Szigorúan bizalmas 2

  Új munkahelyén lelkesen fogott neki munkának, s miután összeházasodtak, beköltözhettek egy kis kétszobás panellakásba. Ezt is a feletteseinek köszönhette, akik igyekeztek saját bizalmi embereit ilyen módon is magukhoz láncolni. Itt is szervezett mindenféle kulturális akciót, de legsikeresebb a néptánc-csoport lett. Nem hiába volt kitűnő táncos már gyermekkorában is. Örömét lelte a táncoktatásban. Az általa létrehozott tánccsoport hamarosan szép eredményekkel dicsekedhetett. De minden szakmai sikernél többet jelentett számára gyermekének születése. Egyenesbe jött az életük, de hirtelen behívatták a központba. A fővárosi küldött várt rá.

- Jó munkát végzett, fiam! – kezdte a küldött – Szakmailag értem. De mi van a politikai nevelőmunkával? He?

- Gondolom, a kultúrmunka is…

- Nem gondolni kell, hanem tenni! – förmedt rá a „vendég”.

- Értettem – válaszolta.

 Fegyelemhez szoktatott beidegzései működésbe léptek, megérezve a veszélyt.

- Reggel a munkatársakkal politikai tájékoztató és a napi sajtó fontosabb cikkeinek ismertetése tíz percben. Értve?

- Így lesz.

- Továbbá a fővárosból érkezik három frissen végzett megbízható – mondom megbízható (!) – tanerő, akiknek katedrát kell biztosítani a líceumban.

 Nem válaszolt egy szót sem erre a meglepő kijelentésre. Valami nagy veszély szele csapta meg. Feszülten figyelt, de nem tudta honnan jön a csapás.

- A történelem, románnyelv és biológia katedrákról van szó. Innen a tanároknak minél hamarabb távozniuk kell, hogy az új, fővárosi, megbízható tanerők megkaphassák a megfelelő állásokat. Na, mit szólsz hozzá? Elintézed? Kiásol valami kis piszkos ügyet a múltjukból. Nagybirtokos nagyapa, nyugati rokonság, titkos szerelem. Akármi, ha meg nincs, kitalálsz valami zaftosat. És írásban jelented ide, majd megmondom személy szerint kinek.

- Én ilyent nem tudok megtenni – dadogta.

- Nem is muszáj, vissza lehet menni abba szép kis hegyi faluba. Sajnos ott az asszony számára nincs állás, de milyen jókat játszódhat majd a kicsi fiad a patakparton. Csak bele ne essen! Hogy is hívják? Tibike? Na, csak vigyázz rá!

 Szorongó szívvel ment haza. A feleségének, Liliánának nem szólt, csak magában őrlődött, rágódott. A családjáért való aggodalom töltötte be minden napját. Éjjel nem tudott aludni, étvágya nem volt, csak turkálta az ételt.

  A reggeli „újságolvasást” meglepően jól fogadták. Vidám társalgássá, kávézássá alakult szinte észrevétlenül. Árpi szorgalmasan jegyzeteket készített, legyen bizonyítéka a végrehajtásnak. A három tanárról gyűjtendő adatok beszerzése, már nehezebb ügynek látszott. Nem is írt semmit, s mikor a következő hónapban bement a központba a fizetésüket felvenni, csak a reggeli politikai félóra sikeréről tudott a kijelölt aktivistának jelentést tenni. Akármilyen harmadosztályú beosztott, micsimán* volt is az aktivista, messze Kelemen Árpi felett állt a hierarchiában és keményen leteremtette a fiatalembert, az elmaradt leleplező jelentésért.

- Azt hiszem, nem érti a feladatot, de majd teszünk róla, hogy jobban megértse! - fenyegetőzött.

 - Na, ez a hónap is jól kezdődik – gondolta hazafelé menet.

  Közeledett közben Május 1. Sok műsor, előadás kivitelezése, megszervezése hárult a kultúrigazgatóra, s nem maradt ideje saját bajával, gondjával sokat foglalkozni. Az ünnep most is különös kettőséggel telt el. Egy felől a hivatalos programok, másfelől a hagyományos májusfaállítás és májusköszöntő vidám vendégjárás. A májusfaállítás a legények dolga, a lányos ház udvarán állítanak fel kizöldült nagy ágat, vagy egész fát, de úgy, hogy a házbeliek ne vegyenek észre semmit. A csendes hajnali órák a legalkalmasabbak erre. Ez az óra arra is alkalmas még, hogy ilyenkor tréfálják meg azokat a gazdákat, akik valamivel kiváltották a fiatalság ellenszenvét. Szóval akikkel „elszaladt a ló”.  Se szeri, se száma nem volt a kitolások módozatainak – például, leszerelték az utcai kaput és felvitték a szénapadlásra, vagy bekötötték a házőrző ebet az istállóba a jászolhoz, meg más ehhez hasonló csalafintaságot követtek el. Persze mindezt a legnagyobb csendben. Megsértődni nem volt érdemes, mert a következő évben megismétlődtek a megtréfálások.

 A fiatalabbak, de a még a korosabbak is este összegyűltek egy kis tereferére, beszélgetésre, sütöttek húst az udvaron, s iddogáltak, nem is keveset. Éjfél után aztán, mikor már májust jelzett a naptár, udvariasan beoldalogtak a zenészek is az udvarra, vagy a tornácra, s engedélyt kértek a gazdától, húznának el egy-két nótát a vendégek kedvére. S ha látták, hogy tetszést aratnak, úgy cifrázták azt a nótát, ahogy rajtuk kívül más zenész nem is tudná. A prímás a sikeren felbuzdulva rákezd a híres fülemülére. A többi muzsikus csak hallgatta áhítattal, a vendégekkel együtt. Néha a brácsás egyszer-egyszer belebrummog – ahol kell – a virtuóz játékba. S mikor vége szakad a varázslatnak, senki sem tud megszólalni. A gazda odalép, s méltóan honorálja a csodás produkciót. A zenészek meghajolnak és „víg májusi napokat” kívánva odébb állnak.

 A patikuséknál is vidám társaság gyűlt össze, ott volt az orvos családostól, és három-négy tanárházaspár is. Eleinte jól is ment minden, szépen mulattak, ahogy kell. Ettek, ittak, énekeltek. Főleg ittak. Hajnalig. Akkor mindenki kidőlt, de a háziasszony – aki végig józan maradt - igyekezett mindenkit elhelyezni gyorsan. Kit egy fotelben, kit a kanapén egy pokróc alatt. Két pár hazabotorkált, bár az utcát keskenynek találták, de végül szerencsésen hazaérkeztek.

  Reggel a háziasszony kávéfőzés céljából kioldalgott a konyhába az alvókat kerülgetve. Na, ekkor robbant a bomba!

  Ott találta kedves férjét, a patikust félreérthetetlen helyzetben a biológia tanárnővel. Megkövülve állt meg a konyhaajtóban, s egy hang sem jött ki a torkán. A „hölgy” vette észre, de csöppet sem jött zavarba.

- Beszállsz? – kérdezte gúnyosan.

  Ettől aztán az asszonynak megjött a hangja, s a cselekvő kedve.

- Kifele! – üvöltötte, s egy jól sikerült visszakezessel telibe találta a biológiában oly jártas ellenfelét, hogy annak megindult az orra vére.

 Nem lett a reggeli kávéivásból semmi – mindenki kotródott hazafelé. Másnap folytatódott a munka, s meg kellett emészteni a történteket. Bár az érintettek nem szóltak egy szót sem, mégis kiszivárgott, mi történt. A suttogva terjedő hír, a borzongva továbbadott részletek - ki mit tett, mit mondott, hogy mondta. Árpi fülébe is eljutott a botrány híre.

 „Végre akadt valami jelenteni való” - gondolta, s meg is ragadta az alkalmat, megfogalmazott egy részletes leírást a történtekről. Büszkén vitte be a központba, remélve egy elismerő dicséretet. Csalódnia kellett azonban.

- Csak egyetlen jelentés? – förmedt rá megbízott – Ennél azért többet vártunk! A következő alkalomra mind a három megnevezett személyről legyen anyag!

  Otthon nehezen, de rászánta magát, hogy óvatosan utánajárjon a pletykáknak, s megtudjon, valami, bármi apróságot. Rádöbbent, hogy már nem is tiltakozik magában a feladat ellen, és hogy könnyebben fogalmazza a jelentést, amibe többet is belesző, mint amiről tudomást szerzett.

  Az állandó fenyegetések, a burkolt és nyílt fenyegetések teljesen aláásták a lelki nyugalmát. Éjszakánként rémálmok gyötörték – feleségét, gyermekét látta autó kerekei, vagy leomló házfal törmeléke alatt, vagy eszét vesztve keresgélte őket a közömbös néma tömeg között. Ilyenkor izzadtan ébredt minden ízében reszketve. Felesége, Liliána kérdezte, mi a baj, de csak kitérő válaszokat adott. Hogyan is mondhatta volna el, hogy eladta lelkét a gonosznak, s most értük aggódik, mert miattuk kényszerül lelkiismerete ellenére cselekedni.

  A karácsonyi forradalom aztán elsodorta a régi vezetőkert és újakat teremtett. Árpád számára is úgy tűnt nyugodalmas idők következnek. Nem kért többet tőle senki jelentéseket létező és nem létező dolgokról. Nem is volt senki, aki kérhetett volna ilyesmit. A művelődési ház tovább folytatta munkáját, sőt az emberek mintha többször is igényelnék. Összejövetelek, találkozók, gyűlések váltogatták egymást a nagyteremben

-.-

*Micsiman – alacsony beosztású alkalmazott - мичман (orosz) a.m. altiszt

Szigorúan bizalmas 1

       - Napi hír: „…a BCS közvélemény-kutató felmérése megerősítette, hogy Romániában elevenen él még a kommunizmus iránti nosztalgia.”

 Kelemen Árpi egy Felső-Küküllő menti kisfaluban született, ott járt iskolába is, s mivel szorgalmas, jó tanuló volt a tanítója tovább tanulásra biztatta. El is végezte szép sikerrel a tanítóképzőt. Bár a szülei anyagi helyzete nem tette volna lehetővé, de mint szegény sorsú szorgalmas gyerek ingyen tanulhatott, sőt a bentlakás és a koszt is az ösztöndíj része volt. Csak jól kellett tanulni! Jó iskolát választott számára a tanítója. Lelkes tanárok oktatták és még énekelni, hegedülni, táncolni is megtanították. Jól állt rajta a székely harisnya és a csizma, amit tánc közben viselt.

 Nyáron a szokásnak megfelelően kivette a részét otthon a munkából édesapja mellett, s évközben magándiákokat oktatott egy kis zsebpénzért, mert arra már nem jutott otthonról. Édesapja bizony jó néven vette a nyári segítséget.

- Fiam, ez a munka többet ér minden könyvnél! – vélekedett.

- Apám, azt akarja mondani, maradjak itthon?

- Nem mondom, ha a tanító úr nem erősködik, biza itthon is tudnám a helyed.

 Iskola után, még mielőtt kihelyezték volna, behívták tényleges katonai szolgálatra. Az alaki kiképzést követően irodai szolgálatra osztották be, mint iskolázott fiatalt. Itt tanult meg rendesen románul, hiszen otthon, alig annyit tudott, hogy „bună ziua – jó napot kívánok!” - Így kellett köszönniük az iskolában, ha valaki idegen lépett be az osztályba.

 A katonai szolgálati idő vége felé behívatták az ezred irodájába még nyolc társával egyetemben. Ott két nyakkendős, öltönyös civil fogadta őket. Az ezredes miután bemutatta a fiúkat a két idegennek, ki is ment a szobából.

 Elmondták a fiúknak, hogy a párt őket választotta ki munkás-paraszt származásuk és dicséretes magatartásuk alapján, és továbbtanulásra kínál nekik lehetőséget.

- Ez bizalmas közlés – jegyezte meg az egyik öltönyös -, de kaptok öt nap eltávozást, hogy otthon a szüleitekkel megbeszéljétek.

- De csak velük! – reccsent rájuk a másik civil.

- Ha jól viselkedtek, és sikerrel elvégzitek a Pártiskolát, ha továbbra is jó elvtársak maradtok, ti lesztek a jövő generáció oktatói, nevelői. Szép feladat! – tett pontot a beszélgetés végére a másik civil.

 Árpi szülei nem ellenezték, hogy fiúk tovább tanuljon. Azt nem nagyon értették, miért pont a fővárosba küldik azok az emberek, mikor van itt a közelben is egyetem, főiskola. De hogy ingyen tanulhat, azt komoly dolognak tartották, sőt még azt is mondták, hogy a fenntartásra se legyen gondjuk - kap kosztot, lakást, tankönyveket és havi zsebpénzt. Egyszerű emberek voltak, örültek, hogy a fiúknak nem kell a falu nyomorával tovább küszködnie.

 Így aztán visszatérve az egységhez, jelentette a szülői jóváhagyást.

 A katonai szolgálat letelte után alig maradt egy hete, kellett mennie a fővárosba. Akadémiának nevezték az oktatási intézményt, ahova felvételt nyert. Sok fakultás, kar tartozott hozzá. Jogi, pénzügyi, közgazdasági, filozófiai, állam-háztartástani, népnevelői, meg még jó néhány. Árpi a népnevelőit választotta. Lelkesítette a lehetőség, hogy népét nevelheti, hogy a kultúrát szolgálhatja. Meg aztán az is számított, hogy ez csak hároméves volt, a többi négy – ötéves tanulmányi idejével szemben.

 Szerette ezt az iskolát, bár igaz az oktatási idő legnagyobb részét a politikai nevelés tette ki, s alig maradt napi két, három óra a szaktárgyakra. Nem erőltette meg magát a tanulással, de nem is kellett. Jelentkezett a zenekarba és a tánckarba, ahol fejleszthette a tanítóképzőben felébresztett művészi hajlamait. Ezek kedvéért eltűrte a politikai magyarázatokat, a főtitkár értékes utasításainak boncolgatását. Vigyázni kellett, hogy az ilyen órákon, szemináriumokon mit mond az ember. Az egyik főoktató így figyelmeztette a diákokat:

- Csak azon az úton haladjatok, amit a főtitkár elvtárs kijelölt. Csak a vonalon. Nem mellette! A vonaltól való eltérés a revizionizmus posványába vezet.

 Jól megértette ezt Árpi. Látott olyan felsőbb éveseket, akik nem fejezhették be az évet. Visszaküldték őket a termelésbe – jobb esetben. Van egy régi közmondás, hogy „az asszonyt a szája vereti meg”, s ezt ők úgy módosították, hogy „a diákot a szája csapatja ki”.

 Végzés után, diplomával a kezében első munkahelyére elfogódottan érkezett. A kicsi falu a hegyek között bújt meg, ahol Húsvétkor, sőt még május elsején is félméteres hó borította a tájat. Az emberek lovas szánnal közlekedtek. Az oklevélben az állt ugyan, hogy „népművelő”, de a néptanácselnök a községközpontból, aki a nagy eseményre, feljött a hegyre, ráhárította a falu minden adminisztratív feladatát, és a négyosztályos iskola tanítói munkáját.

- Jó, hogy új káder érkezett hozzánk! – lelkendezett az elnök – Látja ott azt a házat? Ott van a mozi, az a kultúrotthon. Mellette az a tornácos, az a falu iskolája. Négyosztályos, de csak két szoba, vagyis osztályterem van benne, meg egy iroda, de a bútorzat még hiányzik.

 Így egy személyben ő lett a művelődési ház igazgatója, a tanító, és a néptanácsi megbízott.

 A sok feladat nem kedvetlenítette el, sőt szívesen tette: délelőtt tanította a gyerekeket – összesen tizenheten voltak a négy osztályban -, délután, vagy inkább este műsorokat szervezett, mozit vetített egy traktorista segítségével, és neki gyürkőzött dalárdát szervezni. Nem is ment nehezen. Megérintette az embereket a közös éneklés öröme. Persze a férfiak utána a kocsmában kötöttek ki, de oda így is, úgyis elmentek volna.

  Az első nap az iskolában azzal kezdte, hogy kiállt a padok elé csizmásan, posztó harisnyásan, s azt kérdezte, tud-e fiúk közül vaki táncolni.

- Na, aki tud, álljon ide szépen elibém!

 Kiállott ügyesen öt legényke.

- Csináljátok utánam! – kiáltotta Árpi, s hármat ugrott páros lábbal.

  A legénykék is megtették.

- Jól van. Most akkor megmutatom, hogy járják Királyfalván, s ha tetszik Karácsonyig nektek is megtanítom.

  Meg volt a falu hódítva!

  Minden hónap első hétfőjén gyűlést tartottak a megyeközpontban. A megjelenés kötelező volt. Ilyenkor folytatták az Akadémiáról már jól ismert politikai nevelést, kiosztották a feladatokat, bírálták a hibázókat. A kellemetlenségeket még fokozta a szigorú fővárosi kiküldött, aki mindenbe bele kötött. Árpi a sikeresebbek közé tartozott, elismerték sokfelé ágazó munkáját és különösen a kórus, a dalárda létrehozását.

 Ez a dalárda sok kellemes órát és végül sikert, elismerést szerzett számára. Egy év elteltével megyei első díjat sikerült nyerniük a kórustalálkozón. Ez után meghívás, meghívást követett. Még a fővárosba is feljutottak. Ez a bemutató döntő változást hozott az életében. A szervezők között találkozott egy csillogó szemű, karcsú lánnyal. A héten, ameddig tartottak a szereplések, szabadidejüket együtt töltötték. Mielőtt hazaindultak volna Árpád, megkérte Liliána kezét, aki igent mondott, de nem akart egy kis faluban eltemetkezni, s kérte a fiút, kérje át magát egy nagyobb helyiségbe, esetleg városba.

 Kérését teljesítették, áthelyezték egy közeli kisvárosba kultúrigazgatónak, és gratuláltak a Liliánával kötendő házassági szándékához. Nem kis mértékben ez is hozzájárult az áthelyezés jóváhagyásához.

                                                                                                           - folyt. köv.

Találkozásom Vencellel

Vencellel igazából Nagylaknál ismerkedtem meg, a határállomáson. Hosszú kocsisor állott a határ mindkét oldalán. Előttünk több száz kocsi várakozott. Nem volt ez abban az időben ritka eset. Előfordult, hogy 24 órát kellett várakoznunk mire átmehettünk a másik oldalra. Mi éppen a magyar oldalon álltunk, s unalmunkban kiültünk az út menti árok martjára beszélgetni, ismerkedni.

No, ott jöttünk össze Vencellel. Mögöttem három autóval állt az övé, s ő meg mellénk telepedett, mivelhogy ismerősen csengett neki a beszédünk, a hangsúlyunk.

- Maguk es mennek hazafelé? – kérdezte, azaz inkább csakúgy megjegyezte, mikor lehuppant mellém a fűbe.

- Haza…

- Dolgozni voltak?

- Dolgozni…

- Bejött?

- Hallja kend! Maga most éngem vallat, vaj mi? – fortyantam fel végül.

 Szóval így kezdődött. Ültünk az útmarton hosszú órákon keresztül. Ha meglódult a kocsisor, mi is arrább mentünk pár métert, s folytattuk ahol abba hagytuk. A beszédet éppen úgy, mint a hallgatást. Vencel a csendet nehezen tűrte, s szabadjára engedte a beszélőkéjét. Elmesélte egész életét. Én is az enyémet, már amennyit jónak láttam belőle.

- Nem voltam én mindig ilyen teddide-teddoda, eldobni való ember. Öt szakmából van képesítésem. Úgy bizony! Kitanultam én a kőműves mesterséget, a szoba festés-mázolást, a kályhás mesterséget, a korongozást, mozaik-öntést.  Legtöbbet az édesapámtól tanultam, aki nagy mestere volt mindennek, ami kőből, fából, vagy földből készült. A korongozást az udvarhelyi népfőiskolán tanultam, az agyagszobrocskák készítését Vass Árontól Makfalván, a kőművességet a szovátai Illyés mestertől, s az ácsmunkát segédmunkásként innen-onnan fiatal legénykorában. Az egy ácsmunkához mégis nem sokat konyítok, de a mozaiköntés minden csínját-bínját ismerem. Olyan mintákat rajzolt nekem az öregem, mint ami a korondi bokályokon van. Pedig csak szögletesen lehet mintázni, s szín is csak három lehet: a fehér, a sárga, meg a piros.

 Időközben megérkeztünk a vám elé. Vencel búcsút vett tőlem, s meghívott magához a falujába, látogatnám meg, hogy folytassuk a beszélgetést, meg hogy bölcselkedhessen a munkájával. Szépen sikerült mozaik van nála is, meg az iskolában, mondotta.

 A határőrök, s a vámosok hamarosan végeztek velünk, de hogy miért tartottak ott bennünket órákon keresztül a sorban, az örök rejtély marad számomra.

 Úgy egy félév múlva került sor a látogatásomra Vencelnél, mikor valamilyen ügyből kifolyólag a falujában akadt dolgom.

- Itt vagyok! – jelentkeztem a takaros portán – Lássuk a medvét! Akarom mondani, azokat a híres mozaikpadlókat.

- Megmutatom, ami itthon van. A konyhát, s a fürdőt. Aztán átmegyünk az iskolába. Előbb azonban falunk egy kicsi, s iszunk egy kortyocskát.

- Nem bánom, faljunk, csak úgy ne járjék kend, mint Gazsi komám.

- Az meg hogy járt?

- Az úgy, hogy vacsora tájt beütte magát hozzuk a szomszéd nagylegény fia, Minya. Hogy készültek asztalhoz ülni, kínálták a legényt tartson velük, de az szabódott, hogy nem enne. „Jöjjön, Minya, legalább faljon valamit.” – hívta a háziasszony. Le is ülött a legény, s derekasan nekilátott az ételnek. Kétszer is megrakta jól a tányérját, hogy a menyecskének nem maradott semmi. Azt mondja erre a gazda: „Te Minya, máskor egyél nálunk, s faljál otthon!”

- Nálunk ehet is, falhat is kedvére! – nevette el magát Vencel.

 Úgy tettünk, ahogy terveztük, megnéztük a valóban szépen, ízléssel készített mozaikpadlókat.

- Nehéz mesterség ez – magyarázkodott a mester – Látja, vékony üvegcsíkok választják el az egyes mezőket, nem lehet hajlítani, minden minta szögletes, s még is kijő a forma!

 Büszkén csillogtak a szemei, de aztán elkomorult.

- Most meg nincs munkám. Kiment a divatból a mozaik. Bejött a kerámia kocka, vagy, ahogy mondjuk a grészia. Azt is kitanultam. Muszájból. Most már meg az se kell.

 Próbáltam bíztatni, de csak legyintett.

- Semmi baj. Lesz még így se!