Gyárfás lázas

--- Kicsi gyermek korában Gyárfás lázas betegséggel feküdt a szobájában.

- Anyuka, anyuka!- kiabált alig két perc múlva, hogy az édesanyja kiment a konyhába.

- Mi a baj? Miért hívtál, kicsi fiam? – jött vissza vizes kezét a kötényébe törölgetve.

- Tessék egy kicsit itt maradni nálam! – kérlelte a gyerek.

- Nincs időm, drágám. Ebédet főzök!

- Csak egy kicsikét! Ameddig elmondasz egy rövidke történetet! – könyörgött.

- Már minden rövid történetem elmondtam százszor is.

- Akkor mondd el százegyedszer! Úgy szeretem hallgatni!

- Na, jó. Odateszem a levest főni és visszajövök. Tudod jól, hogy jó ebédet kell főznöm neked is, hogy hamar gyógyulj, hogy legyen erőd legyőzni a betegséget. Meg aztán jönnek délben haza a többiek is az iskolából farkaséhesen.

    Ebbe Gyárfás megnyugodott, anyuka betakargatta, megigazgatta a hátánál, vállánál a takarót.

- Úgy szeretlek, anyuka! – suttogta, s mire édesanyja a szobát elhagyta, már mélyen aludt.

Ne csodálkozz Bea!

 

---  Gyárfás, ha lehet, kerülte a frivol nőket, inkább a szelíd, álmodozó szemű szőkék vonzották, mert a közelükben biztonságban érezte magát. Elképedve hallgatta Bea szavait, aki arra biztatta, legyen bátor a nőkkel szemben

- A nők nem szeretik a szépelgő fiúkat. A rámenősök, a merészek tetszenek nekik.

- Ha leugrom a hídról, az tetszene? – kérdezte gúnyosan elhúzva a szavakat Gyárfás.

- Nem vagy normális! De tudom, hogy mi hiányzik neked!

- Na, ne mondd!

- Egy viharos szerelem, ami olyan, mint a tornádó, mindent elsodor és átrendez.

- Bea, te most miről beszélsz?

- Már meg is van, hogy kivel hozlak össze! – folytatja anélkül, hogy tekintetbe venné a közbeszólást – Olgával, a fergetegessel.  Ha megismered, megérted, miért hívják fergetegesnek. Sudár termetű, kékszemű és néha olyan hideg, mint a jéghegy, amelyik elsüllyesztette a Titanicot, máskor pedig olyan forró, mint a sivatagi szél. Egyszer szelíd, simulékony, szerény, máskor kiállhatatlan, sértő, hol szende, hol frivol…

Bea bőbeszédűen folytatta Olga ócsárlással vegyített dicséretét. Gyárfás csak fél füllel hallgatta.

Aztán váratlanul megszólalt.

- Ismerem Olgát. Neve Orosz Olga, osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Nagyapja cári tiszt volt, húszban menekült el a vörös terror elől. Gyenyikin tábornokkal együtt emigrált Jugoszláviába, majd Magyarországon telepedett le. Eredeti nevét - Pável Ruszkij – Orosz Pálra magyarosította. Bea drága, ezt tudtad?

- Most megleptél!

- Látod, Bea, az a te hibád, hogy felületesen ítélsz, s a végén még te csodálkozol. De tudd meg, éppen ezt szeretem benned!

- Te most…

- Igen, én most…

Kollégiumi kaland, és ami utána jött…

 

                                  

 

Illusztráció: részlet az "Egy botrány részletei" című filmből

Barátságos, nyílt, vidám teremtés volt Tímea, így nem csoda, hogy sok barátra, jó pajtásra tett szert.

Most is, a főiskolai elhelyezkedés alatt, - matematika-fizikát hallgatott - több ajánlatot kapott, hogy szívesen fogadnák szobatársul a bentlakásban. Végül egy falujabeli kolléganőjével költözött be a kétágyas kollégiumi szobába. Alig helyezkedtek el, a portáról felszóltak este, valaki keresi, jöjjön le.

Az a kékszemű fiatalember volt, akivel a nyári kirándulások alatt ismerkedett össze. Wolfgangnak hívták, és a tíz éve kivándorolt szász család sarja volt.   

Dolga akadt most a fővárosban, és kinyomozta leány címét. Úgy került ide.

„Mint derült égből a villámcsapás.”

Nagy volt az öröm. És nagy lett a szerelem…

A fiú úgy intézte a dolgait, hogy a munkája révén gyakran kelljen a fővárosba jönnie. Ilyenkor minden szabad idejüket együtt töltötték.

Otthon egy szót sem szólt Tímea az édesanyjának, de ő valamit mégis sejthetett, mert állandóan leckéztette a leányát. Meg fenyegette.

- Meg ne tudjam, hogy ott messze a főiskolán „összeszűröd a levet” valakivel.

- Ne félj, anya.

- Nehogy azt adja az Isten, - kiabálta – hogy valami fővárosi ficsúrral lássalak!

Szerette volna Tímea elmondani, hogy van valakije, aki ragaszkodik hozzá és ő is. De ilyen körülmények között szóba sem jöhetett ilyen bizalmas közlés. Engedelmesen végezte a rá kirótt munkát.

Az volt a szokás, hogy szünidő alatt a gyerekek is tetemes részt kapnak a házimunkából. Nem volt ez alól kivétel, akár milyen terhes is volt az sokszor.

A szünidő lassan telt a napi fizikai munka, és a feszült légkör miatt.

Tímea édesanyja a férjét sem kímélte. Mikor késő délután hazajött a hivatalból, ahol dolgozott, neki is a kezébe nyomta a kapát, vagy kaszát.

- Meg kell kapálni a cukorrépát! – jött a parancs és nem volt kifogás.

Máskor a sarjút kellett lekaszálni, vagy a nyári krumplit kiásni. Minden napra mindenkinek meg voltak a feladatai.

Szeptemberben kezdődött a következő tanév. A család a szokásos módon készült. Anya most is felkísérte a lányát. Segített berendezkedni a bentlakásban.

Máskor szívesen marasztalta Tímea az édesanyját, de most alig várta, induljon már vissza, haza. Bármelyik pillanatban betoppanhat Wolfgang, és akkor elszabadul a pokol.

- Neked az a dolgod most, - hagyakozott anya hazaindulás előtt – hogy tanulj, hogy fejezd be sikerrel ezt az évet is. Fiúzás nincs!

- Nincs, nincs – bólogatott engedelmesen Tímea.

Végre becsukódott a kollégium kapuja anya mögött.

Másnap jött meg Wolfgang, szokatlanul izgatottan. Tímea most is kitörő örömmel fogadta, de a fiú félrehúzta a társalgó sarkába és hevesen magyarázott valamit. A leány kipirulva hallgatta, majd felszaladt a szobájába. Kevés idő múlva kis piros bőröndjével jött le a lépcsőn.

- Egy kicsit most elmegyek - szólt szobatársának –, ha valaki keres otthonról, mond, hogy kirándulni mentem. Légy jó! – tette még hozzá, megsimogatva barátnője arcát, és kiviharzott az ajtón Wolfgang után.

De nem jött vissze se másnap, se harmadnap. Befutott ellenben Tímea anyukája. Magából kikelve:

- Hol van Timi? – kiabálta – Így vigyáztál a társadra? Hol van?

Alig lehetett lecsillapítani éktelen dühét és elkeseredését.

- De hát, mi történt?

- Mi történt? Mi történt? – kiabált újra – Ne tettesd magad! Tudod te jól, hogy hova ment!

- Kirándulni!

- Kirándulni? Hahaha! Férjhez ment, valami jött-ment külföldihez! Hamburgból telefonált az este…

Miután kellőképpen kidühöngte magát, elrohant, de meghagyta, hogy rövidesen visszajön összepakolni a lánya holmiját.

Estefelé meg is érkezett, de csöppet sem nyugodtabban, mint ahogy elment.

- Képzeld a diplomáját is kikérte, meg a leckekönyvét. Ez előre készült! Így becsapni engem! Így becsapni! Ez soha meg nem bocsátom nekik… 

Azért lassan megbékélt, ahogy teltek a hetek, hónapok, és jöttek Tímea lelkendező sorai, majd az egyre értékesebb csomagjai, küldeményei. De az igazi békét egy kis jövevény érkezése hozta meg. Megszületett Tímea szőke hajú, kékszemű kislánya.

*

Jó év elteltével találkoztam Tímea édesanyjával a nagy karácsonyi bevásárlás izgalmai közepette. Gyerekjátékokat, férfi és női kozmetikumokat vásárolt éppen.

- Kinek vásárolja, azt a sok szép csodadolgot? - kérdeztem őszinte csodálkozással.

- Az unokámnak, a lányomnak, meg a két férfinek – válaszolta lelkesen.

- Két férfinek? –értetlenkedtem.

- A vejemnek, meg a férjemnek. Az kettő. Nem?– nevette el magát.      

- Hát már nem haragszik Tímeára, meg Wolfgangra? – értetlenkedtem – Megbocsátott nekik?

- De én soha nem is haragudtam rájuk!

Erre már nem volt válaszom, és tovább sodródtam a tömegben.

A szívem mélyén azért örvendtem, hogy már csupán én emlékszem a kollégiumi kínos jelenetre, amikor Tímea elment a kékszemű fiúval.

Mindenütt jó, de legjobb máshol

Robi Sanyi bizony, elég gyengén szerepelt a gimnáziumban a reáltárgyakból. Nem is annyira tehetség, vagy érdeklődés hiányában, inkább a tananyag és annak bemutatása nem felelt meg a fiatalember igényeinek. A harmadikban elégtelenre állt, mikor a szülők feleszméltek. Kerestek és találtak számára egy fiatal, ambiciózus tanárt, aki vállalta a különórákat. A vállaszás nagyrészt azért esett erre a tanárnőre, mert neki is voltak hasonló korú gyermekei.

- Kati néni! – kezdte Sanyi már az első nap – Inkább a robotokról tessék nekem magyarázni. A mateket úgy sem értem.

Nos, ez volt az a pont, ahol Kati tanárnő fel tudta kelteni diákja érdeklődését. A dolognak az lett a vége, hogy a Sanyi gyerek összebarátkozott tanárnője fiával, Vencellel, sőt a számtant is kezdte értegetni – módjával.

A tanítvány rendes polgári neve Szilveszter Sándor, de már kicsi kora óta Robi Sanyinak nevezték a robotok iránti szenvedélye miatt. Építőkockáiból, vagy akár milyen kisebb tárgyból robotokat épített, és alig hogy megtanult rajzolni, ceruzája alól különféle robotok kerültek ki. Rajzolt kockafejű, szögletes, lapos, kerek alakokat.

- Ez a Robi család – mondogatta -, és én vagyok az apjuk.

Most új barátját, Vencelt is megfertőzte ezzel a szenvedélyével. Olyan jól érezte magát itt, hogy egyre gyakrabban maradt a lecke után akár egy, másfél órát is.

- Nem azért mondom, hogy terhünkre lennél, de nem várnak otthon? – kérdezte néha Kati tanárnő.

Robi Sanyi nem válaszolt, csak megvonta vállát, s ebben a mozdulatban benne volt minden, a véleménye, a sajnálat, hogy neki nincs ilyen családias, meleg otthona, hogy nem törőnek vele, merre jár, s hogy ez az egész őt már nem is érdekli. A tanárnő megértette és nem erőltette a kérdést.

Aznap délután komor hangulatban bandukolt hazafelé. „Vajon várnak? Vajon észreveszik, hogy még nem vagyok otthon? Hiányzom? Vagy csak húzzák az igát, s bezárkóznak saját gondjaikba?” – morfondírozott magában. Nem volt egészen alaptalanok a gondolatai. Az apja is és az édesanyja is úgynevezett felső vezetők voltak sok gonddal, nyűggel a fejükön. Nagy házat építettek, mutatósat, rangjukhoz illőt. Még sem voltak megelégedettek, elvárásaik megelőzték a lehetőségeiket úgy anyagilag, mint lelkileg. Ezért aztán örökös feszültség, egymás iránti türelmetlenség uralta a légkört. Nem csoda, hogy a gyerekek nem érezték jól magukat a saját otthonukban. Sanyi a Vencel családjánál, húga, Gréti pedig a nagymamájánál szeretett időzni. Gréti az iskolából haza sem ment, hanem egyenesen nagymamájánál kötött ki. A leckéit is ott tanulta, s írta meg.

A tanulás alatt nem csak annak örvendezett Sanyi, hogy a robotokról is egyre többet tudott meg, hanem, hogy Kati nénivel mindenről lehetett beszélgetni. Ezekre az óra utáni beszélgetésekre egész nap készült. Szóba került ilyenkor a sport, a „menő” zene, filmek, TV sorozatok, meg bármi, ami naponta adódik.

- Kati néni! – állt elő egy pénteki napon Robi Sanyi – Eljöhetek holnap is?

- De hát, holnap nincs lecke! – lepődött meg a tanárnő.

- Csak beszélgessünk, meg Vencellel robotozzunk.

Jól telt a szombat délután, annak ellenére, hogy Vencel nővére, Nóra is otthon volt. A fiúk nem kedvelték – s ez még nagyon enyhe kifejezés – az ifjú hölgyet, aki részéről kölcsönös volt az antipátia.

- Kicsi fiúk, ti még mindig robotoztok? – jegyezte olyan hangsúllyal, hogy attól falra lehetett mászni.

- Te meg titokban babázol! – dobta vissza a labdát Venci.

- Nem is igaz!

- Láttalak!

Így civakodtak egész nap. Robi Sanyi csak nézte, de nem szólt bele a testvérek vitájába. „Ezek a lányok mind egyformák” – gondolta magában. „Gréti sem különb, hiába kisebb.”

- Gyere, építsünk egy baba robotot Nórinak! – a megjegyzésen jót kacagva elvonultak a „műhelybe”, azaz a szoba sarkában levő kisasztalhoz.

Rendszeressé vált a szombati látogatás, sőt néha még a vasárnapot is együtt töltötték, ha valamilyen közös programot terveztek.

- Szüleiddel nem szoktatok kirándulni? – kérdezte Kati néni, mikor már a harmadik vasárnapot is velük töltötte Robi Sanyi.

- Tavaly voltunk egy hetet Lillafüreden. Irtó jól telt. Gréti egész kibírható volt, és még apuék sem veszekedtek.

- Szoktak?

- Csak, mint minden házaspár!

Robi Sanyi azonban nem a teljes igazságot mondta, hiszen egy részt nem minden családban van veszekedés, és más részt az övékében bizony nagyon gyakran. A gyerek érezte, hogy valami nincs rendben, ezért igyekezett minél több időt tölteni a barátaival, főleg Vencel családjával. Gréti pedig iskola után a nagymamájához szeretett menni, nála is tanult, mert a nagymama nyugdíjas tanárnő, és tud segíteni – hangoztatta a kislány, ha kérdezték, de nem nagyon kérdezték.

Hiába volt a kényelmes, nagy ház, senki sem érezte jól magát benne. Se a szülők, se a gyerekek. Annyira elmérgesedett a felnőttek között a helyzet, hogy már látni sem bírták egymást, mindegyik igyekezett a saját lakrészébe elhúzódni, s ha találkoztak csak egymás sértegetésében merült ki minden kommunikációjuk.  Az álomház pokollá vált. Bár a gyerekek előtt igyekeztek titkolni elmérgesedett viszonyukat, azok mégis érezték a feszültséget, a megértés és türelem hiányát.

Mi lett a vége?

A válóper után Robi Sanyi az édesapjával maradt, Gréti papíron az édesanyjánál, de valóságosan a nagymamájánál lakott, és egészségügyi technikumot végzett. Sanyi pedig hosszas útkeresés után a számítástechnikánál kötött ki – itt tervezhetett kedvére robotokat, melyeket vagy megépített valaki, vagy nem…