Mindenkinek van gyenge pontja (- részlet a Mann & Barcs című novellából )

   Hétfő reggel a szokásos időben kezdte a hetet az ügyvédi iroda. Bara Erzsike, illetve Betty, a titkárnő felhúzta a redőnyöket, és helyet foglalt az asztalánál. Kerek arcú, zömök lány lépett be az ajtón, s közölte, hogy Barcs ügyvéd úrral kíván beszélni. A titkárnő éppen közölni akarta, hogy nincs még bent, mikor Karcsi megérkezett.

- Nahát, magácska, Tímea mit keres itt nálunk? – kiáltott fel meglepetten Barcs ügyvéd úr, és a titkárnő rosszalló tekintete ellenére betessékelte a jövevényt a saját irodájába.

- Évek óta nem találkoztunk, csak legfeljebb egy-egy futó köszönés erejéig, gondoltam itt az ideje, hogy felújítsuk a régi ismeretséget.

- Ezzel csak egyet érteni tudok. De meséljen Tímea, mi újság az önök világában? Látom néha az édesapját, s innen tudom, hogy maradtak.

- Maradtunk.

- A fess katonatisztje nem vitte el magával?

- Az én fess katonám…

   Tímea komoran nézett maga elé, s néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg.

- Eljött hozzánk az utolsó este, hogy van részünkre fenntartva egy vagon, de édesapám nemet mondott. Haraggal ment el Petre. Nem hibáztatom. Apa azt mondta, kötelezettségei vannak. Bizalmas vállalásai. Meg különben is ez a szülővárosa, ide köti minden ezer szállal. Hogy tudná itt hagyni? Nem értettem a vállalásait, kötelezettségeit, de kötődését a városhoz jól igen!

- Most édesapja mivel foglalkozik?

- Azt én nem is tudom. Reggelenként elmegy otthonról, ebédre haza jön, kicsit pihen, s aztán újra elmegy. Mintha hivatalba járna. De nem jár, mert egyik délben megkérdeztem: „apukám merre jártál?” Erre csak megvonta a vállát. „Erre-arra, ismerősökkel találkozgattam.” Többet nem kérdeztem.

- És kiskegyed?

- Csiripelik a verebek, hogy bővítenék az irodát, sok a kliens, az ügyfél.

- Hál’ Istennek!

- Ezt mondom én is.

- És még mit, kedves Tímea?

- Titkárnőnek ajánlom magamat! – mondta ki nagyot szusszantva a lényeget.

- Na, lássuk csak, miként is áll ez a dolog?

- Bár leányoknál szokatlan, de én iskolázott vagyok, letettem az érettségi vizsgát is. Apám mellett megismertem sok kisebb-nagyobb városi tisztviselőt, magyarul, románul egyformán jól tudok írni-olvasni és beszélni is, a némettel is elboldogulok, „nem tudnának eladni”. A többi tudni valókat megszerezném munka közben. Nos?

- Édesapja tudja, hogy miben sántikál?

- Még nem.

- Délutánra várom ide mindkettőjüket egy megbeszélésre. Szó sem lehet arról, hogy az én kedves Petrás barátom háta mögött intézkedjem.

- Megértettem. Ellenben megjegyzem, hogy nem Petrás, hanem Péter. Apám Péter Aladár, s én Péter Tímea Ibolya vagyok.

   Bara Betty, a titkárnő kérdő arccal nézett a főnökére, miután a vendég eltávozott.

- Erzsike, tudta, hogy felvették a Péter nevet a Petrás helyett?

- Nem nagy kunszt. Egy folyamodvány, tíz pengő illeték és a Hivatalos Közlönyben egy hónap múlva megjelenik. Igen, tudtam a névváltoztatásról.

- Azt is tudja, miért keresett fel Tímea?

- Nem, azt nem tudom.

- Itt szeretne dolgozni.

- Mint?

- Mint titkárnő. Mit szól hozzá, Betty kedves?

- Hát, ha az édesapja behozza nekünk az ügyeit, akkor rendben is lenne.

- Milyen ügyekről beszél?

   Eleget téve a felszólításnak a lány elmondta, hogy Petrás, illetve most már Péter úr az elmenőktől elvállalta az ingó és ingatlan vagyonaik megőrzését, gondozását, értékesítését. Nagy pénzről van szó – házak a városban és a környéken, telkek, áruraktárak és nem beszélve a hátrahagyott személyes értékekről.

