Diszkrét ünneplés keretében nyitották meg a Mann & Barcs ügyvédi irodát. Vendégeiket, akik főleg a
családtagok és közeli barátokból tevődtek össze, az iroda helyiségeiben látták
vendégül. Meghívtak egy hírlapírót is, hogy a helyi lapban számoljon be az
eseményről, s imigyen tudassa a város lakóival, hogy rendelkezésükre áll egy
komoly, megbízható jogász közösség. A vendégeket jóféle szilvóriummal kínálták,
majd az új módi szerint szendvicseket kínáltak körbe.
Az iroda megkezdte „áldásos” működését. Rövidesen megbecsülést vívott ki
magának a városban és környékén. Ennek ellenére anyagilag lassan gyarapodtak.
Próbáltak tehetősebb ügyfeleket felhajtani, de azok egyelőre régi ismert jogászaik
szolgálatait vették igénybe. Maradtak a kisemberek, akik nem győzték áldani
türelmüket, igazság iránti elkötelezettségüket, de ez nem sokat hozott a
konyhára. Egy váratlan ügy alkalmával felcsillant a lehetősége több bevételre
szert tenni. Az történt, hogy egy hagyatéki ügyben ingatlanok kezelését bízták
az irodára. Ez adta az ötletet beszállni az ingatlan üzletbe.
Jó ötlet volt!
Az ügyvédi honoráriumnál sokkal szebb bevételt biztosított. Miután
visszaadták Észak-Erdélyt még jobban fellendült az ingatlan piac.
- Gyuri, nem akarlak megbántani, de
nem gondolod, hogy időszerű lenne kicserélni a cégtáblánkat?
- Magam is ezen gondolkodom.
- Te miként gondoltad? Milyen legyen
az új?
- Természetesen Barcs & Mann.
- Ezzel egyetértek!
A város lakói figyelemre méltó
nyugalommal fogadták a hatalomváltást. Igaz volt egy csoport izgatott fiatal,
aki nem várta meg, amíg hivatalosan is végbe megy átadás, és kigyalogolt a
határhoz, hogy menjen át magyar-földre, de a sorompó és a határőrök meggátolták
őket.
- Türelem, fiúk! Türelem! – jött elő a
tiszt a hangzavarra – Holnap eltűnik innen minden akadály, de most még
szolgálatban vagyunk.
Moldován Péter, az időközben századossá előléptetett barátjuk délután
megjelent az irodában.
- Búcsúzni jöttem. Még ma éjjel
elhagyja az egységem a várost. A hivatalok is kiürülnek, a tisztviselők, s
mindenki, aki menni akar, az éjszakai vonattal mehet. Beállítottak
pótszerelvényeket. Ghița, te maradsz? – fordult Mann Gyuri felé - Mert, ha
jönni akarsz, egy fülkét tudok nektek biztosítani.
- Köszönöm, Petre! Maradok, maradunk.
A románok kivonulása azonban koránt sem zajlott le ilyen békésen. A
katonák is, de különösen a kísérő szedett-vedett népség többször megtámadta,
kirabolta, meggyilkolta az útjába kerülő civil lakosokat. A város határában
elfogtak egy lesipuskást, aki másnap a bevonuló magyar katonákat ünneplő tömeg
közé lőtt egy vadászpuskával. Azt mondta, bosszúból tette, mert el kell hagynia
a várost, a jó állását… (A sors fintora, hogy két emberöltő múlva éppen az ő unokája
lett a helybéli magyarság országos képviselője.)
A kedélyek lassan lecsillapodtak, csak a határmentén élők nem értették,
miért nem mehetnek át a rokonaikhoz, barátaikhoz, akik a másik oldalon
maradtak. Ottó, a régi barát is így járt, mert a falu, ahova a szíve húzta a
határ túlsó oldalán maradt, s Száldobágytól már nem csak a kilométerek
választották el, hanem a granicserek (határőrök) is. Levetve – még idejében –
az angyalbőrt beállott munkásnak a nem rég indult vasgyárba, de a muzsikának
sem mondott búcsút, hétvégeken a falubelieknek zenélt a kocsmában, vagy a
mulatságok alkalmával.
- Hogy kerültél ide, Ottó? – ijedt meg
a kedves, amikor váratlanul betoppant.
Késő éjszaka volt, talán éjfél után egy óra lehetett. Már mindenki
elcsendesedett, csak Piroska feküdt éberen, s kesergett magában, hogy milyen
messzire vette őket egymástól a politika. Az ajtó koppanására felszökött, s
dobogó szívvel ment ajtót nyitni, hiszen a szíve tudta, hogy ki kopog, még ha
az esze mást is mondott.
- Hogy kerültél te ide?
- Szellő szárnyon hozott a szerelem!
- Gyere be, s mesélj, de igazat mondj!
- Akkor figyelmezz ide!
Ottó pedig elmesélte ügyesen, hogy miként sikerült a határon átjönnie.
Felkeresett egy ismerős parasztembert az innenső oldalon, s ő segített átjutni.
Csöppet sem volt egyszerű, de sikerült. Tett a fejére egy zsíros kalapot,
hátára egy öreg kabátot, s kezébe egy elemózsiás tarisznyát, s a kapát. Együtt
indultak kora hajnalban ki a krumpliföldre kapálni. A föld átnyúlt ugyan a
határon, de megengedték, hogy megműveljék a határőrök felügyelete mellett. Így
aztán nyugodtan kimehettek kapálni. Minya bá’ – így hívták a parasztembert –
leült a föld szélén a bokor tövébe, Ottó pedig szorgalmasan kapálgatott. Mikor
a sor végére ért, a határ másik oldalán, szépen a tarisznyát lerakta a barázda
végén. Nem volt üres az a tarisznya. nem bizony. Minya bá’ megpakolta rendesen,
tett bele kenyeret, kolbászt, szalonnát, vereshagymát, s egy zacskó jóféle
dohányt, meg egy fél liter háziszőttes pálinkát. Ottó kapál tovább. Szeme
sarkából látta, jön a patrul – két granicser - puskával a hátán. Meglátják a
tarisznyát, s szétnézve egyik lehajol, és a vállára veti. Mennek is ezzel
vissza az őrtoronyhoz. Felnyújtják az elemózsiás tarisznyát a fenti őrnek.
Minden figyelem a pálinkára, meg a jó falatok fele fordul, Ottó pedig
behengeredik egy bokor alá. Minya bá’ abban a pillanatban felkél, s beáll a
sorba a kapájával. Mikor a granicserek széttekintek, azt látják, hogy milyen
nagyot haladt a munkában ez a szorgalmas paraszt.
- Na, kedves! Ez így esett, s most itt
vagyok, hogy öleljelek!
Csak egy néhány órát maradt, mert várta a munka, s keresetére égető
szükség volt otthon. Visszafelé Piroska kisebbik testvére segített a határon
átjutni. A határt, az erdőt jól ismerő kamasz fiú nem jött zavarba a
feladattól. Olyan helyeken vezette Ottót, ahol még a madár sem jár, vagy inkább
úgy kellene mondani, hogy ahol csak a madár jár. Bujkáltak sűrű szederbokrok
alatt, a morotvaparti füzesekben, másztak patakvölgyben, szakadék mélyén, míg
egyszer csak kint voltak a libalegelő szélén.
- Az ott már a falu. El sem
tévesztheti. Mondja meg Minya bának, Anti üdvözli – s ezzel a legényke úgy
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
A nehézségek azonban nem tántorították el a szerelmeseket, sőt még több
odaadással lettek egymás iránt. Féléven keresztül, két, három hetenként
megtette Ottó ezt a kalandos utat. Anti mindig lelkesen segített neki már tisztán
virtuskodásból is. Egyszer azonban elkapták a gyereket a granicserek, s
megverték istenesen. Ottó többé nem ment át titkon a határon, ne bántsák miatta
kicsi sógorát, hanem passzust kért a hivataltól, hogy kérje ki a menyasszonyát,
s tartsák meg lakodalmat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése