Csirkepaprikás és egyebek - Gyárfás történet

Az Emkével átellenben, a Szalárdi utca másik sarkán a Pannónia Szálloda található – kávéházzal, télikerttel és vendéglővel. Ez a Pannónia (a későbbi Palace, majd Transilvania) Szálló. (Péter I. Zolán, Várad 2003, 2. évf. 4. sz.)

Ott ültünk a vendéglő télikertjében – kezdte a történetet Gyárfás egy baráti társaságban.

Valamilyen rafinált helyi különlegességet szerettek volna meghívott vendégeim - testvérbátyám és a sógornőm - fogyasztani, ami jellegzetes a bihari konyhára. A pincér gondban volt, hívta a konyhafőnököt, adjon ő tanácsot. Gyakorlata volt a főnöknek a lehetetlen kívánságok megoldásában, mert gondolkozás nélkül tette meg ajánlatát.

- Csirkepaprikás galuskával és friss salátával!

Ameddig kihozták, diószegi bakatort szopogattunk.

- Ilyen bor sehol máshol nincs a világon – büszkélkedett a pincér – tíz évvel ezelőtt szüretelték. Nézzék csak meg a címkét!

„Bora lassan érik, 5-15 év türelem is kell hozzá, de a kitűnő időjárású években legendás borokat adhat” – írja a szakkönyv.

Közben megjelent a zenekar – cigányzenekar. Néhány divatos sláger után népdalokat kezdett diktálni a prímás, ahogy a pincértől megtudta, hogy helyi „ízeket” kedvelő vendégek vannak a kerthelyiségben. Ezek mi voltunk. Bár ahogy láttam a helybeli közönségnek is tetszett a műsor, néhányan táncra is perdültek a zenekar előtti üres placcon.

- Akarsz táncolni? – fordultam Annához, a sógornőmhöz.

- De hát, mit lehet erre a zenére táncolni?

- Csárdást!

- Hát, én azt nem ismerem.

- Ugyan, ne beszélj Annuskám – szólalt meg Béla bátyám -, hiszen jártál tánciskolába!

- Jártam, jártam. Nagyon élveztem, hogy tudd meg! De csárdást nem tanítottak.

A pincér közben megérkezett a rendelt csirkepaprikással, ami vendégeimnek nagyon ízlett, de Anna ángyomat nem sikerült megtáncoltatnom.

-.-

Mikor végig hallgattam Gyárfás történetét, még nem gondoltam, hogy egyszer még az visszaköszön. Jó másfél évtized elteltével vacsorázni mentem be egy másik város, másik vendéglőjébe, s ott is a kerthelyiségben, az Elekes vendéglő nyári kertjében ültem le egy asztalhoz. A vidékről a városban időzők kedvelt helye volt ez, s hogy a lóval, kocsival érkezők nyugodtan időzhessenek, az utca felőli vaskarikákhoz köthették a lovaikat. Itt minden este cigányzenekar muzsikált, és sokan a városból is szívesen beültek egy kupa borra, meg hogy hallgathassák a muzsikát. Elhelyezkedtem a kockás terítővel letakart asztal mellett, s már jött is a pincér az étlappal. Ameddig kihozták a vacsorámat, volt időm jól körülnézni. A zenekarhoz közel ott láttam egyedül üldögélni kedves kollégámat, Petit.

- Hogy vagy, barátom? Mit csinálsz itt? – szólítottam meg.

- Hallgatom a cigányzenét! – válaszolta – Tudod, minden héten eljövök ide elszopogatni egy kis kancsó rizlinget, s meghallgatni ezeket a fiúkat. Képzeld a prímás, ez a Rudi gyerek bejárta fél Európát, s mégis itt muzsikál.

- Peti barátom, ritka dolgot mondtál most nekem. Van tíz éve, hogy nem hallottam cigányzenét, pedig sokfelé jártam az országban, sok vendéglőben megfordultam, s most itt rád bukkantam, s a külföldet járt Rudi prímást, aki úgy húzza a lelkiből, hogy kicsordul a könnyem.

Máriskó

(részlet a Végtelen utakból)

- Mit gondolsz hány tavaszt értem?

- Százat biztos.

- Ne beszélj bolondokat! – kacagott fel szokott vijjogó hangján Máriskó – Tizenhetet! Vagy ezeret! Hihihi!!!

- Egyiket sem hiszem!

- Na, akkor figyelmezz rám!

   Ezzel leült a kemence melletti lócára és mesélni kezdett.

- A vajákos mesterség anyáról leányra száll nálunk. Amióta erre a tájra jöttünk volna, már rég azelőtt is így volt. A leánygyermekek az anyjuktól kapják a tudást, már zsenge korukban. Az első szülött leány lesz a mesterség folytatója. A többi – már, ha van – elkerül a vidékről mihelyt felnől. A fiúk pedig tíz éves koruktól elszegődnek valamelyik pásztorhoz, gazdához, mesteremberhez szolgalegénynek, s többé haza sem jőnek. Így éltünk, mióta átkeltünk a hágókon, s még azelőtt is. Sokan boszorkányoknak hittek bennünket, pedig nincs abban semmi boszorkányság, amit teszünk, csak ismerjük a fákat, a füveket, a földet, a vizeket, az állatokat, az embereket. Tudjuk, mi mire való. Az emberek, ha megmondjuk nekik a valót, nem hiszik, a jó tanácsokat se. Ezért kell másképp beszélni, ezért kell ijesztegetni őket, kiabálni, rikoltozni, táncolni, és azt mondani, hogy a szellemek üzennek rajtunk keresztül. Így van, ez az igazság! Én is ellestem anyám minden tudományát, megtanultam utánozni a hangját, a mozdulatait. Anyám hagyta, sőt titokban örvendezett is, mennyire jól csinálom. Néha megengedte, hogy én álljak szóba a segítséget keresővel. Egy nap aztán megtörtént a szerencsétlenség, amit anyám már rég emlegetett. „Nem jó háború ez” – mondogatta – „Rablás az egész. Rablóbandák háborúja!” Tavasszal, ahogy a hó eltakarodott az észkos lejtőkről is, elindult zsenge füveket keresni. Amit ilyenkor kell gyűjteni. A májvirágot, papsajtot, pulykafűt, földiepét, pappszakált, meg kakukkvirágot és körömfüvet. Én távolról követtem lopózkodva, nem akartam, hogy meglásson. Csípős volt a reggel, s magamra terítettem egy meleg hárászkendőt. Anyámon a szokásos fekete köpeny volt, mely beburkolta feje tetejétől a talpáig. Hajladozva haladt egyre magasabbra, kereste a gyógyfüveket. Nem figyelt fel az erdőből kirajzó fegyveresekre. Egyikük megpillantotta a feketébe öltözött alakot, valamit kiáltott a többiek felé, s azok megtorpantak, majd ijedten vissza futottak a fák védelmébe. A bokor mögül, ahol lapultam jól láttam a képükön a rettenetet. Az utolsó fegyveres mielőtt eltűnt volna a sűrűben megfordult, és nyílvesszőt röpített a számukra félelmet keltő alak felé, majd ő is eltűnt. Célba talált a vessző, s anyám feljajdulva elterült a földön. Odarohantam hozzá, de már alig élt. „Vedd át. Vedd át” – ismételgette halkan. A kosár felé nyúltam, melyben ott lapultak a már megszedett gyógyfüvek. „Nem a kosarat, a helyemet!” – suttogta rekedten, s elcsendesedett. Ott temettem el azon a helyen, ahol megölték, és attól fogva én vagyok Máriskó, a javasasszony. Csak te tudod a titkomat!