Az Emkével
átellenben, a Szalárdi utca másik sarkán a Pannónia Szálloda található –
kávéházzal, télikerttel és vendéglővel. Ez a Pannónia (a későbbi Palace, majd
Transilvania) Szálló. (Péter I. Zolán, Várad 2003, 2. évf. 4. sz.)
Ott ültünk a vendéglő télikertjében – kezdte a történetet
Gyárfás egy baráti társaságban.
Valamilyen
rafinált helyi különlegességet szerettek volna meghívott vendégeim -
testvérbátyám és a sógornőm - fogyasztani, ami jellegzetes a bihari konyhára. A
pincér gondban volt, hívta a konyhafőnököt, adjon ő tanácsot. Gyakorlata volt a
főnöknek a lehetetlen kívánságok megoldásában, mert gondolkozás nélkül tette
meg ajánlatát.
- Csirkepaprikás
galuskával és friss salátával!
Ameddig kihozták,
diószegi bakatort szopogattunk.
- Ilyen bor sehol
máshol nincs a világon – büszkélkedett a pincér – tíz évvel ezelőtt
szüretelték. Nézzék csak meg a címkét!
„Bora lassan érik, 5-15 év türelem is kell hozzá, de a
kitűnő időjárású években legendás borokat adhat” – írja a szakkönyv.
Közben megjelent a zenekar – cigányzenekar. Néhány divatos sláger után
népdalokat kezdett diktálni a prímás, ahogy a pincértől megtudta, hogy helyi
„ízeket” kedvelő vendégek vannak a kerthelyiségben. Ezek mi voltunk. Bár ahogy
láttam a helybeli közönségnek is tetszett a műsor, néhányan táncra is perdültek
a zenekar előtti üres placcon.
- Akarsz
táncolni? – fordultam Annához, a sógornőmhöz.
- De hát, mit
lehet erre a zenére táncolni?
- Csárdást!
- Hát, én azt nem ismerem.
- Ugyan, ne beszélj Annuskám – szólalt meg Béla bátyám -,
hiszen jártál tánciskolába!
- Jártam, jártam. Nagyon élveztem, hogy tudd meg! De
csárdást nem tanítottak.
A pincér közben megérkezett a rendelt csirkepaprikással,
ami vendégeimnek nagyon ízlett, de Anna ángyomat nem sikerült megtáncoltatnom.
-.-
Mikor végig hallgattam Gyárfás történetét, még nem
gondoltam, hogy egyszer még az visszaköszön. Jó másfél évtized elteltével
vacsorázni mentem be egy másik város, másik vendéglőjébe, s ott is a
kerthelyiségben, az Elekes vendéglő nyári kertjében ültem le egy asztalhoz. A
vidékről a városban időzők kedvelt helye volt ez, s hogy a lóval, kocsival
érkezők nyugodtan időzhessenek, az utca felőli vaskarikákhoz köthették a
lovaikat. Itt minden este cigányzenekar muzsikált, és sokan a városból is
szívesen beültek egy kupa borra, meg hogy hallgathassák a muzsikát.
Elhelyezkedtem a kockás terítővel letakart asztal mellett, s már jött is a
pincér az étlappal. Ameddig kihozták a vacsorámat, volt időm jól körülnézni. A
zenekarhoz közel ott láttam egyedül üldögélni kedves kollégámat, Petit.
- Hogy vagy, barátom? Mit csinálsz itt? – szólítottam
meg.
- Hallgatom a cigányzenét! – válaszolta – Tudod, minden
héten eljövök ide elszopogatni egy kis kancsó rizlinget, s meghallgatni ezeket a
fiúkat. Képzeld a prímás, ez a Rudi gyerek bejárta fél Európát, s mégis itt
muzsikál.
- Peti barátom, ritka dolgot mondtál most nekem. Van tíz
éve, hogy nem hallottam cigányzenét, pedig sokfelé jártam az országban, sok
vendéglőben megfordultam, s most itt rád bukkantam, s a külföldet járt Rudi
prímást, aki úgy húzza a lelkiből, hogy kicsordul a könnyem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése