Fekete madarak…

                             „Az aggodalom része az életnek, de soha ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad és uralkodjon fölötted.”

 Paulo Coelho

   A frissen szántott földet ellepték a varjak. Mondják, vetési varjak. Nekem gyászmadarak…

   A lemenő nap fénye megcsillant a zsíros fekete rögök ekevágta felületén. A varjak meg ott tülekedtek felette. Férgeket kerestek, meg kifordított gyökérdarabokat.

    Fekete varjak … – mondják, vetési varjak. Látványuk aggodalommal töltött el. Beteg, nagyon beteg testvéremhez igyekeztem látogatóba. „Gyere gyorsan, ha még látni akarod” – szólt a távirat.

   A hivatal is jóváhagyta az utazást, bár formai hibák javítását kérte, de végül a kezembe adták az úti okmányokat. A hatalom képviselője, a hivatal vezetője megértőnek mutatkozott, mégis csak egynapos késéssel indulhattam.

   Most meg itt ez a tömeg ”gyászhuszár”, fekete madár. Röpdösnek, mint a felhő a szántó felett. Élő felhő – fekete!

   Mire beesteledett, az ég is fekete lett, még a csillagok sem világítottak, csak a távoli országúton villant fel egy-egy jármű lámpája. A fekete madaraknak még csak az árnyéka sem látszott már a szántóföldek felett. Mint fekete lepel terültek el egészen a láthatárig, s azzal egybeolvadva a rögök is belemerültek a feketeségbe. Aztán minden elmerült az estében.

   Jó idő múltán furcsa jelenségre figyeltem fel - nyugaton kivilágosodott az ég alja, mintha a nap kelne fel éppen.

   Nyugaton!

   Mi történt, megfordult a föld forgása? Vagy a vonatunk futása? Semmit sem értettem, minden összezavarodott bennem.

- Csak a nagyváros fényei – jegyezte meg egyik utastársam válaszul a fel sem tett kérdésre.

   Mi az, már a gondolataimat is hallják az emberek, vagy hangosan gondolkodom? Nem válaszoltam semmit, csak a kalapomat húzta be a szemembe, s tettem, hogy aluszom.

   Mennyi lehet még a városig? Egy óra? Kettő?

   Mi van veled drága Elemér bátyám? Kórházban fekszel, tudom. Nem írtak a táviratban semmit, hogy mi is történt valójában, csak, hogy nagybeteg vagy. Emlékszel, két napig virrasztottál az ágyam mellett, mikor tüdőgyulladással feküdtem. Nem volt gyógyszer az egész városban a háború után, s a doktor mást nem tehetett, mint priznicet és mustártapasz írt elő. Két nap, két éjjel lebegtem ájultan az élet határán. Te meg ott ültél az ágyam mellett és fogtad a kezem. Pedig még te sem voltál több tizenkét évesnél.

   Milyen lassan halad ez a vonat! Mintha csöppet sem közelednénk az előttünk levő városhoz. A fénye éppen olyan alig látható, derengő, mint félórával ezelőtt. Vagy csak nekem telik ilyen lassan? Így tágul és szűkül körülöttem a tér és az idő. A rettegés zár körül, mint egy burok, a rettegés, hogy mire megérkezem testvéremhez, vajon milyen állapotban találom. Minden irreálissá válik körülöttem. Irreálissá és bizarrá. Állunk egyhelyben, vagy haladunk valamerre? És merre? Előre? Hátra?

   Megrázom a fejem, tisztuljon ki az agyam.

- Valami baj van? – kérdezi az előbbi útitárs.

- Semmi, csak megrohant az aggodalom – magyarázgatom a helyzetet.

   Lehet, közben elszunnyadtam, mert úgy láttam, mintha a vidámparkban lennék és a körhinta kezelője kiabálna valamit, de a nagy zaj elnyomja. Talán azt kiabálja, hogy „kiszállás”. Tisztán hallom most már a szavait.

- Kiszállás! Megérkeztünk! – kiáltja vidáman útitársam, miközben szedegeti össze a holmiját.

   A síneken kattogó vonat egyre lassul, kintről behallatszik az állomás zsivaja, a kiabálások, a hangosbemondó hangja.

   Átvergődve a tolakodó tömegen a pályaudvar előtt elfogtam egy taxit, bemondom a címet, s lehunyt szemmel várom, hogy megnyugodjam, s az érkezés izgalma kiűzze belőlem az aggodalmat.

   Lehunyt szemeim előtt megjelent férfias arcod, amikor megjöttél a katonai szolgálatból. Kamaszlelkesedésem hősnek látott, te pedig a kötelességtudásról magyaráztál, meg az adott szó, a helytállás fontosságáról. Olyan felnőttes dolgokról, aminek alig láttam értelmét akkori eszemmel.

- Vedd komolyan ezeket a dolgokat, öcsikém! – figyelmeztetett.

   Én azonban alig hallgattam oda, léháskodtam, tekeregtem, bosszantottam a szüleimet, s őt is - mint a többi lökött kamasz. A következmények nem foglalkoztattak, s ezért keveredtem bele egy korombeli fiúkból álló bandába, akikkel éjszakánként ricsajoztunk az utcákon, szemetes vedreket borogattunk, s ököllel vertük az üzletek redőnyeit, hogy végül bekísértek a rendőrségre, és reggelig ott tartottak. Te jöttél értem, drága testvérem, s fizetted a büntetést, amit csendháborításért kiróttak. És nem szóltál, nem szidtál, hagytad, magamban emésszem meg a történteket, fogjam fel előző szavaidat.

- Itt a cím! Megérkeztünk! – riaszt fel a gépkocsivezető.

   Fizetek, kiszállok, majd rátenyerelek a kapucsengőre.

- Jövök már! – kiabál ki a konyhaablakból Blanka, a sógornőm.

- Blanka, mi van Elemérrel? – kérdeztem köszönés helyett.

- Gyere be, mindjárt bemegyünk hozzá! – válaszolta – Még korán van, ilyenkor nem engednek be. Készítek neked reggelit, meg kávét. Biztosan éhes vagy és fáradt…

   Így mondta, mondta folyamatosan, mint ahogy csorog az eresz hóolvadáskor. Csak éppen a bátyámról nem ejtett egyetlen szót sem. Máskor is idegesített, de most nagyon!

- Mondjad már Elemért! – szóltam rá türelmetlenül.

- Mondom, mondom!

   A tőle megszokott bőbeszédűséggel aztán elmondta, mi történt. Aznap sokat autózott, messze dolgozott, egy távoli városban, és hazafelé jövet rosszul lett, „lement a cukra”. Tudta, hogy valami gond van a vércukra körül, de nem törődött vele, s most, hogy reggel óta nem evett, csak a kávét vedelte – keserűen, megtörtént a baj. Lehúzott az út szélére és hívta a mentőket, de éppen, amikor jelentkezett a 104, egy hátulról jövő kocsi elütötte. Lerepült az árokba, s arra tért magához, hogy autója ajtaját feszegeti két piros dzsekis férfi.  

   Ameddig felszolgálta a kávét és a reggelit, Blanka végig mondta a magáét, de lényege ez volt, amit elmondtam. Alig pár falatot ettem, annyira nyugtalanított Elemér állapota.

- Menjünk már! – türelmetlenkedtem.

- Még nem lehet bemenni. Mondtam már, csak nyolc után enged be a kapus. Itt van a ház előtt a taxiállomás, és tíz perc alatt odavisznek. Minden reggel velük vitetem magam, nem olyan drága és kényelmesen, hamar…

   Tovább nem hallottam, mert a sok izgalom, aggódás és a fáradtság miatt kikapcsolt az agyam, de azt azért meghallottam, amikor az órára nézve kijelentette, hogy indulhatunk.

