A Japporttól az oltárig

A Japporttól az oltárig

   

   Barcs Karcsiról sokáig nem hallottam. Legutóbb a Körös parton pecáztunk együtt. Tudtam, hogy végül sikerült leérettségiznie külön tanügyi engedéllyel, és a fővárosba ment jogi tanulmányokat végezni. Ünnepekre, vakációra azonban mindi

g hazajött. Ilyenkor az „arany ifjúság” vezére lett - korán feküdt, későn kelt. A napot délután kezdték a Japportnál egy feketével. Természetesen a feketéhez jár egy féldeci konyak. Ezután a társaság átvonult vagy a Kispipába, vagy az Astoriába. Nemegyszer éjfél után konflison kikocsikáztak a vasúti restihez, ahol mindig lehetett frissen csapolt sört kapni. A kocsisok már ismerték ezt a szokásukat, és a színház mögötti konflisállomásról a vendéglő elé húzódtak. A tovább mulatni vágyók örömrivalgással fogadták a fekete fedeles kocsikat.

- Szervusz, fidibusz! – köszöntött rám valaki egy nyárvégi délelőttön a Japport teraszáról.

   Régi barátom, Karcsi integetett, menjek oda hozzá, s még a széket is kihúzta számomra.

- Tiszteld meg az asztalomat, gyere, ülj le, s beszéld el, mi jót csinálsz mostanában.

- Velem csak a szokásos, de te mit keresel itt ilyenkor?

- Kérlek szépen, ez nem mindennapi dolog. Szóval, az esti baráti beszélgetés hosszan elhúzódott. Tudod, kérlek szépen, hogy van ez! Mikor reggel hétkor kinyitott a Rimanóczy, ott voltam az első vendégek között. A medence meleg vize jól kilazította szeszektől merev izmaimat, utána átmentem a gőzfürdőbe, hogy az éjszaka mámorát izzadjam ki. Közben a boynak odaadtam az öltönyömet, hogy tisztíttassa és vasaltassa ki, hozasson át a varrodából új inget is. A gőz után bementem a borbélyhoz, borotváljon meg, s képzeld, kérlek alássan, az történt, hogy elaludtam a székben borotválás közben, arcomon az átgőzölt kendővel. Figaró hagyott aludni. Kipihenten ébredtem, megjött a ruhám is, és most itt vagyok, igyam egy frissítő feketét.

- Javítsuk fel egy kis konyakkal. Pincér, lesz szíves!

- No, de ne velem foglalkozzunk, meg a lump életemmel, hanem nézz oda, ott ül a teremben, a sarokasztalnál három tündér, és felénk figyelnek. Menjünk oda!

- Kisztihand és kézcsók, kedves Ludmilla! – köszöntötte egyiküket, egy szőke szépséget a barátom.

   Ludmilla lófarokba fésült haja nagy feltűnést keltett, hisz’ ez ritkaságszámba ment akkoriban a városban. Nem kevésbé volt különleges alabástrom fehér bőre és szeme színe, mely a tenger hajnali kékségét idézte, mélysége pedig veszélybe sodorta azt, aki nem tudott szembe úszni az árral.

- No, lám kedves Karol! Mit is keres errefelé?

- Engedje meg, hogy bemutassam, drága Ludmilla, régi kedves barátomat!

   A bemutatkozások ceremóniáján átesvén letelepedtünk a felkínált székekre, és a diszkréten megjelenő pincérnek feladtuk a rendelést. A hölgyeknek gesztenyepürét és diólikőrt, az uraknak…

- Érkezett néhány üveg különleges tengerentúli italunk. Ajánlhatom az uraknak?

- És mi az?

- Tequila a neve, még nem ismert errefelé.

- Jöhet!

   Hölgyeink szeme váratlanul a bejáratra villant, Karcsi odafordult, és örömmel felkiáltott.

- Kapitány úr! Isten hozott! Gyere közelebb! – lelkendezett az éppen belépő katonatisztnek.

   Az atléta termetű, széles vállú katona kisfiús mosollyal viszonozta a megszólítást.

- Csak főhadnagy, kedves Károly barátom.

- Bemutatom régi barátomat, aki a nehéz napokban társam volt. 

- Moldován Péter, szolgálatukra! - csapta össze a bokáját.

   Ahogy végigtekintett a hölgykoszorún, a szeme megakadt a harmadik lányon. Azért mondom harmadiknak, mert a középen ülő másodikat nekem osztotta ki a sors. Péter szelíd tekintete mosolyt csalt Tímea arcára, keskeny ajkai mögül kivillantak apró, gyöngyház fogai, s keskeny, mongol vágású szeme is kerekre nyílt. Úgy egymásra csodálkoztak, hogy pillanat alatt elfeledkeztek a világról. A pincér törte meg a varázst, meghozta a rendelést. A kihozott italok mutatták, hogy nem kezdő a pincérünk – a főhadnagynak is szó nélkül hozta az újféle italt…

   Térjünk kicsit át a másodiknak nevezett lányhoz. Kerek, nagy szemei, nevető szája, barna-kreol bőre, élénk mimikája vonzóvá tették számomra.

- Delila! – nyújtott kezet bemutatkozásként.

- Sámson! – válaszoltam, mire elkacagta magát, hogy mind a 32 egészséges foga láthatóvá vált.

   Rövid párbeszéd után megígérte, hogy máskor is kávézhatok itt vele délelőttönként. Halottam, Károly is hasonló ígéretet kapott a szép Ludmilla részéről is.

   Tetszettek ezek a lányok megjelenését jól aláhúzó nevek – Tímea, Delila, Ludmilla -, mindegyik valódi nevét és családját ismertem, ami nyilván nem mutatott párhuzamot itt játszott szerepükkel. Tímea eredeti neve Petrás Viorika, édesapja nagyreményű városi tisztviselő, az aljegyzői hivatal várományosa. Ludmilla tulajdonképpen Hajnal Manó fakereskedő Eszter nevű lánya. A keleti szépség pedig nem más, mint Rostás Jusztina vakációzó zenekonzervatóriumi hallgató.

   Ettől a naptól fogva a nyár úgy telt, hogy a délelőttöket a Japportban feketekávézva töltöttük. Részemről nem okozott nagyobb változást, de Karcsi barátom eddigi életmódját gyökeresen feldúlta – éjfélre már mindig haza került éjszakai barátai nagy bánatára. Rövididőn belül még komolyabbra fordult a dolog. A záróvizsgára való készülés még jobban elszakította lump társaitól, csupán annyi szabadidőt engedélyezett saját magának, ameddig ebéd előtt megkávézott immár hivatalosan kinyilvánított mennyasszonya társaságában.

    Hét országra szóló lakodalommal ünnepelték egybekelésüket, násznagynak Moldován Pétert kérték fel, aki elegánsan, nagy hozzáértéssel végezte feladatát. Szellemes beszéddel kérte ki a mennyasszonyt. Beszélt egy kertről, s egy vándorról, aki meglátott a kertben egy gyönyörű virágot, s addig nézte, bámulta, annyit gondolt rá, hogy már aludni sem tudott. Most pedig arra kéri a kert tulajdonosát, adja neki ezt a szép virágot, ültethesse át a saját kertjébe. Megtapsolták…

   A szertartás és az egész lakodalom minden bonyodalom nélkül zajlott, csupán egy kis kalamajka történt a templomi szertartás alatt. A pap a megszokott módon végezte a dolgát, s mikor ahhoz a részhez ért, hogy nyilatkozzon a mennyasszony: „Eszter akarod-e…” – szép kedvesem félhangosan megkérdezte: „Az, ki?” – a hívek hangos tetszésnyilvánítását váltva ki.

- Hát, Ludmilla – súgtam halkan.

  A komoly, ünnepi hangulat egy pillanat alatt odalett, de a pap nem zavartatta magát, és befejezte a szertartást.

   Péter részvétele nem csak szertartás levezényelése miatt volt fontos, más előny is származott belőle. Felettesei jóváhagyásával elkísérhette egy díszegyenruhás tized. A szertartás alatt a templom előtt álltak vigyázban, majd a menetet kísérték, ahogy haladt az utcákon.

- Hűha, micsoda parádé! – kiáltott meglepődve Mann Gyuri, ahogy megpillantotta a templom előtt pompázó egyenruhásokat.

   Gyuri egyenesen az állomásról jött lóhalálában a gyorssal, nehogy lekésse a barátja esküvőjét. Kolozsváron fejezte be az egyetemet, illetve tette le a vizsgákat, és most ott töltötte gyakorló éveit egy jó hírű ügyvédi irodában.

- Miért van itt egyáltalán ez a díszszázad? – kíváncsiskodott, miután kellően örvendeztünk egymásnak.

- Moldován főhadnagy a násznagy, és az ő kíséretében vannak itt a katonái – magyaráztam a helyzetet.

- Nem ismerem ezt a katonatisztet.

- Karcsi régi barátja, még vasúti rakodó korából. Nem régóta ismerem, most a nyáron futottunk össze, s Karcsi mesélte barátságuk történetét.

- Mitől fél a főhadnagy úr, hogy elhozta a katonáit?

- Megmondom én! Figyelj ide!

- A városszerte jövőmenő, forgolódó izgága csoportok látva a katonákat elkerülik őket, hiszen akármilyen nagylegényeknek is mutatkoznak a békés polgárokkal szemben, tartanak a katonáktól és más fegyveres rendfenntartóktól. Ezekben a mostani, egyre zavarosabbá váló időkben ezek az izgága, felgerjesztett suhancok az utcákon csellengnek, és belekötnek a védtelen polgárokba, megtámadnak utcai kereskedőket, megrongálnak kisebb boltokat, meg minden nekik nem tetsző házat, lakást, közben azért vigyáznak, hogy elkerüljék a rendfenntartókat, katonákat, csendőröket. A zűrzavart, bajt csak fokozta, hogy a városi hivatalos szervek nem lépnek fel ellenük. Bűnös hanyagságból, vagy félelemből nem lehetett tudni. Politikai erők munkálhattak a háttérben, s aki tehetne valamit, az félti a megélhetését, vagy a hatalmát.

- Régebben, máskor is előfordultak itt zavargások.

- Igen. Május elsején például mindig voltak ilyen-olyan erőszakos megnyilvánulások, volt zavarkeltés, meg ilyesmi. Azon a címen, hogy ez a nap a munkások ünnepe, nagy tömegek vonultak az utcára, végigmasíroztak a városon igyekezve ki a folyóparti ligetbe, ahol felállították a lacikonyhát, sörsátrakat, s a napot énekkel, tánccal töltötték. Útközben aztán összetörték, ami útjukba esett. Házak ablakait, üzletek kirakatait betörték, ha az valamiért nem tetszett a tömegnek. De ez évente csak egyszer esett meg, míg ezek a mostani garázdálkodók szinte naponta randalíroznak.

- Remélem, a mi mostani ünnepünket nem zavarják meg!

- Én is remélem!

   Reményeik valóra váltak, mert nem történt semmilyen zavargás, ameddig a szertartás tartott. A két szülő, az apatársak egymással versenyeztek, ki ad értékesebb móringot a gyermekével. A gazdálkodó Barcs Aladár egy gyümölcsöst adott a fiataloknak a város szélén, a Nagysötétág utca végén. Megvolt az, egy kataszteri holdnyi, fele szőlővel beültetve, másik fele tele válogatott, nemes gyümölcsfákkal. Egy présház is állt rajta nagy csűrrel, konyhával, hálófülkével, alatta pedig csinos borospincével. Derék ajándék!

   A fakereskedő fitymálva jegyezte meg, „parasztot akar csinálni a fiából”, és hogy rátromfoljon, a belvárosban egy rendesen berendezett irodát vásárolt nekik, az Apolló palotában.

- Itt az irodád, vizsgáid letéve, rövidesen letelik a gyakorló éved, már csak egy ügyes társat kell magadnak találnod, hogy elindulj a siker útján – monda dölyfösen Hajnal Manó, a fakereskedő.

- Ez óriási! – csillant fel Karcsi szeme – Már meg is van a társam!

- Kivel szövetkeztél ilyen hamar?

- Most beszélgettünk a napokban Mann Gyurival, hogy jó lenne együtt nyitni ügyvédi irodát.

- Ismerem az apját, román ember. Megbízható család. Jó társad lesz - kétnyelvű ügyintézés. Ilyen nem lesz még egy a városban. Ha megengeded, még egy álmomat megosztom veled. Egy németajkú munkatárs lenne az igazi áttörés!

   Nem volt buta ember az öreg Hajnal Manó, s az igazat megvallva öreg sem volt. A keménykötésű férfi magabiztos magatartásával úgy a beosztottjai, mint a vásárlói előtt tiszteletet vívott ki magának. Reggelenként alig pirkadt már ott volt telepen, nem tudtak a munkásai elég korán jönni, hogy ott ne találják. S ha meg kellett a munka végét ragadni, ő volt az első. Ez mind azonban csak külsőség, mert a fakereskedő okosan, ravasz megoldásokkal vezette vállalkozását. Úgy néz ki, egy ügyvédiroda beindításához is hozzá tud szólni. Egy hét sem telt el ezen beszélgetés után, előállt máris egy javaslattal.

- A szomszédom, Bara Sanyi, ugyanolyan ívású ember, mint jómagam – kezdet bele a mondókájába.

- Messziről kezdi, apámuram.

- Messze akarok jutni – azért.               

- Hallgatom.

- Mondja, hogy eleget kínlódott életében a földdel, nem akarja a gyermekeit ilyen sorsra juttatni. Van elég pénze, mind a három kitanítására. Pista, a legnagyobb orvosnak készül, Mihály tanárnak, s a kis Erzsike gyors- és gépírást tanul, meg nyelveket.

- Miért meséli ezt nekem?

- Nem is hiszem, hogy ne értenél a szóból!

- Erzsikét gondolná?

- Nem is vagy olyan buta!

   Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy elment a Bara családhoz és komoly beszélgetést folytatott a családfővel. Azt akarta megtudni, hogy Erzsike csak azért tanulja, amit tanul, hogy könnyebben találjon férjet, vagy komolyan dolgozni akar? És honnan a német nyelvtudása?

- Furcsa kérdéseim, kedves Sándor szomszéd, nincsenek híján bizonyos hátsó gondolatoknak. Nem kell azonban attól tartanod, hogy hymen ügyben kerestelek fel. Nincsenek nősülendő fiaim.

- Miről van, hát szó?

- Németül jól tudó munkatársat keresek. Nem magamnak és nem is holnapra.

- Talányosan beszélsz, de próbálom az értelmét kisilabizálni. Munkát ajánlanál Erzsike lányomnak, ha bizonyosságot szerzel, hogy perfektül beszél németül. Így van?

- Helyesen mondod, igazságod vagyon.

- Akkor tudd meg hát, hogy a feleségem Szászföldről származik, otthon náluk a családban ma is a német szó járja, s Erzsikém az iskolában csak szépítette azt a tudást, amit a nagyszüleitől kapott.

- Várja meg, ameddig vejem-uram megnyitja az ügyvédi irodát, mert akkor szüksége lesz mindenes titkárnőre, irodavezetőre.

   Hajnal Manó, a fakereskedő jól tudta, hogy szükség is volt a három nyelv anyanyelvi szintű tudására, mert a városkában mind a három nemzet képviseltette magát. Iskola is volt mind a három nyelven. Állami iskola a román anyanyelvűeknek, lelkes fiatal tanárokkal, akik távoli vidékekről jöttek a Partium meghódítására. Magyar iskola kettő is: egy római katolikus, és egy református felekezeti iskola. Ezen kívül a sváb gyerekek részére külön német iskola működött. Sok szülő szívesen adta gyermekét a német iskolába a magyarok közül is, hogy német szót tanuljanak.

Karcsi a tanonc

   Arra a körös-parti ijesztő esetre még évek múlva is emlékeztek, felemlegették, ha összetalálkoztak.

- Hogy megijedtem – jegyezte meg Karcsi -, még jó, hogy nem estem le én is a traverzekről. Szerencséje volt Stefánnak, hogy a segítségre sietők között volt egy orvos is, aki elsősegélyben részesítette.

   Karcsi élete kanyargósan haladt. Két éves inaskodás után otthagyta a mesterét apja nagy bánatára, és elment rakodó munkásnak az állomásra. Ezt a váltást egy másik megrázkódtató esemény váltotta ki. Anyai nagybátyját, Ferenc bácsit súlyos börtönre ítélték bűnpártolás címén. A család meg volt győződve, hogy ártatlanul ítélték el. A védő ügyvédnek nem sikerült bebizonyítania Ferenc ártatlanságát. Karcsit nagyon megrázta az eset, nagyon kedvelte ezt a nagybácsiját.  Ekkor határozta el, hogy esti iskolában leérettségizik, és elvégzi a jogot, hogy majd ő szolgáltasson igazságot az ártatlanul meghurcolt Ferenc bácsinak.

   Édesapja nagyon meglepődött, mikor ezzel az ötlettel előállt, de rövid gondolkodás után egyetértett a fiával.

- Nehéz dolog, amit elhatároztál, de nem féltelek. Tudom, ha nagyon akarod véghez is viszed. Ne gondold, hogy simán fog menni. Először is az inaskodás mellett nem lesz időd a tanulásra…

- Erre már gondoltam, és beszéltem is László Laci apjával, az állomásfőnökkel, és felvesznek állandó rakodómunkásnak. Legtöbbször éjszaka kell dolgozni és sokszor hétvégén is. Nappal tanulhatok, meg járhatok konzultációra.

- Kemény életed lesz!

- Ezt én is meggondoltam, és nem félek. A cél megéri!

  Bár a munkatársai nem, értették, mit keres közöttük a „tanonc”, de megbarátkoztak a jelenlétével. Becenévnek maradt a Tanonc, mindenki így szólította, még a főnök is.

- Ragadd csak meg jól azt a ládát Tanonc, nem kerekeken gördül, emelni s vinni kell!

   Karcsi nem vette rossznéven a gúnyolódást, hanem minden rábízott munkát elvégzett. Napról napra, hétről hétre erősebb, ügyesebb lett, és nem hagyta, hogy a többiek segítsenek neki. „Vagyok én is olyan legény, mint ők!” – gondolta büszkén, és makacsul, csakazértis a nehezebb darabokat ragadta meg. A társai ilyennek fogadták el, és kezdték tisztelni a hozzáállását, csak egy hórihorgas, szőke fiú kötött bele folyton.

- Hogy fogod azt a zsákot, Tanonc? Még elejted, s akkor cipelhetem én!

   Karcsi összeszorított fogakkal tovább lépett egyetlen szó nélkül. Máskor azt találta ki a szőke, hogy mintegy véletlenül meglökte a fiút, hogy alig tudta megtartani az egyensúlyát.

- Vigyázz már, el ne ess!

   A fiú erre sem válaszolt, és akár milyen dühös volt, nem szállt szembe zaklatójával, és erősen elhatározta, hogy alkalom adtán megleckézteti. Mindenesetre beiratkozott egy sport klubba, ahol harcművészetet is oktattak. A sok cipekedéstől lassanként a karjai, vállai megerősödtek, fogása pontosabb, és mozgása az edzésektől rugalmasabb lett, de még hónapok elteltével sem érezte magát ellenfélnek a visszavágáshoz. A szőkével szemben társai gyakran a védelmére keltek.

- Ne szekáld folyton azt a fiút! – intették, de nem volt semmi foganatja.

- Nem bírom azt az ártatlan képét! – válaszolta – Elveszi előlünk a jó munkát. Miért nem maradt meg inasnak? Jó helye volt ott a mestere mellett. Biztos valami disznóságot követett el, azért kellett ide jönnie!

- Mit törődsz te azzal?

- Törődök, na! Látni sem bírom!

- Csillapodj, mert csak bajt hozol a fejünkre, ha sokat szökdösöl!

- Milyen bajról papolsz? Elvégzem a dolgom, teljesítem a normát, hisz’ ezért kapjuk a pénzt. Ez talán csak nem baj?

   A sok tennivaló elterelte a figyelmüket a dologról, míg egyik nap váratlan eset történt, mely barátsággá változtatta a gyűlölködést. Egy retesz ügyetlen kinyitása után hatalmas tömeg szén ömlött ki a megnyíló vagonajtón. A közelben állókat leverte a lábáról, de a szőke fiú járt a legrosszabbul, mert szinte teljesen betemette szén. Karcsi ugrott oda elsőnek segíteni. Mire a mentők megjöttek sikerült is kiszabadítani a sérülteket. A szőke gyerek lába nyílt törést szenvedett. Karcsi letépve saját ingét ügyesen elszorította a sérült combját, a seb felett, ahogy azt a mesterétől tanulta, hiszen a lakatos műhelyben nem voltak ritkák a kisebb-nagyobb balesetek, s az inas dolga volt első segélyt nyújtani.

   Mikor két hónap múlva visszajött közéjük, első dolga volt kezet nyújtani Karcsinak.

- Rendes gyerek vagy. Ezt én mondom Moldován Péter. legyünk barátok!

   Karcsi elfogadta a békejobbot.

Giatrosz Agrotikosz: Zeusz papucsa

  Az agorán nyüzsgött a nép. Izgatottan tárgyalták a legújabb eseményeket. Az ekklészia* most ért véget, ahol komoly határozatot hoztak – Theogénesz, az olimpikon azt kérte a néptől, hogy Zeusz, az istenek atyja tiszteletére emeljenek templomot Olümpia városában, ahol az istennek szentelt ünnepen, négyévenként mérik majd össze erejüket Hellász legderekabb atlétái. A démosz * lelkesen fogadta a javaslatot, csak az arkhón* húzódozott egy darabig a támogatástól, mondván, nincs rá pénz. Végül mégis az építés mellett döntöttek, miután a város leggazdagabb polgárai jelentős összeget ajánlottak fel.

-  Legyen hát ez a legnagyobb és legszebb szentély a világon, melyet Zeusz tiszteletére emeltek! – összegezte a gyűlés eredményét az arkhón.

  Düllosz, a kőfaragó fia is ott téblábolt a barátaival a felnőttek karéján kívül. Közelebb nem mehettek, de onnan a falak mellől figyelemmel kísérték a beszélgetők szavait.

- Hallottátok, szobrot is akarnak építtetni a templomba? – szólott egy idősebb polgár a csoportból.

  A gyerekek hegyezték a fülüket, hogy egyetlen szót se mulasszanak el a beszélgetésből. Düllosz volt a legizgatottabb.

- Hej, ha apámat bíznák meg az építkezéssel! – sóhajtott nagyot.

  Az istenek a maguk módján teljesítik az emberek kívánságait. Az ifjú Düllosz is így járt rövidesen, mert bár nem az apja kapta a megbízatást, de segítségül rendelték a híres szobrász, Pheidiasz mester mellé, s a fiát is magával vihette. Hamarosan neki láttak a híres mester műhelyét felépíteni.

  A sziklás hegyoldalban épült fel a hatalmas csarnok hasított-faragott kövekből. Tetejét karcsú oszlopok tartották, a megvilágítást a keleti oldalról kapta, ahol hatalmas ajtón áradt be a reggeli fény. Ide rendelték a kőfaragókat, építészeket, s köztük segítségül jó néhány ifjút is, akik szívesen vállalták a kétkezi munkát azért a dicsőségért, hogy a híres szobrász közelében lehessenek. Köztük volt Düllosz is. Hordták a köveket, adták a szerszámokat a kőfaragók kezébe, eltakarították a törmeléket, s más ilyen munkát végeztek nap, mint nap.

- Gyere csak közelebb! – szólította meg Kolótész, a munkálatok irányítója a fiatal Dülloszt – Kinek a sarja vagy, kit nevezel atyádnak?

- Atyám Mandroklész, és itt dolgozik a nyugati árkádoknál. Én pedig Düllosz névre hallgatok.

- Derék fiúnak tűnsz! Hívd ide a társaidat, valamit mondani akarok nektek!

- Itt vagyunk, uram! – jelentkeztek a fiatalok.

- Atyádat jól ismerem – fordult Düllosz felé -, ügyes kőfaragó. A keze munkáját dicséri a bajnokok gránitból kifaragott asztala. Most azt határoztam, hogy megteszlek elöljárónak a társaid fölé. Veled beszélem meg a napi munkát, s te vezeted a többiek munkavégzését. Látjátok a falak már állnak, rövidesen a tető is elkészül. Pheidiasz és segítőtársai megkezdik a nagy munkát. Rengeteg sok értékes anyagot,– ébent és más becses fákat, elefántcsontot, aranyat és finom szerszámokat hoznak ide. Éjszakánként ezek őrzése lesz a dolgotok.

- Nappal mit csinálunk?

- Amit eddig, a mesterek segítségére álltok, de este vigyáztok. Egy mindig ébren marad, a többiek pedig készen állnak, ha az őr riasztja őket. Az őrséget váltásban látjátok el. Most pedig véssétek bele neveiteket lágy agyagba, égessétek ki ott az oltár tüzén, aztán adjátok át nekem, tudjam, hogy kik vagytok!

  Jól ítélte meg a helyzetet Kolótész, napokon belül hordani kezdték a sok drága anyagot és megkezdődött a munka. Pheidiasz először gipszből készítette el a szobor egyes részeit, majd emelők és szolgák segítségével összeillesztette. Hatalmas szobor lett belőle, akkora, hogy a tetőt ki kellett bontani, hogy elférjen. Ezután került sor a szobor igazi megépítésére a minta szerint. Mindez hosszú időbe telt, hosszú évekbe. Az ifjakból férfiak lettek, és a készülő szobor jelképeit alaposan megismerhették ezen idő alatt.

  Amíg folytak a munkák, kíváncsiak serege csellengett a lezárt terület körül, de a fegyveresek nem engedtek közel senki idegent. A munkások számára sátrakat állítottak fel, étkezésüket is helyben oldották meg. A mesterek számára kényelmesebb, díszesebb sátrakat állítottak, de ők se hagyhatták el az építkezés területét. Kőművesek, kőfaragók, szolgák nyüzsögtek a szent helyen, ahol a templom építkezése folyt.

  Filozófusok és költők társasága azonban gyakran kapott engedélyt, hogy megtekintsék Pheidiasz munkáját. Az öreg Hekataiosz volt közülük az, aki a legtöbbet forgolódott a műhely és a híres szobrász körül. Összebarátkozott az élénk eszű Düllosszal is. Esténként, a munka befejezése után, s mielőtt nyugalomra térnének, a fiatalok körül ülték Hekataioszt, aki nagyon tájékozott volt a régi történetekben és különösen a Zeusz-tiszteletben.

- Látjátok – szólott -, a csodás szobor minden része készen van, már csak át kell szállítani a Zeusz templomába. Nézzétek, ott az isten jobb karja, az elefántcsontból és aranyból készített Nikét tartja a kezében, a győzelem istennőjét, amott pedig a bal, abban van a hatalom jogara, fején aranyból formált babérkoszorú a dicsőség, a diadal jelképe. Arany palástja és arany papucsa gazdagságát mutatja.

- Mondd el nekünk a Zeusz papucsának a történetét! – kérte Düllosz.

- Hosszú történet, majd holnap elmondom.

  A napi munka közben a fiatalok minden gondolata az esti beszélgetés körül forgott, már alig várták, hogy az öreg elmondja az ígért mitikus történetet.

- Akkor most elmondod Zeusz papucsát? – emlékeztették másnap estefelé Hekataioszt.

- Megígértem, s amit ígértem, betartom! – önérzeteskedett a megszólított – Messziről kezdem, legyetek figyelmesek! Atlasz hét leánya, a hét nimfa közül a legidősebb és a legszebb is a szép hajú Maia volt. Nem csoda, hogy Zeusz az istenek atyja szerelemre lobbant iránta. Héra, Zeusz felesége hiába próbálta rövid pórázra fogni az urát, ő mindig valamilyen csellel kiszökött a hitvesi ágyból, hogy forró vérének parancsát kövesse. Így történt akkor is, mikor a szép hajú Maia nimfához igyekezett. Mialatt az olimposziak aludtak, Zeusz kilopózott a palotából, és felkereste szerelmét az árkádiai Külléne hegyen. Héra közben azon törte közben a fejét, miként szabjon gátat az éjszakai kalandoknak. Végül arra jutott, hogy a palota folyosóját esténként felszórja tüskés ágakkal, s így aki észrevétlenül ki akar lopózni, pórul jár, mert a tövisek összeszurkálják. Úgy tűnt be is vált ez a módszer.

  Midőn aztán eljött az ideje a barlang mélyén Maia megszülte magzatát, Hermészt, szépen megmosdatta, pólyába tette, s a fáradtságtól kimerülten elaludt. A kisfiú pedig addig fészkelődött, forgolódott, míg a pólyából kibújt. Alig volt még egynapos, de már csintalanságokon járt az esze. Azzal kezdte, hogy elhajtotta Apollón teheneit, s egy barlangba rejtette őket. Lábaira fűből és vesszőből sarut kötött, hogy ne hagyjon nyomot maga után.  Út közben talált egy teknőcöt, s annak a páncéljából lantot készített magának, hogy azzal szórakozzon hazafelé. Midőn mind ezzel végzett visszabújt a pólyába. Apollón azonban felfedezte a lopást, Maia nimfához sietett legott, és nagy patáliát csapott, követelte vissza a gulyát. Maia hiába mondta, hogy a fia még pólyás csecsemő, Zeusz fentről látta Hermész minden mozdulatát, minden tettét. Tisztázandó a vitát maga elé rendelte mindkettőjüket. Hermész, hogy lecsillapítsa a kedélyeket pengetni kezdte a lantját, édes dallamokat csalt ki belőle Apollón kedvére, aki a lantért cserébe neki adta az egész gulyát. „Mi az a lábadon?” – kérdezte Zeusz, ahogy meglátta gyermeken a fűből, vesszőből font lábbelit – „és mire való?” „Azért készítettem, hogy a kövek és tövisek ne sértsék a talpamat”. Zeusznak fülcsillant a szeme, ami nem kerülte el Hermész figyelmét. „Tetszik neked a papucsom?” – kérdezte. „Tudnám használni!” – válaszolta a villámok ura a palota folyosóján éjszakára kiszórt tüskékre gondolva. „Legyen tiéd, de bocsásd meg csínyeimet!” Az így szerzett lábbelinek nagyon megörült Zeusz, és a mesterségek istenéhez, Héphaisztoszhoz fordult, készítsen neki lábára illőt. Az isten már sok becses eszközt készített az istenek és hősök hasznára. Ő készítette Héliosz aranyszekerét, mellyel az égbolton vonul végig, Érosz nyilait, Akhilleusz fegyvereit, valamint az istennők ékszereit is. Mi volt hát neki elkészíteni egy papucsot Zeusz részére? El is készült a lábbeli puha őzbőrből arannyal borítva. Három pánt tartotta, s úgy illett a Mennydörgő lábára, mintha ráöntötték volna. A féltékeny Héra által felállított csapda ezennel elvesztette jelentőségét, Zeusz talpát megvédte a papucs és az isten folytathatta éjszakai kiruccanásait, melyeknek meg is lett az eredménye, hiszen csak a különböző istennőktől harmincöt, és halandó nőktől is legalább ugyan ennyi gyermeke született. A pompás papucs nélkül a kalandok nagy része meghiúsult volna.

-.-

*ekklészia – a városállam legfontosabb szerve, a minden szabad polgárból álló népgyűlés.

*démosz – köznép 

* arkhón – a legfőbb végrehajtó hatalmat gyakorló személy.

Hozzám gyere

A tánc felszabadít

Hozzám gyere! Higgy nekem! (Khalil Gibran)

  Bobby belépett a forgóajtón keresztül az előcsarnokba. Ez hatalmas terem volt, körben pultokkal, s minden pult mögött csinos, dekoratív hölgyek üldögéltek. Előttük tábla mutatta, melyik irodát, céget képviselik. Ha ügyfelek jöttek, könnyen megtalálták a megfelelő információt, és a szőke, barna, vörös, vagy melírozott haj tulajdonosai csábosan mosolyogva eligazították a kérdezőt. Bobby azonban még csak nem is közelített a pultokhoz, hanem átvágva a termen egyenesen a liftekhez tartott. Néhányan a hölgyek közül sóvárogva néztek utána, de ő észre sem vette. Beszállt a liftbe, s az, suhanva vitte fel a tizenegyedikre. Az irodája a folyosó végén nyílott, s az ajtaján ott állt a névjegy táblája Bobby Szekeres.

  Tulajdonképpen Róbertnek keresztelték, de Amerika-majmolásból és üzleti meggondolásból a Bobby nevet használta. Úgy gondolta, üzleti partnerei több figyelmet szentelnek egy Bobby keresztnevű partnernek, mint egy Róbertnek, vagy Isten őriz, egy Robi nevezetűnek.

  Az irodában már bent ültek a munkatársai. Egyik az ajtó jobb, a másik az ajtó baloldalánál. A Bobby asztala a szoba mélyén terpeszkedett, uralkodva méreteinél fogva a helyiségen. Előtte kényelmes karosszéket helyeztek el. Nem mintha gyakran fogadtak volna ügyfeleket. Nem, egyáltalán nem.

   Általában az ügyleteket elektronikus úton intézték. Személyesen csak kivételes esetekben jöttek be az irodába ügyfelek, partnerek.

  Most éppen egy ilyen kivételes eset történt. Kopogtatott, majd be is lépett az ajtón egy kihívóan öltözködött, csinos nő.

- Szekeres urat keresem, Bobby Szekerest – szólott, miután köszöntötte a szobában levőket.

- Én vagyok! - szólalt meg udvariasan Bobby felállva a székből.

- Evelin Éva! - mutatkozott be a jövevény, és erőteljesen megrázta a férfi kezét, majd helyet foglalt a felajánlott széken.

- Minek köszönhetem megtisztelő látogatását? - udvariaskodott kissé gúnyosan Bobby.

  A nő erre felszólításra valami nagyon bonyolult és zavaros históriát adott elő egy mozgásérzékelőről, melyet a cégtől vásárolt az interneten keresztül. Egy olyan műszerről volt szó, ami nem fényjeleket ad, hanem videofelvételt és sorozat képeket készít a bejelölt területen történő bármely mozgásról, de a hölgy szerint nem váltotta be a hozzáfőzött reményeket, és most bizonyos változtatásokat szeretne rajta alkalmaztatni. Hosszasan és aprólékosan magyarázott, néhol homályos utalásokat téve egy másik vállalatról. Végül Bobby megunta a hosszas tirádát, és azt javasolta a hölgynek, nagyon udvariasan, adja be írásba foglalva kifogásait, és rövid időn belül orvosolni fogják, természetesen költségmentesen.

  Evelin Éva ezennel távozott átadva egy vaskos iratcsomót, amit terjedelmes táskájából halászott elő. Csábos mosolyt hintve távozott, de mintegy véletlenül az asztal sarkán hagyott egy aprócska névjegyet. Bobby csak akkor vette észre, amikor ebédszünet után visszajött. A kicsi 20x40 mm-es névjegyen ennyi állott - Τερψιχόρη* (Terpszikhoré), s alatta apró betűvel: klubtagoknak is csak meghívóval, és a jobb alsó sarokban egy idézet „a tánc felszabadít”. Forgatta az ujjai közt értetlenül, majd odahívta egyik kollégáját.

- Gyere csak ide egy kicsit Misikém! Látod ezt a micsodát? Hogy kerül ide az asztalomra, és mit jelent?

- Nem tudom, soha sem láttam!

- Szóval nem ti tettétek az asztalomra?

- Mi biztosan nem, és senki idegen nem járt az irodában egész nap.

- Akkor csak a bőbeszédű kliens lehetett, akinek olyan furcsa dupla neve van. Éva Éva, vagy hasonló – szólalt meg a másik munkatárs.

- Evelin Éva – pontosított, akit Misikének szólított a főnök -. Igaz, az Evelin is csak Évát jelent. Vagy nem?

- Hagyjátok az üres locsogást! Inkább derítsük ki, mi van mögötte? Mi az, hogy még a klubtagoknak is csak meghívóval lehet belépni? És egyáltalán mi ez? Táncház? Klub? Titkos társaság? És ki lehet klubtag? Gyerünk, derítsünk ki mindent róluk! Munkára fel!

  Mindenki visszaült az asztalához, és elkezdődött a türelemjáték.  Órákig tartó szörfözés a neten, e-mailezés, diszkrét telefonálás után először Mihály jelentkezett valamilyen hírrel.

- Kliensünkről szereztem néhány adatot – szólott -. Egy biztonsági cégnél dolgozik. Olyan mindenes titkárnő: ügyfélkapcsolat, reprezentáció, szervezés, reklamációk, néha még beszerzés is. Sokat dolgozik, és sokat panaszkodik, de a főnökei nagyon elégedettek a munkájával. Lakása a peremkerületben van egy takaros villában, de ő csak bérlő. Keveset tartózkodik otthon, még szabadidejében is legtöbbször távol van. Nem sikerült még megtudnom, ilyenkor merre jár.

- Te, Bartos, te mit találtál?

- Érdekes dolgokat! Persze lehet, hogy tévedek! A Nagyáruház alagsorában találtam egy elkülönített részt, jókora termeket, melyeket bérbe adtak egy Alfa néven bejegyzett vállalkozásnak, melynek tevékenysége kulturális rendezvényszervezés címen van megadva, de még egyetlen rendezvényt sem szervezett. Ez keltette fel az érdeklődésemet. Ami a különös helyiségeket illeti, megtudtam egy fiatal portástól, hogy bejáratuk a garázsból nyílik, de azt az ajtót soha nem használják. A fiú még azt is elmondta, hogy néha valamilyen zene foszlányait vélte hallani, de nem erőltettem a dolgot, nehogy felkeltsem az érdeklődését. Ha saját szakállára elkezdene kutakodni, az olyan lenne, mint az elefánt a porcelánboltban.

- Nos, én sem jártam sok sikerrel, ami az ifjú hölgy iratainak elemzését illeti. Kifogásai lényegtelenek. A javaslatai kivitelezhetetlenek. Mintha csak heccelne, vagy a sorok közt közölne valamit. Zavarba vagyok. Játszunk nagy cserés támadást! Én viszem tovább a Misi témáját, ő a  Bartusét és ő az enyémet. Utána tovább cserélünk. Hátha így a végére járunk.

  Jó megoldásnak tűnt. Két napig ügyködtek, és sikerült eloszlatni a homályt. Valóban egy zártkörű társaságról volt szó. Bartos jól átböngészve, átrostálva a kezébe adott iratot, néhány különös, nem odaillő mondatra bukkant. „Minden mozgásnak megvan a maga módozata és minősége” - szólt az egyik, egy csomó technikai kifejezés közzé ágyazva. „A mozgás ritmusa érzelmeket közvetít” - volt a másik. A számítógép rejtjel megoldó programja a következő eredményt adta: „csütörtök nyolc óra harminc” és „kell a kártya”. Ezzel párhuzamosan meggyőződtek róla, hogy az áruház alatti helyiségeket rendszeresen használják összejövetelek céljából, de nem a garázs felőli bejáratot veszik igénybe. 

- Odamegyünk a megadott időben! - döntött Bobby.

  Néhány perccel a megadott idő előtt beálltak a parkolóház legfelső szintjére. Mikor pontban nyolc húszat mutatott a műszerfal órája Bobby kiszállt, körülnézett és megállt az autótól méternyire. Egyik oszlop takarásából sötét overallt viselő férfi lépett hozzá, és szó nélkül kinyújtotta felé a kezét. Bobby önkéntelen mozdulattal odaadta a kis kartonkártyát. A férfi elvette, kártya-leolvasóval ellenőrizte érvényességét, és visszaadta egy műanyaglapocska kíséretével, melyre csak annyi volt nyomtatva, „meghívott”, valamint a Τερψιχόρη (Terpszikhoré) felírat.

- Jöjjön! - szólt az overallos – A kísérők maradnak! De jobb, ha elmennek, és fél tizenegyre visszatérnek!

  Egy „Gépház” feliratú ajtón át hagyták el a garázs területét. Innen lifttel lementek, s valóban a gépházban találták magukat. Itt a műszaki alagsorban sistergő csöveket kerülgetve elérték útjuk célját, egy „Privát” feliratú ajtót. A kísérő Bobbyt átadta egy másik overallos férfinek és eltűnt. Egy újabb ember volt az ajtónálló, elvette a műanyaglapocskát, mágneskártyájával kinyitotta a bejáratot, a meghívott vendéget előre engedte, ő ellenben kívül maradt. Bobby egy teremben találta magát, melynek egyik felén ruhatár, szemben színpadszerű emelvény és körben ülőhelyek sorakoztak. A székeken már ültek néhányan, de ismerőst nem fedezett fel közöttük. Csendesen jó-estét köszönt, de senki nem fogadta. Rövidesen benépesült a nézőtér, de körülbelül húsznál többen nem jöttek. Aztán elsötétült a terem, csak a színpadot világította meg egy halványzöldes fény. Táncosok sorjáztak ki a paraván mögül. Fehér nadrágot és fekete trikóinget viseltek. Megszólalt egy halk zene, ütősök és fúvósok hangját különítette el Bobby, amihez néha a vonósok sóhajtása társult. A fény kissé erősödött, fehérre váltott, s a zenére a táncosok helyben állva hajladoztak, ingadoztak, mintha szél fújná a nádast. A zene hol erősödött kissé, hol halkult, majd a táncosok megindultak apró léptekkel. A ritmus állandóan változott, ahogy halkult vagy erősödött a zene. A mozgás hol lassúbb, hol gyorsabb, feszesebb lett. Bobby eleinte kissé idegenkedve figyelte a táncosokat, de lassan a zene és a mozgások monotóniája elkábították. Már nem is a színpadon történőket látta, hanem a minap megismert ábrándos szemű lány képe kúszott pislákoló tudatába. A lányt valamelyik barátja mutatta be neki, mint „unokahúgát”. Később megnézték a Kékszakállú herceg várát, utána megvacsoráztak a tóparti vendéglőben, és az éjszakát a vendéglő feletti szállodában töltötték. Eddig jutott az ábrándozásban, mikor érezte, valaki megfogja a kezét, és a táncolók közzé vezeti. A nézők közül már sokan ott voltak, és együtt mozogtak, lépegettek, hajladoztak a hivatásosokkal. Bobby is beállt közéjük. Ez a mozgás is elandalította, de ki is ürítette az agyát. Gondolatok nélküli kábulatban mozgott a többiekkel. Mennyi idő telhetett, nem tudta, nem érzékelte, csak azt, amikor hirtelen vége lett – elhallgatott a zene, kigyúltak a fények a nézőtér felett, és a fekete-fehérbe öltözött táncosok eltűntek a paraván mögött.

  Mindenki lassan visszament a helyére, és az ajtó kinyílt. A meghívottak egyenként csendben elszállingóztak. Bobby is felállt, vette a felöltőjét és kilépett az ajtón, anélkül, hogy bárki is szólt, vagy intetett volna. Kint az ajtónálló mutatta az irányt, merre menjen, s a homályból kísérője is melléje lépett, hogy vezesse el a liftig.

- A harmadikon áll a kocsi – szólott és eltűnt a folyosó homályában.

Ott volt az autó, ahol a kísérő mondta, s Bobby beszállt a sofőr mellé. Csak miután már besoroltak a városi forgalomba szólalt meg, s mondta el, mi zajlott a teremben és benne az eltelt két órában. A társai nem fűztek hozzá semmilyen megjegyzést, csak magukban gondolkoztak el a hallottakon.

Az újabb meghívó Mihály számítógépére érkezett, pontosabban a postafiókjára, a következő szöveggel: „főnökének szó az üzenet – kedden a szokott időben, de másik kocsival”.

- Elmegyünk, főnök?

- Hagyd a főnöközést, jó?- morgott Bobby.

- Nem én kezdtem! - védekezett.

- Jó, jó! És ott leszünk kedden is!

  Másik autóval mentek, s most is minden ugyan úgy zajlott le. A különbség az volt, hogy műanyag lapra más szöveg került. Meghívott helyet klubtag.

  Bent a teremben a tizenegy táncoson kívül, Bobbyval együtt hét vendég volt jelen. A táncosok fekete trikó helyett élénk pirosat viseltek. A zene és a tánc is felkavarónak hatott, s Bobby hamarosan a kavargó piros trikós táncosokat nézve furcsa révületbe került – életének agresszív megnyilvánulásai villantak fel előtte. Az a pillanat, mikor az osztálytársa hátába döfte a tollát, amikor tornaórán fellökte a kövér, ügyetlen társát, amikor ok nélkül belekötött és összeverekedett az utcájukba költözött új fiúval, amikor belerúgott a szomszéd kutyájába, mert rosszkedve volt, amikor pofonvágta a kedvesét, mert az rámosolygott egy barátjára. Megrázta a fejét, nem akarta látni ezeket a képeket. Felállt inkább, és kiment a parkettre a táncolók közzé. Itt, mint a múlt alkalommal, beleveszett a táncba, újra kiürült az agya, s megkönnyebbült, mikor vége lett.

  A következő meghívó jó két hét múlva érkezett, és a mai elektronikába burkolt világban eléggé szokatlan módon – egyszerű levél formájában postán. Mikor Bobby kézhez kapta, csak bizalmatlanul forgatta. Banki elszámolás, hivatalos értesítések, reklámok, kérelmek – igen azok jönnek a postán rendszeresen. De levél csak úgy? Nézte, vizsgálgatta: minden rendben volt rajta, a címzés éppen úgy, mint a bélyeg, s a pecsétek. Feladót nem írtak rá, s ez nyugtalanná tette Bobbyt. Nem szerette a névtelen leveleket! Ezt is az iratmegsemmisítőbe akarta dobni, de győzött benne a kíváncsiság, és a szák támlájának védelmében ollóval levágta a boríték keskenyebb végét. Nem történt semmi - nem levélbomba volt. Nem mintha a széktámla megvédte volna, ha az, de mégis egy halvány védelmet nyújthatott volna robbanás esetén. A boríték tartalmát a kagyló fölött rázta ki, de se anthrax por, se tabun* cseppek, se más mérgező-fertőző anyag nem hullott ki belőle, csupán egy kis papír fecni. Ezen egyetlen szó állt. PÉNTEK. Így nagybetűvel, de semmi több. Bobby mindkettőt, a borítékot is és a papír fecnit is bedobta az iratmegsemmisítőbe, és folytatta napi munkáját.

  Természetesen ott voltak pénteken a szokott helyen és szokott időben. A kísérő most nem a megszokott útvonalon vezette, hanem az épület átellenben levő felébe. Itt egy szerényen berendezett irodaszerű helyiségbe vezette, ahol két férfi várt rá. Beléptekor üdvözlésére felálltak, hellyel kínálták, és késedelem nélkül kezdték is mondanivalójukat.

- Mi most azért vagyunk itt, hogy önnek az összes fel nem tett kérdésére válaszoljunk – kezdte egyikük a mondókát.

- Most csak hallgasson, és a végére minden kérdést tisztázunk – vette át a szót a másik -, de ha esetleg valami nem lenne világos, a végén megbeszéljük.

  Egymást váltogatva a beszéd folyamán elmondták, hogy ők egy nagyon zárt társaság, a tagok és táncosaik száma rögzített, nem változhat és megfelel az úgy nevezett tökéletes számoknak. A tagok 19-en, a táncosok 11-en vannak. Ez nagyon fontos, mert a dolog csak így működik. Ezeknek a prímszámoknak valamilyen misztikus tulajdonságot tulajdonítanak. Az együtt ténykedő csoportok mindig három, hét, tizenegy, tizenkilenc, vagy huszonkilenc személyből állhatott, hogy létrejöhessen az a közösség, mely szellemileg egybe tud forrni. Elmondták, mi a céljuk és mi nem a céljuk. A nemmel kezdték: nem törekednek hatalmat szerezni, nem avatkoznak be a politikába, nem adnak pénzt és nem is kérnek, nem ítélkeznek és tanácsokat sem osztogatnak. A céljuk pedig, kitörölni a társaság tagjai lelkéből a káros indulatokat, megerősíteni a derűt, az empátiát, a türelmet. És a nagyon lejáratott fogalmat, a szeretetet visszahelyezni az őt megillető helyre az emberek lelkében, tudatában. Nem új találmány ez, hiszen már a régi görögök is tudták, hogy a világot a szeretet – Erosz – hozta létre. Megnyilvánulása a mozgás, a ritmus, a tánc. Ha beavatott táncosok vezetik a többi táncost, eggyé olvadnak lelkileg, felülemelkednek a pillanatnyi létből a tudat egy magasabb szintjére, és képesek megidézni olyan erőket, melyek ismeretlenek a hétköznapi ember számára. Egy ősi rítus része a tánc, a mozdulatok, a kezek gesztusai, a lépések egybeolvadva a zenével adják az egészet. Az egészet, mely a részben is teljes. 

- Legyünk egy mag a jobbulás érdekében. Egy bibliai mustármag, hogy idővel nagy fává terebélyesedve új irányt adhassunk a világnak, építést a rombolás helyébe, megértést a gyűlölködés helyébe, emberi értékeket a hatalmi mámor helyébe! - fogalmazta meg céljukat egyikük.

- Legyen ez a mag kéznyújtás az emberek felé, hogy csökkenjen a közöttük levő mesterségesen létrehozott szakadék. Legyünk bár akármilyen kevesen, elmozdíthatjuk pozitív irányba az emberek viselkedését, indulatait, tetteit.

  Ezek után szóba került a társaság biztonsága. Erre nagy hangsúlyt fektetnek. Minden tagot gondos, de láthatatlan védelem övez, s új tagot, vagy meghívottat addig nem engednek közel, amíg minden szempontból nem ellenőrizték, és meg nem győződtek a diszkréciójáról. Kulcsszó a diszkréció! Aki vét ellene, attól megvonják hosszabb-rövidebb időre a részvételt. Ezzel kapcsolatban sor került Bobby munkatársainak a személyére.

- Zárt rendszerünk nem teszik lehetővé, hogy ők is tagok legyenek - hangzott a vélemény -, bár érdemesek lennének rá! Ellenben külső munkatársnak szívesen fogadnánk őket, ha ön is és ők is beleegyeznek.

- Megbeszélem velük.

- Nem szükséges, ha önnek nincs kifogása ellen. Majd mi felvesszük velük a kapcsolatot. Kicsit különösnek hat ez, ahogy azt most kijelentettem, de szükséges az aktív kapcsolat a mi részünkről, ami teljesen független a tagoktól és meghívottaktól.

- Megjegyzem – szólalt meg a másik férfi -, fontos a tudomására hoznunk, hogy a külső munkatársak teljesen önállóan, egymástól függetlenül dolgoznak. A diszkréciót az ö részükről is megköveteljük.  Ezután megkérdezem, van-e kérdése?

- Csak annyi, hogy ki finanszírozza ezt az egészet? Az állam?

- Az állam semmi esetre sem. Egy anonimitására kényes multimilliomos emberbarát állja az anyagiakat. Kielégítő a válasz?

- Tökéletesen!

- Ha menet közben kérdések merülnek fel, alkalmat teremtünk rá, hogy megbeszéljük. Most búcsúzunk. Egy őr majd kikíséri, mert nem azon az úton távozik, ahol bejött.

   Másnap az irodában megbeszélték a Terpszikhoré körüli eddigi eredményeket, történéseket. Bartos látszólag céltalanul firkált a jegyzettömbjébe, majd sétálni kezdett a szobában ide-oda, aztán hirtelen Bobby elé tartotta a papírlapot. „Menjünk ki a parkba, egyenként!” – állt a lapra írva. Leakasztotta a fogasról a felöltőjét, és lezser mozdulattal odaintett a társainak, s kilépett az ajtón. Öt perc múlva Bobby is elindult.

- Kimegyek kicsit a levegőre, olyan áporodott szag van itt bent. Nyisd ki az ablakot, ha jössz te is. Szellőzzön ki a szoba.

  A liget padon, minden esetleges lehallgatótól távol, Bartos valami gyanúsat talált a kutakodásai közben.

- Bobby kalandjait meghallgatva, újra beleástam magam ebbe a táncos-zenés produkcióba – kezdte Bartos a fejtegetését.

  Mialatt beszélt, ide-oda sétált a társai előtt, a padot is mindegyre körbejárta. Így gátolva meg egy esetleges távoli megfigyelőt, hogy szájról leolvasva megtudja, miről beszélgetnek.

- Misi adatait, a titokzatos Évánkról kissé kibővítettem. Jelenleg külföldön tartózkodik, Pekingben, a hivatalos változat szerint beszerző körúton. Ez egy. Aztán itt van a meghívó feladata, amit megoldottunk, s így bizonyítottuk alkalmasságunkat, rátermettségünket. Ez kettő. Folytatódott Bobby tesztelésével, hogy miképpen reagál a tánc és zene kiváltotta érzelmekre. A nyugalomra és az agresszióra. Mondjam tovább?

   Hirtelen a két kezét az ég felé emelve felkiáltott.

- Micsoda gyönyörű nap! Olyan szívesen lemennék a folyó partra kavicsokat dobálni a vízbe!

- Menjünk inkább pisztrángászni! – javasolta Mihály.

- Jó gondolat! - egyezett bele a javaslatba Bobby – Zárjuk be az irodát két napra, s szellőztessük ki a fejünket kicsit.

  Másnap a hajnal már a vasútállomáson találta őket. Anorák, túrabakancs, hátizsák és a horgászfelszerelés vászontokja úgy elváltoztatta a megjelenésüket, hogy még ők maguk is alig ismertek egymásra. Nagy nevetések közepette foglalták el helyüket a fülkében. Órákig zötykölődött velük a vicinális, mire elérkeztek a végcélhoz, a pisztrángos patakhoz. Horgásztanya állott a fák védelmében, oda telepedtek le.

- Itt nyugodtan beszélgethetünk, nincs a közelben se távcsöves, se mikrofonos megfigyelő – kezdte, vagy inkább folytatta Bartos.

- Legalább is reméled! – tette hozzá Mihály.

- A patakpartján, a zúgónál mégis biztonságban érzem magam.

Mogyoróvesszőből vágott pecabotjukkal elhelyezkedtek a zúgó fölött. Csak suttogva beszélgettek, el ne ijesszék a halakat.

- Alaposan utána kell néznünk ennek a táncos társaságnak – folytatta Mihály az otthon elkezdett témáját.

- Egyetértek! – bólintott rá Bobby – Bár én egyelőre semmi gyanús dolgot nem tapasztaltam az egy túlzott titkolózáson kívül. Gondom van rá, hogy ne kerüljek a befolyásuk alá, lennének bármilyen indokaik is!

- Én amondó vagyok – folytatta tovább a mondanivalóját Mihály -, reggel menjünk vissza a városba. Nem vezet sehová ez a titkolózósdi. Úgy teszünk, mint valami kiscserkészek a nyári táborban. Mindenki egy-egy részt boncolgasson ki alaposan, s hétfőn megbeszéljük, ki, mit talált.

   A vasárnapot kutakodással töltötték, most Misi állt rá az Éva vonalra, Bartos az őrnek nézett utána, aki az első használható adatokat szolgáltatta a helyiségről, ahol a „szeánszokat” tartották.

Hétfőn reggel aztán, miután a napi ügyeket elvégezték, összedugják a fejüket, derítsék ki, mi is az igazság a táncos ügy körül. Gondolták…

   Az ember elgondol, elhatároz valamit, s a végén egészen másképpen történnek a dolgok.

Hétfőn a kora reggeli hírekben bemondták, hogy tűzvész pusztított a Nagyáruházban. A tűz a parkolóházból indult ki, és a földszint, alagsor teljesen kiégett, áldozatok is voltak, és nem zárható ki a szándékosság.

- Ki tud valamivel többet, mint a híradó? – tette fel az elvárt kérdést Bobby.

- Az őr, aki nekünk némely felvilágosítást adott nem volt ott, mert egy hete kórházban fekszik kétoldali tüdőgyulladással.

- Fiuk, munkára fel! – szólt Bobby – Várnak a napi gondok és az ügyfelek. Majd, ha lesz rá időnk, tovább keresgélünk a „táncosok” háza táján.

   Miután az utolsó klienssel is végeztek, Bobby rákérdezett a tapogatózó kutatások eredményére.

- Részemről, semmi eredmény – jegyezte meg Bartos.

- Nálam is ugyanaz a helyzet. Minden adat eltűnt, kitörlődött a tűzvész után – tette hozzá Misi.

- Egyetlen nyom van még, ha az is közben el nem tűnt, a cégbíróság bejegyzése.

Hetekig nem került szóba Terpszikhoré, míg egyik délután Bartos azzal állt elő, hogy hírei vannak Evelin Éváról.

- Mondd hát! – biztatták társai.

- A tűzvész előtt már megszakított minden kapcsolatot, csak annyit sikerült megtudni, hogy Pekingben volt. Eltűnt később szem elöl, csak most derült ki, hogy beállt egy apácarendbe…

- Na, ne!

- Betegápolásra tett fogadalmat, és egy lepratelepre ment dolgozni egy Immaculata nevű felszentelt apácával.

- Akkor elérhetetlen.

- És az ügy lezárva.

-.-

* Τερψιχόρη (Terpszikhoré) - a tánc múzsája

* tabun - ideggáz