Dojbán egy
folyóparti nagy házudvarán lakott. Foglalkozására nézve terelő kutya - mudi.
Pásztorkodó korából maradt Gazsi tulajdonában. Göndör fekete szőre csillogni
látszott a napon, de ez a szín éjszaka láthatatlanná tette – ilyenkor nem
csillogott, hanem bele olvadt az éjszakába. Nem is volt gond a juhokkal, amikor Dojbán
teljesített szolgálatot mellettük. Gazdája hogy kikopott pásztorkodásból a ház,
s az udvar felügyelete lett a mudi feladata.
A ház körül is jó
szolgálatot tett, nem csak jelzőként, hanem bátor harcosként is. Nem tűrt
semmiféle betolakodót. Amióta nem kell a juhokat terelnie, a legszívesebben
gazdáját kísérgette, aki tavasztól őszig a határt járta. Sokszor jól is jött ez
a kíséret, mert a határpásztorság elég veszélyes mesterség. Nem egyszer avatkozott
bele Dojbán a vitába, s ilyenkor tűhegyes fogai Gazsi oldalára döntötték a
kérdést. Egy este a faluvégi vitézekkel akadt össze a bajusza, s a kutya az
életét mentette meg, mert éppen akkor harapott a támadó horgas inába, mikor az
ráemelte a fütyköst, és a pillanatnyi megtorpanás alatt Gazsi kicsavarhatta a
kezéből a botot, amit később, mint tárgyi bizonyítékot adhatta át a rendőrőrsön.
Történt egy másik
alkalommal, hogy amikor Gazsi kiment a hegyre kaszálni, nagy vihar lepte meg.
Dörgött-villámlott és zuhogott. Szerszámait, tarisznyáját ledobva, gyorsan a
kaszáló szélén levő sánc tövébe húzódott, magára terítve a kabátját. Ott
reszketett a hidegtől, de félelemtől is. Úgy csapkodott az istennyila, hogy
félős volt, eltalál valamit a közelben. A kabátzsebében lapult szerencsére egy
üvegpálinka, s Gazsi azt kezdte kiráncigálni, kortyoljon belőle egy kis
bátorságot. Sikerült, s addig-addig öntött bátorságot magába, hogy a flaska
kiürült.
Közben a vihar is
alább hagyott. Gazsi feltápászkodott és kissé bizonytalan lépésekkel nekiindult
hazafelé a sáros, síkos ösvényen. Nagyon igyekezett az egyensúlyát megtartani,
mégis két-háromszor is letenyerelt a sárba.
Este lett mire
hazaérkezett, és ahogy az udvarra belépett, hirtelen valamilyen hiányérzete
támadt. „E az!” - kiáltott fel. „Hol van Dojbán?” Reggel, emlékezett rá, vele
ment ki a hegyre, aztán jött a vihar, a pálinka, a csúszkálás hazafelé, és most
nem látja... És hol a tarisznya, a kasza, meg a tok a fenőkővel, s a többi
szerszám? „Kint maradt a kaszáló közepén.” - rándított egyet a vállán.
Reggel korán kelt,
hívta a kutyát, de az nem bújt elő. „Hol lehet?” - morfondírozott, de nem volt
ideje tovább vele foglalkozni, mert még sok munka várta.
Ahogy kiért a
tetőre és kilépett a kaszálóra, földbegyökerezett a lába! Ott ült Dojbán a mező
közepén a kint hagyott tarisznya, meg egyebek mellett. Egész éjszaka őrizte
gazdija holmiját, tulajdonát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése