Mindenki menekül (részlet a Mann & Barcs című novellából)

   A fakereskedő, Hajnal Manó előre látó ember lévén, amíg még lehetett utazni kimentette a vagyonát Svájcba. Vejének is ajánlotta, társuljon.

- Nincs nekem vagyonom! – hárított Barcs Károly.

- Van két házad, szőlős kerted, földed a szomszéd faluban. Mind ebek harmincadjára kerül. Én mondom neked! Én, aki mindenre odafigyelek, s azt is látom, amit nem mutogatnak!

- Szerinted én mit tegyek?

- Tegyél mindent pénzé, váltsd valutára és vegyél aranyat! Abban áll a pénz. És igyekezz, ameddig be nem záródik csapda ajtaja!

- Olyan dolgokkal lepett meg, apámuram, melyek nagyon távol állnak tőlem. A jog, a törvények tiszteletben tartása tevékenységem lényege. Az üzleti élet csavaros útjait nem ismerem.

- Bízd rám magad, én elintézem!

   A fakereskedőnek megvoltak a maga útjai és gyümölcsöző kapcsolatai. Nem volt nehéz a vejét is meggyőzni, miután ezekről említést tett. Ludmilla mindenben egyetértett az apjával, így elhárult minden akadály a tervezett lépés elől. Néhány hét alatt mindent nyélbe is ütött Hajnal Manó. A veje átadta társának az irodát, mondván, hogy hosszabb vakációra készül és négyen – Ludmilla, a férje, apja, anyja vonatra szálltak, a Budapest – Zürich éjszakai járatára. Svájc nem fogadta őket tárt karokkal, egy hónap múlva tovább kellett állniuk. Hajnal Manó a jó kapcsolatoknak – üzleti kapcsolatoknak – köszönhetően mindig tudta mit kell lépnie, s mivel a ködös Albionban is voltak érdekeltségei, a hónap leteltével átkeltek a csatornán.

   Mielőtt elindultak volna Ludmilla behívta a szobájába Tímeát és átadva neki lakásuk kulcsát, s megkérte, vigyázzon a lakásra, ameddig távol lesznek.

- Lehet kicsit tovább maradunk távol, te csak vigyázz itt mindenre – mondta és megölelte a barátnőjét, aki könnycseppeket fedezett fel a szemeiben, amit akkor semmiképpen sem értett.

   Napról napra súlyosabb lett a helyzet. A rádió, az újságok, a falragaszok rugalmas elszakadásról, taktikai visszavonulásról beszéltek és a csodafegyverről, melynek bevetése már csupán napok kérdése. Az emberek tudták, vagy sejtették az igazságot és készültek a nehéz napokra.

- Ne pocsékold az ételt, mert nem tudjuk, hogy holnap mit eszünk! – gyűjtötte össze egy tálcára a levágott kenyérhéjakat nagymama.

- Csak annyi vegyél a tányérodra, amennyit megeszel! Ne hagyd ott az ételt, mindet egyél meg, ami a tányérodon van! – szóltak a következő intelmek.

   Ilyen, s hasonló beszédek hangzott el napirenden, inkább az idősebbek szájából, de a fiatalokat is megérintette a veszély érzete. Én csak azt nem értettem gyerek fejjel, hogy miként lesz holnap több az ennivaló, ha megeszem az egészet, amit elém raktak. Később, a háború után megtaláltunk a padláson egy csihányzsákban (nagy, öblös zsák) a szárított kenyérhéjakat – egy sem volt megpenészedve. Mi, gyerekek megtöltöttük vele a zsebeinket, játék közben lehetett ropogtatni, elverte az éhséget.