- Honnan tudja mindezt?

- Vannak barátnőim, ismerőseim, volt iskolatársak. Beszélgetünk, pletykálunk, különösen a fodrásznál, manikűrösnél. Mindenki mond valamit, mindenki tud valamit valakiről, és így összeáll a kép.

   Hasznára volt Barcs Károly ügyvédnek ez a beszélgetés a délutáni találkozás előtt.

- Akkor összegezzük, amiben megegyeztünk – zárta le a megbeszélést Barcs Károly.

- Tímea személyi titkár lesz, Bara Erzsébet-Betty előlép irodavezetőnek, irodánk pedig egyedüliként vállalja Péter Aladár úr üzleti ügyeinek jogi képviseletét.

- Hozom a pezsgőt! – tett pontot a tárgyalás végére az éppen most kinevezett irodavezető.

   Gyümölcsöző együttműködés alakult ki közöttük hosszú időre mindkéz fél megelégedésére. Péter úr annyi munkát adott az irodának, hogy az egy magában is eltartott volna egy ügyvédet. Hogy mennyi haszna volt mindebből Péter úrnak, nem tudta senki, de biztos nem kevés hisz az irodának magának csak a kontraktusok, folyamodványok, telekkönyvi bejegyeztetések szerkesztéséből is bőven csurrant.

   Nem is lett volna ezzel a megbízatással semmi baj, ha nem akadékoskodik egyre többször a közjegyző. Új ember volt itt a városban, nem rég nevezte ki az igazságügy miniszter.

- Ebben nem tudok segíteni – jegyezte meg Barcs Károly ügyfele panaszára.

- Nincs hozzá vezető út? Mi a szenvedélye? Vadászat, rulett, szép asszonyok, érmelléki borok?

- Nem, nem, nem! Mi kell, hogy alkalmazkodjunk hozzá, őt nem lehet befolyásolni, vagy megkörnyékezni.

- Nem hiszem el! Mindenkinek van gyenge pontja.

- Az ő gyenge pontja a törvény betűje. Ezt kell tudomásul vennünk.

- Meglátjuk…

   Fenyegetően hangzott Péter Aladár szájából.

   Nem tudott belenyugodni, hogy nem lehet a közjegyzőhöz közel férkőzni. Gondolta, talán a titkárnőjén keresztül sikerülhet. Egy irat hitelesítésének ürügyén fel is kereste a hivatalt. Ameddig várakozott, hogy sorra kerüljön, szóba elegyedett a csinos titkárnővel. Ártatlan témákkal kezdte, hogy milyen szép az idő, hogy ilyenkor milyen jól lehetne sétálni a parkban, vagy a cukrászda kerthelyiségébe beülni egy rigójancsira és elbeszélgetni a barátokkal, vagy kiülni egy ligeti padra egy jó könyvvel. Olyan jól belejöttek a beszélgetésbe, hogy alig figyeltek fel rá, hogy már sorra is került Péter úr. Mikor dolga végeztével kijött az irodából még oda súgta a kis hölgynek, hogy másnap is jön valamilyen irattal. Egyre gyakrabban akadt intézni valója a közjegyzői hivatalban, s egyre szorosabb barátság alakult ki közte és Magyari Hajnalka, a titkárnő között. A negyedik látogatás alkalmával egy huszárvágással találkára hívta a leányt, egy gesztenyepürére a közeli cukrászdába. A következő hetek folyamán ez gyakran ismétlődött.

   A második találkozásnál óvatosan tapogatózni kezdett Péter úr, miket tud Hajnalka a főnöke életéről, szokásairól. Jó helyen tapogatózott.

- Ó, nagyon jó ember Dr. Sólyomi Döme! – folyt belőle a szó – Öröm vele dolgozni. Olyan udvarias! Reggel, mikor megjön, mindig megáll az asztalomnál, és kedvesen érdeklődik a hogylétem felől, aztán bevonul a szobájába. Mindig olyan elegáns, disztingvált!

- Semmi hibája sincs? – kérdezte évődő hangon Péter Aladár.

- Sok kávét iszik – buggyant ki a szó a leány száján.

- Az nem is hiba – nyugtatta meg gyorsan, nehogy ijedtében elhallgassa a többi mondani valóját.

   A későbbi alkalmakkor is bőven áradozott a főnökéről, s Aladár már szívesen félbe is szakította volna a dicséret áradatot, de valami megakadályozta. Egy érzés, egy eddig ismeretlen érzés. Szerette hallgatni a Hajnalka hangját.

- Hallom, szeretőt tartasz! – fogadta remegő hangon egy este a hazatérő férjét Kökényessy Boriska, Péter Aladár felesége.

   A remegő hangot nem csak a felháborodás okozta, hanem megalázásának újabb formája. A feltörekvő városi tisztviselő jó befektetésnek gondolta egy magyar arisztokrata családból nősülni. Emelte az ázsióját, hiszen otthonról nem hozott mást, mint végtelen igyekezetet emelkedni a ranglétrán és biztosítani gyermekeinek a könnyebb bejutást az úgynevezett felsőbb körökbe. Ha egyszer báró az anyai nagyapjuk! Az apai nagyszülőkről nem szívesen tettek említést, pedig a jómódot nekik köszönhette. A pénzkölcsönzés hasznos, ha nem is népszerű foglalkozás volt minden időben. Boriska az arisztokrácia sápatag virágszála, mit a sok rokonházasság finomított áttetsző érzékennyé. Házasságuk első éveiben csodálta erős, határozott férjét, szült is két gyermeket neki, később azonban a csodálat átadta helyét a félelemnek. Amint ezt a férj meglátta az asszony szemében, rájátszott és minden úton, módon megfélemlítette, megalázta. Hibát keresett és talált a nap minden órájában, ha bármit is szólott, ellene mondott, kifigurázta, kicsúfolta. Így nem is csoda, rebegve, ijedten tette szóvá a gyanúját.

- Szamárság! – tromfolt az ember – Honnan veszed?

- Láttak együtt a Magyari leánnyal. A Müller kioszkba jártok szégyentelenül szórakozni – pontosította az értesüléseit Boriska asszony.

- Hazugság! Pletykaság! – kiáltotta és kirohanta szobából.

   Másnap újból ott ült a cukrászda sarok asztalánál, s várta a lányt. Pontosan érkezett, mint mindig. Ezt tanulta a főnökétől. „A pontosság a királyok udvariassága” – szokta idézni XVIII. Lajos francia király szavait, s még hozzá tette „mi is királyok vagyunk a magunk területén!”

A pincér is pontosan jelentkezett, ha nem is volt király, s várta a rendelést.

- A szokásosat! – adta ki a rendelést röviden a férfi.

   A kapucsínót kortyolgatva kezdett bele a mondókájába Péter Aladár. Otthon már jól meghányta vetette magában a dolgot. Látta, hogy két tűz közzé került. Szenvedélyes szerelem támadt fel benne Hajnalka iránt, ami akkor tudatosult benne, amikor meghallotta felesége kérdését. „Halálosan” beleszeretett a lányba! Itt hagyni mindent, s elrohanni valahová, a világvégére is akár ezzel a lánnyal! Elválni, hagyni csapot-papot. De nem lehet. Összeomlana ez egész felépített élete. Nem bocsátaná meg a társaság a válást. A válást egy magyar mágnástól. Brrr! Egy félrelépést inkább megbocsátottak, mint egy válást. Egész éjjel csak hánykolódott, nem bírt elaludni. Korholta magát „mit akarsz Petrás Gligor? Vesd ki a fejedből ezt a lányt, s utazz külföldre, Bécsbe, vagy a Déli Sarokra. Nem tudom, nem tudom!” – s verte a fejét két ököllel, de reggelig sem jutott dűlőre. S most véreres szemekkel figyelve a lány hangulatára belekezdett a mondókájába. Hajnalka megérzett valamit a férfiben dúló indulatokból, s inkább kíváncsian, mint félve várta, mi lesz ebből.

- Nem köntörfalazok, kedves Hajnalka, szerelmes vagyok magába. Szerelmes, mint egy ágyú, ahogy mondják! Éjjel nappal csak magára gondolok, alig várom, hogy lássam, hogy a hangját halljam…

- Az jó! – kotyogott közbe a lány, megakasztva a vallomás áradását.

- Nem jó, mert … mert meg van kötve a kezem. Családom van feleségem, két gyermekem, a lányom magácskával egyidős, a fiam gimnazista. Nem válhatok el! A válás egész egzisztenciámat tönkre tenné. Megbélyegzett ember lennék, a barátaim, a klienseim elkerülnének, teljes anyagi csőd következne. Egy házasságon kívüli kapcsolatot még megbocsátanának, de egy válást soha.

- Elfogadom a helyzetet!

   Péter Aladár egy pillanatig értetlenül nézett a lányra, majd felkiáltott

- Pincér pezsgőt!

- Mi nem …

- Hozass a vendéglőből!

   Néhány nap múlva megjelent az ügyvédi irodában, és hosszasan tárgyalt Barcs ügyvéddel. Elmondta, hogy ölébe hullott egy hagyaték. Egyik idős ismerőse, akinek többször segített eligazodni a hivatalok útvesztőiben elhunyt, s az országban nem lévén rokona, minden ingó és ingatlan vagyonát Péter Aladárra hagyta.

- Egy ház a közkórház mellett, némi készpénz – éppen az illetéket hogy kifutotta. Volt még a személyes holmin és a bútorokon kívül valamennyi ékszer is, nem sok, belefért egy kis kazettába.

- Mi lenne ebben a mi szerepünk?

- Az ékszereket kivéve, minden ingóságot a gyermekmenhelynek akarom adni. Csináljanak, amit akarnak vele, értékesítsék, vagy használják fel. Leltároztassák fel és intézzék el a hivatalos ajándékozást. Az égszerek a feleségemet illetik.

- A ház?

- Nos, a ház … Szóval, én akartam megkörnyékezni a közjegyzőt. Csapdába csalni. Végül pedig én estem csapdába. A házat pedig Magyari Hajnalka nevére íratom.

Megnyitották az irodát (- részlet a Mann & Barcs című novellából )

   Diszkrét ünneplés keretében nyitották meg a Mann & Barcs ügyvédi irodát. Vendégeiket, akik főleg a családtagok és közeli barátokból tevődtek össze, az iroda helyiségeiben látták vendégül. Meghívtak egy hírlapírót is, hogy a helyi lapban számoljon be az eseményről, s imigyen tudassa a város lakóival, hogy rendelkezésükre áll egy komoly, megbízható jogász közösség. A vendégeket jóféle szilvóriummal kínálták, majd az új módi szerint szendvicseket kínáltak körbe.

   Az iroda megkezdte „áldásos” működését. Rövidesen megbecsülést vívott ki magának a városban és környékén. Ennek ellenére anyagilag lassan gyarapodtak. Próbáltak tehetősebb ügyfeleket felhajtani, de azok egyelőre régi ismert jogászaik szolgálatait vették igénybe. Maradtak a kisemberek, akik nem győzték áldani türelmüket, igazság iránti elkötelezettségüket, de ez nem sokat hozott a konyhára. Egy váratlan ügy alkalmával felcsillant a lehetősége több bevételre szert tenni. Az történt, hogy egy hagyatéki ügyben ingatlanok kezelését bízták az irodára. Ez adta az ötletet beszállni az ingatlan üzletbe.

 Jó ötlet volt!

   Az ügyvédi honoráriumnál sokkal szebb bevételt biztosított. Miután visszaadták Észak-Erdélyt még jobban fellendült az ingatlan piac. 

- Gyuri, nem akarlak megbántani, de nem gondolod, hogy időszerű lenne kicserélni a cégtáblánkat?

- Magam is ezen gondolkodom.

- Te miként gondoltad? Milyen legyen az új?

- Természetesen Barcs & Mann.

- Ezzel egyetértek!

A város lakói figyelemre méltó nyugalommal fogadták a hatalomváltást. Igaz volt egy csoport izgatott fiatal, aki nem várta meg, amíg hivatalosan is végbe megy átadás, és kigyalogolt a határhoz, hogy menjen át magyar-földre, de a sorompó és a határőrök meggátolták őket.

- Türelem, fiúk! Türelem! – jött elő a tiszt a hangzavarra – Holnap eltűnik innen minden akadály, de most még szolgálatban vagyunk.

   Moldován Péter, az időközben századossá előléptetett barátjuk délután megjelent az irodában.

- Búcsúzni jöttem. Még ma éjjel elhagyja az egységem a várost. A hivatalok is kiürülnek, a tisztviselők, s mindenki, aki menni akar, az éjszakai vonattal mehet. Beállítottak pótszerelvényeket. Ghița, te maradsz? – fordult Mann Gyuri felé - Mert, ha jönni akarsz, egy fülkét tudok nektek biztosítani.

- Köszönöm, Petre! Maradok, maradunk.

   A románok kivonulása azonban koránt sem zajlott le ilyen békésen. A katonák is, de különösen a kísérő szedett-vedett népség többször megtámadta, kirabolta, meggyilkolta az útjába kerülő civil lakosokat. A város határában elfogtak egy lesipuskást, aki másnap a bevonuló magyar katonákat ünneplő tömeg közé lőtt egy vadászpuskával. Azt mondta, bosszúból tette, mert el kell hagynia a várost, a jó állását… (A sors fintora, hogy két emberöltő múlva éppen az ő unokája lett a helybéli magyarság országos képviselője.)

   A kedélyek lassan lecsillapodtak, csak a határmentén élők nem értették, miért nem mehetnek át a rokonaikhoz, barátaikhoz, akik a másik oldalon maradtak. Ottó, a régi barát is így járt, mert a falu, ahova a szíve húzta a határ túlsó oldalán maradt, s Száldobágytól már nem csak a kilométerek választották el, hanem a granicserek (határőrök) is. Levetve – még idejében – az angyalbőrt beállott munkásnak a nem rég indult vasgyárba, de a muzsikának sem mondott búcsút, hétvégeken a falubelieknek zenélt a kocsmában, vagy a mulatságok alkalmával.

- Hogy kerültél ide, Ottó? – ijedt meg a kedves, amikor váratlanul betoppant.

   Késő éjszaka volt, talán éjfél után egy óra lehetett. Már mindenki elcsendesedett, csak Piroska feküdt éberen, s kesergett magában, hogy milyen messzire vette őket egymástól a politika. Az ajtó koppanására felszökött, s dobogó szívvel ment ajtót nyitni, hiszen a szíve tudta, hogy ki kopog, még ha az esze mást is mondott.

- Hogy kerültél te ide?

- Szellő szárnyon hozott a szerelem!

- Gyere be, s mesélj, de igazat mondj!

- Akkor figyelmezz ide!

   Ottó pedig elmesélte ügyesen, hogy miként sikerült a határon átjönnie. Felkeresett egy ismerős parasztembert az innenső oldalon, s ő segített átjutni. Csöppet sem volt egyszerű, de sikerült. Tett a fejére egy zsíros kalapot, hátára egy öreg kabátot, s kezébe egy elemózsiás tarisznyát, s a kapát. Együtt indultak kora hajnalban ki a krumpliföldre kapálni. A föld átnyúlt ugyan a határon, de megengedték, hogy megműveljék a határőrök felügyelete mellett. Így aztán nyugodtan kimehettek kapálni. Minya bá’ – így hívták a parasztembert – leült a föld szélén a bokor tövébe, Ottó pedig szorgalmasan kapálgatott. Mikor a sor végére ért, a határ másik oldalán, szépen a tarisznyát lerakta a barázda végén. Nem volt üres az a tarisznya. nem bizony. Minya bá’ megpakolta rendesen, tett bele kenyeret, kolbászt, szalonnát, vereshagymát, s egy zacskó jóféle dohányt, meg egy fél liter háziszőttes pálinkát. Ottó kapál tovább. Szeme sarkából látta, jön a patrul – két granicser - puskával a hátán. Meglátják a tarisznyát, s szétnézve egyik lehajol, és a vállára veti. Mennek is ezzel vissza az őrtoronyhoz. Felnyújtják az elemózsiás tarisznyát a fenti őrnek. Minden figyelem a pálinkára, meg a jó falatok fele fordul, Ottó pedig behengeredik egy bokor alá. Minya bá’ abban a pillanatban felkél, s beáll a sorba a kapájával. Mikor a granicserek széttekintek, azt látják, hogy milyen nagyot haladt a munkában ez a szorgalmas paraszt.

- Na, kedves! Ez így esett, s most itt vagyok, hogy öleljelek!

   Csak egy néhány órát maradt, mert várta a munka, s keresetére égető szükség volt otthon. Visszafelé Piroska kisebbik testvére segített a határon átjutni. A határt, az erdőt jól ismerő kamasz fiú nem jött zavarba a feladattól. Olyan helyeken vezette Ottót, ahol még a madár sem jár, vagy inkább úgy kellene mondani, hogy ahol csak a madár jár. Bujkáltak sűrű szederbokrok alatt, a morotvaparti füzesekben, másztak patakvölgyben, szakadék mélyén, míg egyszer csak kint voltak a libalegelő szélén.

- Az ott már a falu. El sem tévesztheti. Mondja meg Minya bának, Anti üdvözli – s ezzel a legényke úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

   A nehézségek azonban nem tántorították el a szerelmeseket, sőt még több odaadással lettek egymás iránt. Féléven keresztül, két, három hetenként megtette Ottó ezt a kalandos utat. Anti mindig lelkesen segített neki már tisztán virtuskodásból is. Egyszer azonban elkapták a gyereket a granicserek, s megverték istenesen. Ottó többé nem ment át titkon a határon, ne bántsák miatta kicsi sógorát, hanem passzust kért a hivataltól, hogy kérje ki a menyasszonyát, s tartsák meg lakodalmat.

Diákélet (részlet a novellából)

  A szabad diákélet mámoros kezdetét a komoly munka, a tanulás követte. Azért szórakozás is akadt, például a diákbál a farsang első napjaiban. Nagy izgalom közt készültek az első évfolyam diákjai, hiszen az most nekik szól – gólyabál. Mann Gyuri bőven kivette a részéi az előkészítő munkákból. Rakosgatta a székeket, taszigálta az asztalokat, segített díszíteni a termeket. Egyikben állították fel a büfét, itt asztalhoz is lehetett ülni, a másik, a nagy díszterem lett a táncterem, itt kapott helyet a zenekar. Gyuri örömmel fedezte fel a már behozott zongorát, s gyorsan le is ült mellé. Végig futtatta az újait a billentyűkön. Minden rendben van – állapította meg magában. Szinte öntudatlanul kezdett játszani. Csak úgy magának összevissza, ami jött. A többiek abbahagyták a pakolászást, és hallgatták a váratlanul megszólaló muzsikát.

- Te fogsz nekünk muzsikálni a bálon? – kérdezte egy barna lány.

- Nem én csak, izé… szóval… csak úgy leültem ide… Nem szabad?

- Biztos, hogy szabad – kacagta el magát Albu Betti, a barna lány.

   Gyuri vele kacagott. Mostanáig nem ismerték egymást, még nem találkoztak, de ez vidám pillant alkalmat adott, hogy bemutatkozzanak egymásnak. A lány angol-német szakot hallgatott, de már túljutott az első félév vizsgáin, és érdeklődve hallgatta, hogy a fiú a másodikkal kezdte.

- Kissé zavarosnak tűnik! – rázta a fejét.

- Nekem is az volt eleinte, de a lényeg az, hogy így, vagy úgy minden vizsgát le kell tenni, minden előadást meghallgatni, és a kiírt munkákat időre elvégezni.

- Egy kis szórakozásra azért telik?

- Például, ugye, a ma esti diákbálra?

   Egy szemüveges, vékonypénzű diák lépett oda hozzájuk.

- Ti zongoráztatok?

- Én követtem el. Baj?

- Jaj, dehogy! Egyébként Kocsmáros Tivadar vagyok, másodéves és a diákzenekar szervezője – mutatkozott be – Sőt megkérlek, folytasd tovább, legalább vígabban megy a munka. És megkérdezem, lenne kedved a zenekarunkba belépni?

- Te pedig biztos szépen énekelsz – fordult Betti felé.

- Igen, a fürdőszobában!

- Gyere el a próbánkra a jövő héten és kipróbálhatod magad.

   Ezzel kezdődött Gyuri és Betti diákzenekari szerepe – karrierje. Most a bálon cserejátékos szerepet bíztak Gyurira, azaz ő szórakoztatta a közönséget, ő zongorázott a szünetek alatt, ameddig a zenekar tagjai ettek, ittak, pihentek. Így a vendégsereg egy percre sem maradt muzsika nélkül. Bettinek fellépés nélkül is sikere volt a táncparketten, nyüzsögtek körülötte a fiatalemberek, Gyuri labdába sem tudott rúgni miattuk. Talán nem is bánta, annyira lekötötte az új feladat, hogy „nagyközönség” előtt zongorázzon, még ha csak cserejátékosként is.

   Ide-oda ténfergett a mulatozók, táncolók között, ameddig a többiek zenéltek, s neki semmi dolga nem akadt. Különös találkozás oldotta fel a tétlenség unalmát. Kiment az udvarra cigarettázni, s egyszerre egy hórihorgas, nagy orrú alak lépett oda hozzá. Megviselt szmokingot viselt, kétes tisztaságú fehér mellénnyel és öltözékétől elütő színű bordó csokornyakkendővel.

- Én vagyok a legrégebbi diák itt az Akadémián – mutatkozott be.

- Örvendek! Egy cigarettát?

- Ó, köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! Tudja nekem az anyagi lehetőségeim elég szűkösek, és nem mindig telik ilyen élvezetekre.

- Értem! Vegyen többet!

- Igazán köszönöm! Az a helyzet, hogy atyám, szalárdi földbirtokos, rendszeresen küldi az apanázst és a vizsgadíjat, de az párnap alatt elolvad a kártyapartnerek, vidám cimborák, kacér asszonyok kezében. Így a mögöttem levő huszonöt szemeszter alatt összesen is csupán az első alapvizsgát tettem le. Azért én továbbra is vidám fickó maradok. Így lett Dummer August a nevem baráti körben.

- Örvendek a szerencsének! Hallottam hírét uraságod egyes tetteinek, melyek módfelett szórakoztattak.

- Tudja, hogy a terített asztal láttára milyen rigmust deklamáltam a múltkoriban?

- Mondja el ismét, kérem!

- Nézlek, nézlek, de hiába nézlek, nem való vagy te ily szegény legénynek!

- Nagyszerű, nagyszerű! – tapsolt Man Gyuri.

- Megemlítem azt is, hogy a tavalyi évben fogadásból Húshagyókeddig nem vettem magamra felöltőt.

- És megnyerte a fogadást, és megérte?

- Meg bizony! Elnyertem gróf Halmághy redingotját. Annak a grófnak a kabátját, akinek a családja császárhűségéért Leopold császártól kapott nemesi címet és birtokot. Most pedig én viselem a szalonkabátot! Egészen jó állapotban van.

   Ezen a találkozáson mélyen elgondolkozott Gyuri. Nagyon szórakoztató ember ez az örökdiák, de saját maga számára más életet képzelt, nem az ilyen és hasonló alakok társaságát. Erősen elhatározta, hogy minden erejével a tanulásra, az előrehaladásra összpontosít nehogy ilyen sorsra jusson. Be is tartotta fogadalmát, és ettől a naptól fogva a zenekari részvételt máris felfüggesztette, szakkörökre jelentkezett, vizsgáit pontosan, jó eredménnyel abszolválta. Albu Bettivel csak nagyon ritkán találkozott, ha esetleg valamit meg akart keresni a városi könyvtárban. Ilyenkor alig beszéltek egymással, nem többet, mint néhány udvariassági szólamot váltottak. A lány se csatlakozott a zenekarhoz, nem azért, mintha nem felelt volna meg, hanem, mert el sem ment kipróbálni a hangját mások előtt.

- Szeretnék veled többet beszélgetni a zenéről, meg mindenről, de fikarcnyi szabadidőm sincs. Kitűztem magam elé egy célt, és ennek érdekében most és a közeljövőben minden erőmre és időmre szükségem van. 

- Értettem és nem is zavarlak! – hagyta faképnél a fiút.

„Micsoda becsvágyó, beképzelt alak!” – gondolta dühösen, s el is rohant a bálról.

   Évekig ez volt az egyetlen kapcsolata lányokkal, ha ez egyáltalán kapcsolatnak nevethető. Egyszer ugyan feltűnt az ezredes unokahúga, akinél régebben egy házi mulatságon zongorázott. A korzón futott össze a volt ezredese ábrándos szemű unokahúgával, Adinával. Barátnőivel grasszált nagy kacagások közepette a Főutcán. Meglátva Gyurit felkiáltott:

- Nézzétek a zongorista! Akiről már meséltem nektek.

   Gyuri megállt előttük és kalaplevéve köszöntötte őket.

- Szabadságon van a kvartett? – kérdezte a lány, miután bemutatta a fiút a hölgykoszorúnak.

- Kiléptem a szolgálatból – válaszolta a kérdezett.

- Ó, cserbenhagyta a parancsnokát?

- Így is mondhatnánk!

   Még évődtek egy kicsit, aztán azzal váltak el, vasárnap délelőtt ugyanitt találkoznak.

   Találkozás, találkozást követett, s Adina egyre ábrándosabb lett, és minden barátnőjének büszkén mutatta be fess lovagját. A Macskadomb aljában találtak egy diszkrét bútorozott szobát, ahol együtt tölthettek néhány önfeledt órát. Nem tartott azonban az idill sokáig, nemcsak, mert nem fért össze Gyuri céljaival, de az örökös nyafogás zavarta, és csöppet sem elégítette ki a fiú „kultúrigényét”.