Szépen
mendegélt a ló a rossz köves úton. Inkább poroszkált. Ott ahol az út szélén
simább volt, ott hajlandó volt óvatosan ügetni is.
„Miért nem tartják
karban ezt az utat?” – dohogott a bakon ülő ember. „Mindent mástól várnak!” –
mérgelődött tovább.
Egyenes útszakasz nyúlt hosszan a
messzeségbe. Semmi forgalom nem mutatkozott, még egy árva kóbor kutya sem. A
kocsis gyorsabb tempóra biztatta a lovát, s az kelletlenül bár, de
megszaporázta a lépteit. Később kanyarodott az út, és sekélyes átfolyás
keresztezte az utat.
A
ló, ahogy megérezte a csüdje körül a vizet, egyet se lépett tovább. Megállt,
mint a cövek. Gazdája hiába biztatta, nógatta, meg se mozdult. Végül
szitkozódva, káromkodva lekászálódott a bakról, belelábalt a vízbe, s a
kantártól fogva kivezette a minden részében remegő állatot. „Mi a csoda lehet
ezzel?” – dörmögött, amíg visszakapaszkodott az ülésre – „Vajon mi érhette
mielőtt hozzám került, hogy így fél a víztől?”
Persze nem tudhatta, mert nem árulták el
neki a vásár megkötésekor, hogy prizsmáztak*
vele, szóval homokot, sódert termeltek ki a folyóból, s a ló ott állott a
vízben, ameddig a markoló segítségével a szekeret megrakták a csöpögő anyaggal,
s aztán nagy kiabálások, ütlegelések közepette hajtották kifele a folyóból, s
fel a meredek marton. Egyszer aztán megmakacsolta magát a ló, és többet nem
lehetett a vízbe bevinni. Ahogy vizet érzett, megállott, és se ütleggel se szép
szóval nem lehetett rábírni, hogy tovább lépjen. Egy idő múlva aztán magától
kihátrált, s az üres szekérrel felballagott partoldalon a füves részig, s
mintha misem történt volna legelni kezdett. Ezért adták el. Jó pénzért, mert
különben mutatós, szép állat volt.
Miután túlélték a „vizes kalandot”, szaporán
haladtak az árok szélénél, ahol kevesebb kátyú nehezítette a haladást. Az ember
mérgesen, és türelmetlenül biztatta a lovát. Haragudott az előbbi makacskodás
miatt, de aztán meg is sajnálta, mikor eszébe ötlött, hogy mennyire remegett,
amikor kivezette a pocsolyából. Megenyhülten hagyta csendesedni a futást, s már
éppen lépésre váltott volna a szürke, mikor idegesen felcsapta füleit, s még
horkantott is.
„Mi
lelt ismét, hé!” – kiáltott az ember, aztán odavillant a szeme a szántó távoli
végére.
Éppen fekete füstöt okádva az égre egy traktor
fordult meg a barázda végén. A ló fejét kapkodva, ijedezve haladt. Az ember
újra leugrott a bakról, és az állat nyakát veregetve nyugtatta, közben keményen
fogta a kantárt.
„No,
no! Csillapodj! Ne félj, nem eszen meg!””
Közben a gép közeledett feléjük, s mikor a
barázda innenső végéhez ért, újra fekete füstöt böffentve fordulni készült. A
paripa megriadva hátrált, s a szekeret benyomta az árokba, hiába fogta a
gazdája keményen. A traktor elhaladt dolgát végezve, a szekér pedig lecsúszva
az árokban állt meg.
„No,
ezt megcsináltad!” – zsörtölődött az ember – „Most akkor húzd is ki, ha már
benyomtad. Ne csak bólogass azzal a nagy busa fejeddel!”
Ezzel fogva a kantárt megbiztatta a lovat, s
az nekifeszülve a hámnak ügyesen kivontatta a szekeret a méltatlan helyzetből.
„Leszünk
mi még jóban!” – jegyezte meg az ember megelégedve…
-.-
*prizsma – sóder, prizsmázni – sódert
kitermelni a folyóból
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése