Ábris Zsiga

Öreganyám mesélte részletenként Ábris Zsiga történetét. Téli estéken a rokka kerekét serényen forgatva, vagy az osztováta* előtt ülve beszélt mindenféléről, de előbb-utóbb rátért Zsiga történetére. Erősen a szívéhez nőtt ez valamiért – lehet, saját maga volt a történet egyik szereplője...

-.-

Hárman voltak testvérek – két leány és egy fiú. A fiú - Józsi - mostanában végezte el az erdészeti technikumot, a leányok: Eszter és Bella még alig fejeztek az az iskolával. Velük élt özvegy sógornőjük is karon ülő gyermekével.

Apjuk, Ábris Zsiga szigorú ember, nem sok belátással a mások hibáival szemben, még a felesége, Anna sem bírta jobb belátásra bírni, ha valamit elhatározott…

-.-

• Jössz-e hozzám, vagy sem?

- Erre mit mondjak?

- Mondd, hogy igen!

- Iiiiigen!

No, így jöttek össze Kata, a kocsmáros Máté lánya meg Józsi, a fiatal erdész. Lakodalom is volt. Nem is akármilyen! Fél falu jelen volt. Jól indult a közös életük, házat építettek a rokonság segítségéve, s be is rendezték ügyesen – félév se telt, és Kata áldott állapotba került.

A medve azonban közbelépett. Mondhatnám úgy is, hogy közelebb lépett, mint amennyi még elég lett volna a megmaradáshoz.

- Szegény Kata! Ilyen fiatalon megözvegyülni, növekvő élettel a szíve alatt! – révézeteskedtek a vének.

- Hamar megvigasztalódik, meglátjátok! – rosszmájúskodott egyikük.

Nem volt azonban igazuk a huhogóknak, mert Józsi családja nem hagyta magára. A temetés után Ábris Zsiga összevont szemöldökkel maga elé hívatta Katát és rámordult, hogy üljön le vele szemben az asztal mellé.

- A házatokat kiadjuk valakinek, s te ideköltözöl hozzánk. Itt meg lesz mindened, ami kell. Lakhatsz a gyerekkel majd az elsőházban, eszel a mi asztalunknál. A pénzt, amit a bérlőtől kapsz, beteszed a takarékba a gyerek nevére. A tanító úr már érdeklődött is.

Máté nem szólott bele, nem volt tehetsége a házába fogadni megözvegyült lányát. A kovácsműhely mögött egyetlen szobája nem tűnt alkalmasnak.

Így Kata az apósa házába költözött, s hamarosan megszületett kicsi fia. Jól berendezkedett a tisztaszobában, s derekasan kivette a részét a házi munkából, kijárt a mezőre, segített az állatokat gondozni. Mikor nem akadt dolga, leült az ablak elé és kézimunkázott, vagy javította a háziak ruháit. Ügyes kezei voltak…

-.-

„Megnőtt már a mi lányunk

Ne csak enni,inni járjon minálunk”

Eszter és Bella már nagylányok lettek és fiúk kezdtek a házhoz járni. Előbb alig serkedő bajuszúak, majd meglettebb legények is. De amikor megjelent Dezső, a többi legénynek nem nőtt többét babér. Választani ugyan nem akart, vagy nem tudott Eszter és Bella között, de mind a kettő nagyon szívesen vette az udvarlását. Jó kedvű, jó beszédű, udvarias gyerek volt Dezső, pedig özvegy édesanyja egyedül nevelte, s a birtokocska minden gondját megosztotta vele a nehéz napi munkával egyetemben. Szorgalmas munkabírását apjától, kit egy kidőlt fa csapott agyon, s a mindig válaszra kész fürge észjárását anyjától örökölte.

Nem létezett olyan téma, amihez nem tudott volna hozzászólni, legyen az repcetermesztés, vadászat, vagy akár ipari dolgok, „városi” ügyek, de a tréfák, adomák sem hozták zavarba. Szikrázott a levegő körülöttük, mikor hárman összetalálkoztak. Nagyokat kacagtak, Anna néni, a lányok anyja csak hallgatta őket a sarokból.

- A nagy jókedvnek sírás a vége! – jegyezte meg nem egyszer.

Neki lett igaza. A sok évődésből végül is sértődés lett. A két leány egymás fejéhez vágott mindenféle bántó, sértő dolgot. Kiabálás, veszekedés hanga töltötte be a házat. Ábris Zsiga az istállóból rohant be a házba, gondolván, valami szerencsétlenség történhetett.

- Csönd! – harsogta, ahogy belépve rájött, miről is van szó.

A szobában egy pisszre csend lett. A lányok megszeppenve, Dezső csodálkozva hallgatott, Kata lehajtott fejjel folytatta a varrást, csak Anna szólalt meg halkan.

- Felbosszantottátok apátokat. Kellett ez nektek?

Ábris Zsiga dühösen nézett egyikről a másikra.

- Te vagy a főkolompos! – fordult Dezső felé – Csak hitegeted őket, hogy nem tudják hányadán állnak veled. Döntsd el végre, mit akarsz!

- Döntöttem! - szólott a legény, s odalépett Kata elé.

Csönd lett, hogy még azt is hallhatták, hogyan szövi a pók a hálóját.

- Fogd meg a kezét szaladgáló kicsi fiacskádnak, s gyere menjünk!

Kata felállott, a kézmunkáját a kezéből lerakta az ablak talpára, s mint egy alvajáró megindult Dezső után. Csak nézték a házban lévők megkukulva. Csak amikor hármójuk után becsapódott az utcai kapu, akkor tört ki Ábris Zsigából a természet.

- Menjetek, vissza se gyertek, de még a kelengyéért sem! Innen a házból ki nem visztek semmit!

Nem válaszoltak csak mentek az úton, amíg Dezső házához nem értek. Az édesanyja éppen tehenet fejte. Dezső megállott az istálló ajtajában, s megvárta, amíg az édesanyja végzett.

-.-

„édesanyám de szépen felneveltél,
mikor engem karjaid közt rengettél”

- Édesanyám! - szólott – Én elhoztam árva Katát, Ábris Józsi özvegyét, s futkosó kisfiát. Béfogad-é minket?

- Ellesznek a tiszta szobában, amíg a pap kihirdet – válaszolta –. Te meg a nyári konyhában hálhatsz a kanapén.

Így is történt. Háromszor hirdette ki őket a pap, ahogy a szokás követelt, s az utolsó kihirdetést követően összeadta Dezsőt és Katát. Lakodalom nem volt, csak négyesben ültek asztalhoz. A két leány – Bella és Eszter - nem sokáig búsult Dezső után, mert hamarosan mindketten párra leltek. Sorra jöttek a kérők, hogy a vetélytársuk félreállt az útból.

A háziak alig ültek le a szertartás után enni, mikor szekér állt meg a ház előtt, s majd a kaput szélesre tárva be is zörgött az udvarra.

- Nagyapa, nagyapa! - ugrott talpra Kicsijózsi.

Valóban Ábris Zsiga hajtotta be a lovakat. Mindannyian felálltak és megdöbbenve nézték a jövevényt. A feszült helyzetet a kicsi gyermek oldotta fel, azzal, hogy átölelte a nagyapja lábát, majd felkérezkedett annak ölébe. Az öregember ellágyulva vette fel, majd megköszörülve a torkát illően köszöntötte a jelen levőket.

- Isten áldása legyen e ház lakóin!

- Isten hozta! - fogadta a köszönést Dezső édesanyja - Mi járatban minálunk?

- Elhoztam a Kata holmiját, mindent ami ő hozott a házhoz, s azt is amit együtt szereztetek szegény fiammal.

- Köszönöm, apám! - szaladt ki a szó Kata száján, s megszeppenve hozzátette – Ugye tovább is szólíthatom így?

- Igen! Kicsi fiad is akkor jöhet hozzánk, amikor kedve van, s te engeded!

A szigorú ember szemében könnyek csillantak meg, de hamar elfordult, s a gyermeket letéve a szekérhez indult...

* osztováta - szövőszék