   A kórterem nem egy vidám hely, de Elemér mégis vigyorogva fogadott. Mozdulni sem tudott, úgy kikötözték, csigákkal húzatták a lábát, egyik karja vállig gipszbe, másikba csepeg az infúzió, s ő mégis vidoran tekint ránk.

- Mi van, öcskös? – szólt évelődő hangon – Temetésre jöttél, s közben bár összetörve, de egy darabban találsz?

- Látom, már megmaradsz, mert viccelődni tudsz. Az igazat megvallva, majd megölt az aggodalom, de örökösen vigyorgó képedet látva, mehetek máris haza.

- Még egy kávét sem iszol? – idézte a régi anyósviccet.

   A fekete madarak pedig más vidékre költöztek…

                           

Vigyázz, a Köves Körös megejti a szíved!

                                                                      

 „Vigyél magaddal egyszer,  ha mész Erdélybe!”

- jött át hozzánk egyik este a barátom

Elvittem, s ez a történet kerekedett ki a látogatásból.

- Segítsen valaki – kiáltotta Bea – nem tudok kimenni, sodor a víz, csúsznak a kövek.

A patakhoz legközelebb Béla botladozott a parton, ő futott oda és nyújtotta segítőkészen a kezét Beának.

- Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott, és alig akarta elengedni a Béla kezét, miután kimásztak.

   Béla kissé restelkedve lépett arrább, de még a szeme sarkából visszanézett. Nem volt szokva az ilyen túlzott hálálkodó megnyilvánulásokhoz.

  A csobogó patak partján mentünk tovább néhány métert. A víz kristálytisztán csillogott. A sima, lapos kövek hívogattak, hogy gázolj át a túlsó partra. Mindkét parton füzek bólogattak, s lógatták ágaikat a víz fölé. Nehezen szakadtunk el a látványtól, de az autókat ott hagytuk fenn az úton, és szerettünk volna minél hamarább felérni a telepre. A marton kikapaszkodva még egyszer visszanéztünk a hatalmas sziklák közt örvénylő patakra.

  Mielőtt beültünk volna az autókba Bea, odalépet Bélához, és kezét a karjára téve újra megköszönte, hogy segített neki kimászni a vízből. Béla nem szólt, csak beült az autóba. Felesége Anna már bent ült, és kérdően nézett a férjére, de az csak megvonta a vállát, s indított. Ők is négyen ültek a kocsiban, mi is négyen a miénkben. Az út meredeken kapaszkodott, gödrök, átfolyások lassították a haladást. Ahogy emelkedett az út, úgy fogyott a patak, s mire a sátortáborhoz értünk, akkorára zsugorodott, hogy akár át is lehetett volna ugrani.

   A tábornál megálltunk, és a kocsikat az út mellett kialakított parkolóban állítottuk le a fenyőfák alatt. A havasi legelő úgy terült el előttünk, mint hatalmas zöld paplan. A napsütéstől felmelegedett fű közt havasi virágok nyújtogatták fejüket a fény felé, tücsök hadak ciripeltek, és kakukkfű illata úszott a levegőben. Távolabb juhnyáj legelészett hatalmas komondorok védelmében. A juhok mellett filozofikus nyugalommal merengett egy szürke csacsi, s a pásztor botját lóbálva járta körül az állatait.

   Az erdő szélénél felállított sátrak, körülöttük lelkes, hangoskodó turistacsoportok tüsténkedtek. Tőlük érdeklődtük meg az utat a barlanghoz, úti célunkhoz, miután felállítottuk saját sátrainkat.

   Az elkeskenyedett patakon átlépve ott volt a jel a fatörzsén. Sejtelmes homály uralkodott a fák alatt. Az ösvény mentén mohával borított különleges alakzatokat fedezett fel a szokatlanra, az újra rácsodálkozó tekintet.

- Nézzétek, mekkora odú! – kiáltott fel egyikük.

- Amott meg biztos manók laknak a mohakunyhóban! – gyerekeskedett Bea – Gyere Béla, nézd meg. Igazam van?

   Fejüket összedugva csodálták a természet játékos formáit. Egymást túllicitálva merültek bele a mese világába.

- Látod ezeket? – fogta meg a karomat Anna – Mit akar ez a nő?

- Semmit, Anna, semmit – nyugtattam –, csak játszanak, mint a gyerekek.

- Nem szeretem, hogy Bélával játszik.

- Gyerünk, emberek! Még van menni valónk! – tereltem el Anna gondolatait a nyilvánvaló flörttől, és tereltem a csapatot tovább, felfelé.

   Hamarosan feltűnt előttünk a szikla csúcs. Még egy nekirugaszkodás, és fenn vagyunk. Gyönyörű panoráma tárult elénk. A Galbena folyó völgye. A bérctől lezuhanó meredély, a patakok szeldelte hegyoldalak, a sűrű erdők, a lábunk alatt elterülő táj csodás perspektívája megilletődött csendet váltott ki a társaságból. Néhány percig sugdosódni se mertünk. Aztán hirtelen holló pár repült át a völgy felett, de különös módon alattunk. Rekedt kiáltásuk hosszan visszhangzott. Megtört a varázs, mindenki egyszerre kezdett beszélni.

   Tíz, húsz percet pihentünk, falatoztunk, csodáltuk a tájat, hallgattuk a hollók kiabálását, aztán indultunk lefelé egy másik ösvényen, ami a barlanghoz, az Eszkimó barlanghoz vezetett. Béla ott serénykedett Bea körül, segített neki a leereszkedésnél, ami sokszor nehezebb, mint a felfelé kapaszkodás. Fogta a kezét, lesegítette a meredekebb helyeknél, és a könnyebb szakaszokon mutogatta az erdő érdekességeit, szépségeit, Anna meg úgy szorította a karomat, látva őket, hogy csupa kék folt lett.

   A barlang bejáratát megtaláltuk, s a közelében fáradtan letelepedtünk.

- Öltözzetek fel, vegyetek pulcsit, kabátot, mert a jégbarlangban hideg van! – figyelmeztettem a társaságot – Ez egy furcsa természeti jelenség. A legmelegebb nyárban sem olvad el a jég, csak zsugorodik. – magyarázkodtam –, a jégtömb vastagsága több mint 14 méter. A világosságot egy kürtőn keresztül kapja, s ha ezen besüt a nap, a jég, mint a szivárvány minden színében szikrázik. A helybeliek úgy is nevezik „élő tűz”.

- Menjünk, nézzük meg! – kiabáltak

- Mi a kürtőt keressük meg – szólt Bea, és Bélával elindultak a barlang feletti oldalon.

   Anna aggodalommal a szemében nézett utánuk. Kérdően rám tekintett, de én csak a vállamat vonogattam. Leérve barlang bejáratához, egy tábla fogadott, hogy csak barlangász felszereléssel szabad bemenni. Ott toporogtunk a csúszós köveken, és tényleg hideg áramlat csapott ki a barlangból. Egyszerre kétségbe esett kiáltás hangzott fel bentről. Nem törődve a táblával csúszva, bukdácsolva rohantunk befele, és lefele. Legtöbben nadrágféken érkeztünk az aljába, és ott találtuk Bélát a kürtőn lehullott ágak, törmelékek tetején. Anna egy szempillantás alatt ott termett mellette. Fejét megemelte, körbe tapogatta, simogatta, becézgette „Béluskám, Béluskám!” - szólongatta, „nyisd ki a szemed, nézz rám!” És Béla kinyitotta a szemét, szétnézett, megmozgatta a kezeit, lábait, óvatosan tekergette a nyakát.

- Úgy látszik, lecsúsztam a kürtőn – szólalt meg –, de mindenem működik. Legalábbis remélem. Segítsetek kicsit, másszak le innen.

   Hárman is ugrottunk, hogy óvatosan lemászhasson a kupacról, ami megmentette. Anna nem engedte el, fogta a kezét, ölelte a derekát, sugdosott a fülébe. Percen belül sápadtan megjelent a barlang szájánál Bea is.

