szerelemre lobbant iránta. Héra, Zeusz felesége hiába próbálta rövid pórázra
fogni az urát, ő mindig valamilyen csellel kiszökött a hitvesi ágyból, hogy
forró vérének parancsát kövesse. Így történt akkor is, mikor a szép hajú Maia
nimfához igyekezett. Mialatt az olimposziak aludtak, Zeusz kilopózott a
palotából, és felkereste szerelmét az árkádiai Külléne hegyen. Héra közben azon
törte közben a fejét, miként szabjon gátat az éjszakai kalandoknak. Végül arra
jutott, hogy a palota folyosóját esténként felszórja tüskés ágakkal, s így aki
észrevétlenül ki akar lopózni, pórul jár, mert a tövisek összeszurkálják. Úgy
tűnt be is vált ez a módszer.
Midőn aztán eljött az ideje a barlang mélyén
Maia megszülte magzatát, Hermészt, szépen megmosdatta, pólyába tette, s a
fáradtságtól kimerülten elaludt. A kisfiú pedig addig fészkelődött,
forgolódott, míg a pólyából kibújt. Alig volt még egynapos, de már
csintalanságokon járt az esze. Azzal kezdte, hogy elhajtotta Apollón teheneit,
s egy barlangba rejtette őket. Lábaira fűből és vesszőből sarut kötött, hogy ne
hagyjon nyomot maga után. Út közben
talált egy teknőcöt, s annak a páncéljából lantot készített magának, hogy azzal
szórakozzon hazafelé. Midőn mind ezzel végzett visszabújt a pólyába. Apollón
azonban felfedezte a lopást, Maia nimfához sietett legott, és nagy patáliát
csapott, követelte vissza a gulyát. Maia hiába mondta, hogy a fia még pólyás
csecsemő, Zeusz fentről látta Hermész minden mozdulatát, minden tettét. Tisztázandó
a vitát maga elé rendelte mindkettőjüket. Hermész, hogy lecsillapítsa a
kedélyeket pengetni kezdte a lantját, édes dallamokat csalt ki belőle Apollón kedvére,
aki a lantért cserébe neki adta az egész gulyát. „Mi az a lábadon?” – kérdezte
Zeusz, ahogy meglátta gyermeken a fűből, vesszőből font lábbelit – „és mire
való?” „Azért készítettem, hogy a kövek és tövisek ne sértsék a talpamat”. Zeusznak
fülcsillant a szeme, ami nem kerülte el Hermész figyelmét. „Tetszik neked a
papucsom?” – kérdezte. „Tudnám használni!” – válaszolta a villámok ura a palota
folyosóján éjszakára kiszórt tüskékre gondolva. „Legyen tiéd, de bocsásd meg
csínyeimet!” Az így szerzett lábbelinek nagyon megörült Zeusz, és a mesterségek
istenéhez, Héphaisztoszhoz fordult, készítsen neki lábára illőt. Az isten már
sok becses eszközt készített az istenek és hősök hasznára. Ő készítette Héliosz
aranyszekerét, mellyel az égbolton vonul végig, Érosz nyilait, Akhilleusz
fegyvereit, valamint az istennők ékszereit is. Mi volt hát neki elkészíteni egy
papucsot Zeusz részére? El is készült a lábbeli puha őzbőrből arannyal borítva.
Három pánt tartotta, s úgy illett a Mennydörgő lábára, mintha ráöntötték volna.
A féltékeny Héra által felállított csapda ezennel elvesztette jelentőségét, Zeusz
talpát megvédte a papucs és az isten folytathatta éjszakai kiruccanásait,
melyeknek meg is lett az eredménye, hiszen csak a különböző istennőktől
harmincöt, és halandó nőktől is legalább ugyan ennyi gyermeke született. A
pompás papucs nélkül a kalandok nagy része meghiúsult volna.
-.-
*ekklészia –
a városállam legfontosabb szerve, a minden szabad polgárból álló népgyűlés.
*démosz –
köznép
* arkhón – a
legfőbb végrehajtó hatalmat gyakorló személy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése