Benkő

Benkő magában motyogva állott a söntés sarkánál s ujjaival fenyegette a semmit. Sándor már az ajtóból, ahogy belépett meglátta barátját, szomszédját. Oda is ment hozzá.

- Kire haragszol olyan nagyon? – kérdezte köszönés helyett.

- Eredj dógodra, Dupla Sanci. Ne foglalkozz velem!

Szomszédját nem véletlenül szólította Dupla Sancinak, mert mindenki így hívta a neve mián. Sándor névre keresztelte annak idején a pap, de nem is ezzel volt a hiba, hanem hogy a vezeték neve is Sándor az apja után, aki a Sándor János nevet viselte.

- Nem foglalkozom én teveled. Foglalkozzon a Herkópáter! Csak azt kérdeztem, kire, s miért haragszol olyan erősen.

- Kire, kire? A világra.

- Valami baj van otthon?

Benkő felkapta a szóra a fejét, s szeméből eltűnt az alkohol mámor köde, kitisztult a tekintete.

- Menjünk ki innen – szólott rekedten -, nem lehet itt beszélgetni, csak bambulni.

Ki is mentek a hűvösbe. Még nem volt este, de a lámpák az oszlopokon már kigyúltak.

- Ott az a pad…

- Mondd tovább!

Benkő ne kérette magát, hanem elsorolta, mi minden bántja, miért haragudott meg a világra.

- Okos, szép lányomat, Matildot elkapta, beszippantotta a város. Tanult, művelt leány, tanítónő képzőt végzett, és állást is kapott egy nem is olyan távoli faluban.

- Ez miért baj?

- Nem ez a baj, hanem az a baj, ami ezután történt! Érted, fafej?

A szomszéd nem vette rossz néven a fafej szót, megszokta Benkő részéről az ilyen kiszólásokat, inkább a férfi magatartásának váratlan változása lepte meg. Meglepően józan lett a tekintete, csak bánat lappangott benne nem részeg kábaság.

- Hallgatlak!

- Gyerekkori jó barátja, pajtása lakott itt három házzal arrébb. Együtt jártak iskolába. Bettinek hívták, barátok közt Begyes Bettinek, mert olyan jó begyes volt. Tetszett is a fiúknak, s neki is tetszett, hogy tetszik. Felkerült a városba ahol jól vitte. Jó kereset, lakás, szép ruhák. Ne kérdezd, hogy mivel foglalkozott.

- Van egy elképzelésem…

- Most te beszélsz, vagy én?

- Hallgatlak!

- A múlt nyáron elöltözött Olaszországba, hogy ott folytassa, amit itthon csinált. A lakását rábízta Matildra. De ez nem elég, mert az úgymond vendégeit is rábízta! A vendéglátás jövedelmező foglalkozásnak bizonyult, Matild már az első hét után küldött egy húszast, s azóta rendszeresen küld kisebb, inkább nagyobb összegeket, mondván, hogy használjuk a saját céljainkra. Mi vagyok én kódis? Hozzá sem nyúltam a pénzhez, betettem a nevére a bankba. Már összegyűlt, több mint egy millió! Nekem nem kell az a pénz! Érted?

- A pénznek nincs szaga – jegyezte meg nagy bölcsen Sanci.

- Nekem akkor sem kell! Hanem itt még nincs vége szégyennek, amit rám hozott az én leányom.

- Mi lehet az?

- Magához csalta a húgát is, a kisebbik lányomat, Violát. Főiskolás a közgazdaságtanon. Oda is költözött azon címen, hogy így nem kell házbért fizetnie. Ez nem is volna baj, de bevonta a munkájába is! Jusson a tandíjra, s maradjon is. Császárnak érzik magukat. Portugália császárának! Éngemet meg a szégyen a kocsmába kerget!

- Hasznára is van ez ám a kocsmárosnak! – bölcselkedett Dupla Sanci, de most Benkő nem vágott vissza semmivel se, hanem csak nézett maga elé szomorúan.

Hetek teltek el mire újra összefutottak a „tudakozóban”. Azért nevezték el tudakozónak a kocsmát, mert bárki is bejött a faluba, itt érdeklődte meg, hogy mi hol található, hogy ki hol lakik, minek mennyi az ára a piacon, vagy háznál. Benkő most is ott állt a söntés sarkánál, és komor képpel krikszkrakszokat rajzolt a mutatóujjával a sörpocsolyás pléhlapra.

- Mit búsulsz, Benkő? – szólt rá Dulpa.

- Mi közöd hozzá? Hagyj békén!

- Én békén hagylak, ha kijössz a fényre, s kibújsz innen a füstös félhomályból!

Benkő pedig, mintha meg lenne babonázva, hang nélkül indult a szomszédja után, ki az utcára. Hogy a napfénytől-e, a padtól, amire leültek, vagy a Sanci figyelmes tekintetétől, de eleredt a Benkő szava, úgy mint hóolvadáskor az ereszcsatorna. Elmondta, mi minden történt az eltelt rövid pár hét alatt mi minden történt a városban a lányaival.

- Hazajöttem! Elegem van a városból! – lépett be a szülői ház ajtaján egyik nap Viola.

- Gyere, kislányom! – ölelte magához az édesanyja – Vár a szobád. Minden úgy van, ahogy hagytad. Ha lepakoltál, gyere enni, melegítem máris a töltött káposztát.

Ennél jobb szót nem is szólhatott volna, hisz nem csak törődött volt a leány az úttól, s a gondoktól, bajoktól, ami érte, de ki is éhezett a hazai szóra, hazai ízekre. Nem más történt, mint hogy letartóztatták. Szinte az iskolapadból gyűjtötték be. Alig lépett ki a főiskola kapuján, két civil nyomozó közrefogta és bekísérte a rendőrségre. Akármilyen diszkréten is tették, ijesztő volt a rutin, ahogy lekapcsolták a lányt. Kábítószer birtoklása és terjesztése volt a vád. És valóban a táskájában találtak egy kis zacskó port. Egész nap ott tartották, s vallatták, de Viola kitartott amellett, hogy csak saját használatra tartotta a szert magánál, és nincs is több. Persze nem hitték és gyors házkutatást tartottak a lakásban, de eredmény nélkül. Azért reggelig benntartották, s ahogy szabadult, vonatra ült. Most itthon ölelgeti édes anyukáját.

- Ezzel még nincs vége történetnek – folytatta Benkő. – Átment az egész krimibe!

Viola két napig törte a fejét, hogy mit tegyen? Három lehetőség merült fel előtte; egy, hogy lapítson itthon és ne tegyen semmit, a másik, hogy folytassa a könnyű pénzszerzést, de óvatosabban, nehogy újra lebukjon. A harmadik pedig, hogy segítsen a nyomozóknak drogellenes munkájukban. Ez utóbbit választotta. Hogy jól választott-e, az később derült ki. Így ment át a történet krimibe!

Reggelre kelve elment a rendőrkapitányhoz és megkérte hívná a telefonhoz valamiképpen azt a Nyakas András nevű nyomozót, aki őt a városban kivallatta. Nem kellett nagyon biztatni, jött az első vonattal, amint meghallotta, hogy Viola valami lényeges dolgot akar közölni. Ő pedig először is átadta a sportklubban levő öltözőszekrénye kulcsát, mondván, hogy ott van a cucc egy fehér sporttáskában.

- Ne csináljanak feltűnést, még vissza akarok menni a klubba! – kérte Nyakas nyomozót – Írok a gondnoknak, hogy a ruhámat hozatom el, mert ki kell tisztítatni.

Megírta hamar a cédulát. „Janikám! Én adtam oda a kulcsot Andinak, mutasd meg a szekrényemet, hogy hozza el a ruhámat. Csók. Vica” – szólt a levél. A nyomozó nyomatékos felszólítására elmondta még, hogy miképpen jutott az áruhoz: kocogás közben, mikor megpihent egy padon, egy másik megszállott kocogó melléült, s a McDonald’s zacskót nála hagyta. Sült krumplit szemelgetve elvette a zacskót, s feltűnés nélkül tovább ment. A sült krumplis tölcsér alatt ott lapoltak a kis tasakok.

- Egy lófarokfrizurás, melegítőnadrágos, szőke lány hozta mindig a szajrét – magyarázta Viola a nyomozónak. – Mindig más-más padnál találkoztunk.

- Van itt még valami – szólott Nyakas András. – találkoztam a nővérével, Matilddal. Nem semmi fehérnép! Ahogy mondják vidéken. Kiszúrt, amikor figyeltem a lakást, s lerohant, hogy ki vagyok, mit csellengek a környéken, s különben is mit akarok. mire szóhoz jutottam volna, berángatott egy cukrászda sarokasztalához. Nem volt kiút, igazolnom kellett magam. Ekkor elővett egy pakli fényképet, s elém rakta. „Ezek az emberek itt leskelődnek és én ez nem szeretem!” – mondotta dühösen. Itt vannak, nézze meg, hátha talál ismerőst közöttük. Nem valami kitűnő felvételek, de használhatók. Azt mondta a nővére, hogy a foncsorozott ablaküveg mögül fényképezte a csillagvizsgáló teleszkópjával, mondván, hogy ő amatőr csillagász.

- Így igaz! – bökte ki gondolkozás nélkül Viola.

- Nézze a képeket, lát- e ismerős arcot?

Viola ügyesen vizsgálgatta, nézegette a képeket, de egyet sem ismert fel. Egyiknél bizonytalanul megállott.

- Úgy rémlik, ezt az embert már láttam valahol. De hol? Hol is? … Hol is? – törte a fejét – Megvan! A parkban láttam futás közben. Elmentem mellette, a kutyáját sétáltatta, a hasky-t. Többször is láttam, de inkább a kutyára figyeltem. Nem közeledett se hozzám, se máshoz, de gyakran kint volt.

Dupla Sanci kimeredt szemekkel és tátott szájjal hallgatta Benkő bő lére eresztett mondókáját. Pedig még nem volt vége.

- Mondd, Sanci, nem elég ennyi, hogy ott álljak a pultvégében, s pancsoljak a sörtócsában, mintha valami okosat tennék?

- Ettől még nem jönnek haza a lányaid!

- Azok biza nem, mert már elmentek messzi országba.

- Mit nem beszélsz?

- Hallgasd meg hát, hogy s mint történt.

Viola visszament a városba folytatni az iskoláját, de közben elszegődött külső munkatársnak Nyakas nyomozó mellé. Így mondták finoman, hogy külső munkatárs, de igazából csalimadárnak akarták használni.

Matild nagyon dühös lett, amiért rendőrök, nyomozók grasszálnak a ház körül. Ügyfelei bizalmát elveszítette, s kishúgát is féltette. Megírta a gondjait a barátnőjének, Bettinek és ő kihívta oda ahol most él.

Matild írta, hogy Violát nem hagyja. Erre Begyes Betti visszaírta, jöjjenek mind a ketten, van munka ott még tíznek is, nemcsak kettőnek! Ripsz ropsz el is mentek. Onnan messziről küldtek levelező lapot, képeset, de címet nem. A képeslapból nem derült ki, hogy hol lehetnek, mert csak római szobrokat mutatott, s a bélyegző is római, ami igazából nem sokat jelent.

- Látod most már Dupla Sanci, kedves szomszédom, ez az én bánatom, ezért eresztem mindegyre búnak a fejemet.

- Ne búsulj, Benkő. Lesz még így sem!