Szibilla csillagmintás köpenyt terített a vállaira, s így
várta első vendégét, közben kezei önkéntelen mozdulataival keverte a kártyát.
Az asztalán bal felől egy kitömött bagoly nézett érdeklődve üvegszemekkel a
világba. Jobb kéz felől állt a varázsgömb, de most nem villogott.
- Nem lehet még bemenni! – kiáltotta dühösen az asszisztens,
és próbálta visszatartani a belépni igyekvő férfit.
- Hadd, Gertrúd!
- De hát, nem ő az első!
- Nem baj, úgy látom
kolléga.
Gertrúd beengedte és a nagy szárnyas ajtót becsukta mögötte.
- Légy üdvözölve, Varga János! – köszönt a jövevény, és
kecsesen kissé meghajolt.
Az egész alak kecses volt. Öltözéke divatja múlt, de
elegáns, kemény kalapját a bal karja könyökhajlatában tartotta, és fényesre
lakkozott cipői halkan kopogtak a parketten.
- Honnan tudja, a polgári nevem, kedves khh…
- Merlin
- Mer… Merlin – dadogta a „jósnő”, és a döbbenettől
elöntötte a hideg veríték.
Felpattant ültéből és kerekre tágult szemekkel nézett
vendégére.
- Látom, meglepődtél, de ne feledd el, hogy nincs titkod
előttem, és mert bár különösnek tűnhet, de én már rég figyelem a munkádat.
- Uram, én…
- Ne szakíts félbe! Azt magyarázom, hogy nincs tikod
előttem. Hiába bújtál ebbe a maskarába, hiába nevezed magad Szibillának,
jósnőnek, tudom, hogy csak egy ügyes kókler vagy. Bár elismerem, valóban ügyes.
A kellékeid is megfelelőek, s ahogy a beszélgetést irányítod, az is jó. A
klasszikus dodonai válaszaid pedig kiválóak. Mondd, hogy jutnak eszedbe ezek a
szavak? Most beszélhetsz!
- Nem tudom, uram! Hidd el, nem tudom. Egyszerre itt vannak
a fejemben… vagy nem is. Csak jönnek maguktól, mintha valaki súgná…
- Tehetség! Őstehetség! – kiáltott fel az ember, aki
Merlinek mondta magát. - A szent tölgy susogását hallod! Folytasd hát a munkádat,
hívasd az első vendéget.
- Gertrúd kérem! Jöjjön az első! – kiáltott, és ahogy szétnézett,
már sehol nem látta előbbi látogatóját.
Szőke, lenyalt frizurás fiatalember lépett be, riadtan
nézett szét, majd Szibilla felszólítására helyet foglalt a felkínált széken, és
lesütött szemmel, csöndben üldögélt. Egyikük sem szólalt meg hosszú percekig. A
„jósnő” rezzenéstelen tekintettel figyelte vendégét, mint a kobra az áldozatát.
A feszültség tapintható volt, és a férfi zavara láthatóan egyre nőtt.
- Maga jobbat érdemel – szólalt meg halkan Szibilla.
- Hogy? Mi? – kapta fel a fejét a férfi.
- Tegye túl magát rajta. Mondom, különbet érdemel!
- Honnan tudja? Maga mindent tud? Azok a kártyák mindent
elmondanak rólam? Meg ez az átkozott bagoly az üvegszemeivel? – dühösen köpte a
szavakat, de most se nézett a „jósnő” szemébe.
- Igen, én mindent tudok – válaszolta nyugodt hangon,
tagolva a szavakat. – És ez az igazság, ha tetszik, ha nem.
- Akkor azt is tudja, hogy mindent megadtam volna neki! –
folytatta szinte rikácsolva – Mindent!
- Értem…
- Dehogy érti! Ha értené, nem vágna ilyen tudálékos képet a
vastag sminkje alatt! Tudja mit vágott a fejemhez? Azt, hogy nem vagyok
hozzávaló, nem vagyok közéjük való, és menjek a lányokhoz, a nőkhöz!
Merlin alakja megjelent a fiatalember háta mögött, de mintha
ködön át volna látható. Szibilla kérdő arccal nézett rá, de Merlin nem reagált,
csak csöndesen figyelt.
- Mit tegyek, Szibilla? – vált könyörgővé a szőke férfi
hangja.
- Nézz bele a szívedbe! Jó mélyen. Ott találod a választ. A
saját elvárásodnak felelj meg, ne a másokénak!
Gertrúd finoman kivezette a fiatalembert. Merlin egyetértése
jeléül bólintott.
- Az üvegszemű bagoly helyett szerezz be egy élőt. Még
jövök. Tartjuk a kapcsolatot, ahogy mostanában mondjátok – de ez utóbbi szavak
már alig hallatszottak, ahogy Merlin alakja elenyészett.
- Gertrúd, láttad a mestert?
- Milyen mestert? Ez a szőke srác egy mester?
- Nem, nem! Én Merlinre gondoltam.
- Mondják, néha a beavatottaknak megjelenik, de itt még soha
sem láttam. Maga látta?
- Felejtsd el, Gertrúd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése