Nádpálca és kispárna

A negyedik elemit a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna elemi iskolában jártam – meséli Gyárfás. Sok kedves emlékem fűződik a patinás épülethez, társaimhoz, tanítónkhoz, a hosszú összefaragott fapadokhoz. Hatan fértünk el a padban. Bal oldali szomszédommal, Nagy Bénivel sokat bakalódtunk, verekedtünk. Különösen órák előtt folytak ezek az akciók a többi gyerek nagy örömére. Gimnazista bátyját nagyon irigyeltem. Nem másért, de tudott kottát olvasni és énekórára járt az apácákhoz. Bénivel való verekedéseink nem voltak veszélyesek, nem okoztunk egymásnak komolyabb sérülést, és mindig befejeztük, mire a tanító néni bejött az osztályba.

Csak egyszer kapott rajta, amint a padok alatt gyapáljuk egymást. Kaptunk is a nádpálcával. meg sem kérdezte, ki a hibás, vagy ki kezdte, csak kiállított az osztály elé, jött a bokafogás és a sipp-supp a hátsó felünkre. Jajgatni nem illett, az nem lett volna méltó egy negyedikes nagyfiúhoz. Bezzeg jajgatott Esztike, mint a fába szorult féreg. Az elmaradt házi feladatért naponta kijárt neki az adag. Vagy ha nem tudta a leckét, akkor is kapott, s ez bizony gyakran megesett, pedig már másodszor járta a negyediket.

Egyszer azt találta ki Esztike, hogy kispárnát kötözött a kényes felére. „Tantónén” azonban észre vette, s aznap a kis hamis dupla adagot kapott.

A sors kiszámíthatatlansága folytán Esztikéből tanítónő lett!

Mikor a negyedik osztályt befejeztük jött a tanügyi reform és az iskolák államosítása, s ezért első gimnázium helyett ötödik osztályban folytattuk az iskolát. Az új törvény pedig kötelezővé tette a hét osztály elvégzését. Ezt elvégezte becsületesen, s közben kicsit megkomolyodott, sőt beiratkozott a tanítóképzőbe. El is végezte.     

Tanyasi iskolába került, szülőfalujához közel. A kis iskolában bár négy osztályosnak nevezték, de csak tizenegy gyerek járt ide a környékből. Az első évben harmadik osztály nem indult, s a másik háromra Esztike egyedül volt. Az egyetlen tanteremben tanultak a gyerekek. Komoly munkát igényelt fegyelmezni is és oktatni is különböző korú gyermekeket. Esztike talpraesetten helytállt, de soha sem alkalmazott testi fenyítést. Azt hajtogatta, ha kérdezték, hogy „elég azoknak a kisgyerekeknek esőben, sárban, hidegben, hóban eljönni az iskolába sokszor több kilométerről.” 

Ezzel a kis visszaemlékezéssel szeretnék boldog újévet kívánni a tanító néniknek! 

BUÉK! Gyárfás.