Látogatás a Kármel hegyen

Nem csak a régi írások szerint, de valóban Izrael legszebb hegye a Karmel hegy. Oldalain terül el Hajfa városa. Csúcsáról gyönyörű kilátás nyílik a városra, a kikötőre, a tengerre. Metro visz fel a hegyre. Nem vicc! Így igaz, metró. A végállomás mellett hangulatos cukrászda található, ahol forró feketét és jéghideg vizet egyformán szolgálnak a hőségtől elbágyadt látogatónak.

Itt a hegyen telepedett le Illés próféta egy barlangban, és itt védte hitét erős lélekkel, támogatva az isteni kegyelem által. Munkája, hite eredményeképpen, szellemét követő zsidó, majd keresztény remeték jöttek ide a barlanghoz, hogy az Úrnak szenteljék életüket.

Mivel látogatókat, csak érkezésünk után egy óra múlva bocsátanak be a templomba, a mellvédre támaszkodva gyönyörködtünk a tájban. Az Énekek Éneke egyik sora jutott eszembe, mely méltón idézi a látvány nagyszerűségét: „Tested fölött a fej olyan, mint a Karmel, fejeden a haj, mint a bíbor, királyi fürtökkel ékesítve” (7. fejezet, 6. vers).

Az udvaron csodás bougenvilleák pompáztak, ahol hűs árnyékban pihenhettük ki a kolostori látogatás fáradalmait. A környezet légkörébe szépen simul bele a híres porcelán-Madonna szobra.

Itt kell elmondanom, hogy a Karmel név, a szófejtő szakemberek szerint azt jelenti, hogy „Isten szőlős- kertje”. S valóban páratlan a déli lejtőkön termő szőlő. A belőle nyert bor a „Carmel” megérdemelten ismert márka világszerte.

Illés próféta barlangja a kolostor „alagsorában” látható, márványnak tűnő oszlopok tartják a mennyezetét, nehogy a zarándokokra omoljon, s a mélyén örökmécses pislákol.

A hegy tele van barlangokkal, sírokkal. Egy ilyen sírbarlangból került elő a legrégebbi írott zsidó emlék, mely időszámításunk előtt 1400 körüli időből származik.

A barlangokról szólva, különös esetről számol be Raj Tamás egy lapban: „egy amerikai turistacsoport az egyik barlang mélyén bevert fejű koponyára bukkant, s az esetet azonnal jelentették a legközelebbi rendőrőrsön. Valóban gyilkosság történt, - állapította meg a nyomozati jelentés -, csakhogy a bűneset több ezer évvel korábban zajlott le.”
    A Karmelita kolostorral szemben meglepő felírat tűnt fel egy kisvendéglő cégérén: „Tokaj”.

Kínai vendéglő, hagyományos kínai ételekkel, és hagyományos kínai mosollyal.

- Mit adhatok?

- Csak kérdezni szeretnék valamit

Hagyományos kínai mosoly a válasz. Biztatásnak veszem és folytatom.

- Árulnak tokaji, magyar bort? Tokaji aszút, vagy ilyesmit?

Hagyományos kínai mosoly a válasz. Tovább próbálkozom.

- Tokaj – mondom – Magyarországon van és ott terem a híres aszúbor. Világhírű. Itt is lehet kapni?

Válasz, mint fent.

- Egyáltalán tudja, mit jelent a felírat?

- Binyamina’s sister city.

Most én mosolyogtam, de kevésbé kínai módra, inkább kínomba. Szóval Tokaj egy Hajfa közelében található Benjámin nevű város testvérvárosa. Amíg így méláztam csodálkozva, a kínai megmutatta, merrefelé esik ez a város. De Tokaj hol lehet?…

Gazsi és kutyája

                                           

 

   Dojbán egy folyóparti nagy házudvarán lakott. Foglalkozására nézve terelő kutya - mudi. Pásztorkodó korából maradt Gazsi tulajdonában. Göndör fekete szőre csillogni látszott a napon, de ez a szín éjszaka láthatatlanná tette – ilyenkor nem csillogott, hanem bele olvadt az éjszakába.  Nem is volt gond a juhokkal, amikor Dojbán teljesített szolgálatot mellettük. Gazdája hogy kikopott pásztorkodásból a ház, s az udvar felügyelete lett a mudi feladata.

  A ház körül is jó szolgálatot tett, nem csak jelzőként, hanem bátor harcosként is. Nem tűrt semmiféle betolakodót. Amióta nem kell a juhokat terelnie, a legszívesebben gazdáját kísérgette, aki tavasztól őszig a határt járta. Sokszor jól is jött ez a kíséret, mert a határpásztorság elég veszélyes mesterség. Nem egyszer avatkozott bele Dojbán a vitába, s ilyenkor tűhegyes fogai Gazsi oldalára döntötték a kérdést. Egy este a faluvégi vitézekkel akadt össze a bajusza, s a kutya az életét mentette meg, mert éppen akkor harapott a támadó horgas inába, mikor az ráemelte a fütyköst, és a pillanatnyi megtorpanás alatt Gazsi kicsavarhatta a kezéből a botot, amit később, mint tárgyi bizonyítékot adhatta át a rendőrőrsön.