- Béla eltűnt, lezuhant! – dadogta, majd hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta a Béla körüli csoportosulást, és Annát, ahogy a férjét becézgeti. – Ó! – sóhajtotta.

   Megkönnyebbülve néztünk körül, és most megláttuk a fehéren tündöklő jégtömböt, és felettünk az égre nyíló körtőn át a besütő napsugarakat. Kitódultunk a szabad levegőre. Béla még kissé szédelgett az ijedségtől, de derekasan tartotta magát, Anna vállára támaszkodva.

   Holmiinkat összeszedve, ereszkedtünk lefele a sátortáborhoz vezető ösvényen. Bea duzzogva szaporázott az élen. Késő délutánra értünk le. Gyors vacsora, egy, két korty itóka, s már csak a fáradt szuszogásunk hallatszott, meg néhányunk horkolása.

   Reggel, a patakra menet, szembe találkoztam Beával. Ránéztem. Kisírt szemekkel nézett vissza rám, s szomorúan elmosolyodott.

Bige Szabolcs Csaba

Felejtsd el, Gertrúd!

Szibilla csillagmintás köpenyt terített a vállaira, s így várta első vendégét, közben kezei önkéntelen mozdulataival keverte a kártyát. Az asztalán bal felől egy kitömött bagoly nézett érdeklődve üvegszemekkel a világba. Jobb kéz felől állt a varázsgömb, de most nem villogott.

- Nem lehet még bemenni! – kiáltotta dühösen az asszisztens, és próbálta visszatartani a belépni igyekvő férfit.

- Hadd, Gertrúd!

- De hát, nem ő az első!

 - Nem baj, úgy látom kolléga.

Gertrúd beengedte és a nagy szárnyas ajtót becsukta mögötte.

- Légy üdvözölve, Varga János! – köszönt a jövevény, és kecsesen kissé meghajolt.

Az egész alak kecses volt. Öltözéke divatja múlt, de elegáns, kemény kalapját a bal karja könyökhajlatában tartotta, és fényesre lakkozott cipői halkan kopogtak a parketten.

- Honnan tudja, a polgári nevem, kedves khh…

- Merlin

- Mer… Merlin – dadogta a „jósnő”, és a döbbenettől elöntötte a hideg veríték.

Felpattant ültéből és kerekre tágult szemekkel nézett vendégére.

- Látom, meglepődtél, de ne feledd el, hogy nincs titkod előttem, és mert bár különösnek tűnhet, de én már rég figyelem a munkádat.

- Uram, én…

- Ne szakíts félbe! Azt magyarázom, hogy nincs tikod előttem. Hiába bújtál ebbe a maskarába, hiába nevezed magad Szibillának, jósnőnek, tudom, hogy csak egy ügyes kókler vagy. Bár elismerem, valóban ügyes. A kellékeid is megfelelőek, s ahogy a beszélgetést irányítod, az is jó. A klasszikus dodonai válaszaid pedig kiválóak. Mondd, hogy jutnak eszedbe ezek a szavak? Most beszélhetsz!

- Nem tudom, uram! Hidd el, nem tudom. Egyszerre itt vannak a fejemben… vagy nem is. Csak jönnek maguktól, mintha valaki súgná…

- Tehetség! Őstehetség! – kiáltott fel az ember, aki Merlinek mondta magát. - A szent tölgy susogását hallod! Folytasd hát a munkádat, hívasd az első vendéget.

- Gertrúd kérem! Jöjjön az első! – kiáltott, és ahogy szétnézett, már sehol nem látta előbbi látogatóját.

Szőke, lenyalt frizurás fiatalember lépett be, riadtan nézett szét, majd Szibilla felszólítására helyet foglalt a felkínált széken, és lesütött szemmel, csöndben üldögélt. Egyikük sem szólalt meg hosszú percekig. A „jósnő” rezzenéstelen tekintettel figyelte vendégét, mint a kobra az áldozatát. A feszültség tapintható volt, és a férfi zavara láthatóan egyre nőtt.

- Maga jobbat érdemel – szólalt meg halkan Szibilla.

- Hogy? Mi? – kapta fel a fejét a férfi.

- Tegye túl magát rajta. Mondom, különbet érdemel!

- Honnan tudja? Maga mindent tud? Azok a kártyák mindent elmondanak rólam? Meg ez az átkozott bagoly az üvegszemeivel? – dühösen köpte a szavakat, de most se nézett a „jósnő” szemébe.

- Igen, én mindent tudok – válaszolta nyugodt hangon, tagolva a szavakat. – És ez az igazság, ha tetszik, ha nem.

- Akkor azt is tudja, hogy mindent megadtam volna neki! – folytatta szinte rikácsolva – Mindent!

- Értem…

- Dehogy érti! Ha értené, nem vágna ilyen tudálékos képet a vastag sminkje alatt! Tudja mit vágott a fejemhez? Azt, hogy nem vagyok hozzávaló, nem vagyok közéjük való, és menjek a lányokhoz, a nőkhöz!

Merlin alakja megjelent a fiatalember háta mögött, de mintha ködön át volna látható. Szibilla kérdő arccal nézett rá, de Merlin nem reagált, csak csöndesen figyelt.

- Mit tegyek, Szibilla? – vált könyörgővé a szőke férfi hangja.

- Nézz bele a szívedbe! Jó mélyen. Ott találod a választ. A saját elvárásodnak felelj meg, ne a másokénak!

Gertrúd finoman kivezette a fiatalembert. Merlin egyetértése jeléül bólintott.

- Az üvegszemű bagoly helyett szerezz be egy élőt. Még jövök. Tartjuk a kapcsolatot, ahogy mostanában mondjátok – de ez utóbbi szavak már alig hallatszottak, ahogy Merlin alakja elenyészett.

- Gertrúd, láttad a mestert?

- Milyen mestert? Ez a szőke srác egy mester?

- Nem, nem! Én Merlinre gondoltam.

- Mondják, néha a beavatottaknak megjelenik, de itt még soha sem láttam. Maga látta?

- Felejtsd el, Gertrúd!

Julika

Julikámhoz mindig munka után mentem, úgy hat óra körül délután. Legtöbbször vittem neki egy kis uzsonnát – vagy vacsorát, ha úgy tetszik, mert sokszor még órák múlva is ott ültünk az asztalnál, és csipegettünk miközben nagyokat beszélgettünk. Főleg én beszéltem. Egésznapi feszültségeimet így tudtam feloldani.  Egész álló nap erre a beszélgetésre készültem.

Az utóbbi időben többször is szembe mentem a bejárati ajtónál egy kifelé igyekvő, lezser eleganciával öltözött úrral. És ez nap, mint nap ismétlődött. Kezdett egyre kellemetlenebb érzéseket kelteni bennem ez a találkozás.

Mi ez?

Forró váltás?

Nyomott hangulatba léptem be a lakásba, és beszélgetéseink is döcögősebben mentek. Inkább hallgattam, s még az étvágyam is odalett.

- Valami baj van? – érdeklődött Julikám tapintatosan.

- Nem, semmi, csak fáradt vagyok – hárítottam.

Ma délután egy 10-12 év körüli fiúcska is volt az úr kíséretében. Rám köszöntek udvariasan, és én ugyan fogadtam, de meglepődve megkérdeztem:

- Ismerjük egymást?

- Ó, bocsánat! Még be sem mutatkoztam, pedig naponta találkozunk – és megmondta a nevét, amit nem értettem.

Én is megmondtam a magamét, de szintén csak úgy dörmögve, érthetetlenül, ahogy ez már nálunk szokás.

- Ő a fiam – mutatott gyermekre – és itt lakik a házban a leányom is, Julika. Őt persze már ismeri!