Nyári időben, a vakáció alatt barátomék kertjében
szórakoztunk. Ha esett az eső, az sem zavart, ilyenkor behúzódtunk fedél alá, a
sufniba. Mi minden volt ott felhalmozva! Egész nap hitványkodtunk, birkóztunk,
gyapáltuk egymást, de legtöbbször mégis inkább ütögettünk. Barátom apukája
eszkábált egy pingpongasztalt, furnérlemezből faragtunk magunknak ütőt, és
sötétedésig ütögettük a kis fehér labdát. Uzsonnára Klára néni – barátom
anyukája – mindig megkínált valamivel. Lekváros kenyérrel, zsírossal, néha
kolbásszal. A zsíros kenyeret hagymakarikákkal nagyon szerettem, meg tudtam
enni három szelettel is.
Abban az időben lettek ismertek a rakéta
kísérletek, s nagy izgalommal töltött el bennünket, hogy sokkal messzebbre
hordtak a legnagyobb ágyúknál is. Magunk is eszkábáltunk egy cső darabból, meg
lekapart gyufafejből kicsi ágyút. Működött – még ma is látszik a lyuk a nyári
konyha ajtaján. A sikeren felbuzdulva rakéta építésbe fogtunk. Nagy
lelkesedéssel vetettük bele magunkat ebbe az újabb szenvedélybe. Nem voltunk
egyedül ezzel a szenvedélyünkkel. Iskolánkba szakkör is alakult a modellező kör
mellett – rakétakör. Mi is lelkes tagjai lettünk a szakkörnek.
Nyilvánvaló, hogy otthon folytattuk a
szakkörön kezdett „rakétakísérleteket”. Más robbanóanyaggal a gyufafejeken
kívül nem rendelkeztünk, de úgy véltük, ha eleget használunk, meg lesz
eredmény. Addig-addig próbálkoztunk, míg a szerkezetünk felszállt olyan magasra,
mint a szomszéd emeletes ház. Ettől aztán vérszemet kaptunk!
Megfelelőbb alkatrészeket szereztünk, és jól
megtömtük lekapart gyufatejekkel a tartályt. Az eredmény nem is maradt el. Na,
nem az, amire számítottunk. Nem bizony.
Az egész hóbelevánc felrobbant, s egy
vasszilánk beleállt a barátom vállába. A sebészeten kötött ki, és bár a szülei
nem örvendtek az eseménynek, de a barátom hetekig az iskola hősének érezte
magát.
Szerintem végül is igaz a közmondás: „ki
minek nem mestere, hóhéra az annak”