  Történt egy másik alkalommal, hogy amikor Gazsi kiment a hegyre kaszálni, nagy vihar lepte meg. Dörgött-villámlott és zuhogott. Szerszámait, tarisznyáját ledobva, gyorsan a kaszáló szélén levő sánc tövébe húzódott, magára terítve a kabátját. Ott reszketett a hidegtől, de félelemtől is. Úgy csapkodott az istennyila, hogy félős volt, eltalál valamit a közelben. A kabátzsebében lapult szerencsére egy üvegpálinka, s Gazsi azt kezdte kiráncigálni, kortyoljon belőle egy kis bátorságot. Sikerült, s addig-addig öntött bátorságot magába, hogy a flaska kiürült.

   Közben a vihar is alább hagyott. Gazsi feltápászkodott és kissé bizonytalan lépésekkel nekiindult hazafelé a sáros, síkos ösvényen. Nagyon igyekezett az egyensúlyát megtartani, mégis két-háromszor is letenyerelt a sárba.

   Este lett mire hazaérkezett, és ahogy az udvarra belépett, hirtelen valamilyen hiányérzete támadt. „E az!” - kiáltott fel. „Hol van Dojbán?” Reggel, emlékezett rá, vele ment ki a hegyre, aztán jött a vihar, a pálinka, a csúszkálás hazafelé, és most nem látja... És hol a tarisznya, a kasza, meg a tok a fenőkővel, s a többi szerszám? „Kint maradt a kaszáló közepén.” - rándított egyet a vállán.

   Reggel korán kelt, hívta a kutyát, de az nem bújt elő. „Hol lehet?” - morfondírozott, de nem volt ideje tovább vele foglalkozni, mert még sok munka várta.

   Ahogy kiért a tetőre és kilépett a kaszálóra, földbegyökerezett a lába! Ott ült Dojbán a mező közepén a kint hagyott tarisznya, meg egyebek mellett. Egész éjszaka őrizte gazdija holmiját, tulajdonát.

Édenkert e szurdok mélyén

A Golán tikkasztó kősivatagján haladtunk lassú menetben. Öt-hatszáz méterenként akadt egy-egy bokor, melynek árnyéka alatt hűsöltünk kicsit mielőtt tovább araszoltunk volna. Vizes zsebkendővel törölgettem a nyakam, az arcom, hogy elviselhetőbbé legyen a napsütés.

Az ösvényről nem volt tanácsos letérni. Szögesdrót és táblák figyelmeztettek a veszélyre. „Danger!!! Mines!!!” Azaz aknaveszély! Mesélnek tragédiákról, ami a táblák figyelmen kívül hagyásából származtak.

Hőség és aknák! Elhagyott, omladozó katonai és polgári épületek…

A magunkkal hozott jeges víz felmelegedett, és kezdett fogytán lenni. Forrás, kút sehol nem mutatkozik. És ekkor szinte a semmiből a szürke, kietlen kősivatagban a lábunk előtt egy mély szakadék nyílik, melyből hűvös levegő árad. Na, nem hideg, csak a környékhez képest hűvösebb, és már ez is nagyszerű dolog. A szakadék oldalában hívogató ösvény vezet a mélybe, és néhány méterrel lennebb dúslombú bokor ágai hajlanak a meredek ösvény fölé. Lennebb érve vízcsobogás, és „vízszag” ér fel hozzánk. Lelkesen igyekszünk le a völgy mélyébe, vidáman ugrálva a sziklákon, akár valami zergék.

Elérkezve a patakhoz első dolgunk belegázolni a vízbe, megmosni, lehűteni tüzelő bőrünket, arcunkat, karunkat. Micsoda mennyei élvezet!

A sziklás mederben hamarosan kis medencét találunk, derékig érő vízzel. Óriási lubickolást rendezünk! A patak mentén egyik medence a másikat követi a sziklás völgyben, s dús növényzet, bokrok törnek a fény felé kinőve a sziklarések sovány talajából. Felettünk a szurdok meredek bazalt falai fölött szikrázik az ég.

Amott vízesés zuhan a mélybe, s az alul összegyűlt kristálytiszta vízben hűsölő emberek. Gyerekek, felnőttek, fürdőruhások, és fekete lepelbe burkolózottak.

Valódi „édenkert”!

Hol is van ez?

A Yahudia természetvédelmi területhez tartozó Zavitan patak völgyében…