Leszünk mi még jóban

   Szépen mendegélt a ló a rossz köves úton. Inkább poroszkált. Ott ahol az út szélén simább volt, ott hajlandó volt óvatosan ügetni is.

„Miért nem tartják karban ezt az utat?” – dohogott a bakon ülő ember. „Mindent mástól várnak!” – mérgelődött tovább.

   Egyenes útszakasz nyúlt hosszan a messzeségbe. Semmi forgalom nem mutatkozott, még egy árva kóbor kutya sem. A kocsis gyorsabb tempóra biztatta a lovát, s az kelletlenül bár, de megszaporázta a lépteit. Később kanyarodott az út, és sekélyes átfolyás keresztezte az utat.

A ló, ahogy megérezte a csüdje körül a vizet, egyet se lépett tovább. Megállt, mint a cövek. Gazdája hiába biztatta, nógatta, meg se mozdult. Végül szitkozódva, káromkodva lekászálódott a bakról, belelábalt a vízbe, s a kantártól fogva kivezette a minden részében remegő állatot. „Mi a csoda lehet ezzel?” – dörmögött, amíg visszakapaszkodott az ülésre – „Vajon mi érhette mielőtt hozzám került, hogy így fél a víztől?”

   Persze nem tudhatta, mert nem árulták el neki a vásár megkötésekor, hogy prizsmáztak* vele, szóval homokot, sódert termeltek ki a folyóból, s a ló ott állott a vízben, ameddig a markoló segítségével a szekeret megrakták a csöpögő anyaggal, s aztán nagy kiabálások, ütlegelések közepette hajtották kifele a folyóból, s fel a meredek marton. Egyszer aztán megmakacsolta magát a ló, és többet nem lehetett a vízbe bevinni. Ahogy vizet érzett, megállott, és se ütleggel se szép szóval nem lehetett rábírni, hogy tovább lépjen. Egy idő múlva aztán magától kihátrált, s az üres szekérrel felballagott partoldalon a füves részig, s mintha misem történt volna legelni kezdett. Ezért adták el. Jó pénzért, mert különben mutatós, szép állat volt.

   Miután túlélték a „vizes kalandot”, szaporán haladtak az árok szélénél, ahol kevesebb kátyú nehezítette a haladást. Az ember mérgesen, és türelmetlenül biztatta a lovát. Haragudott az előbbi makacskodás miatt, de aztán meg is sajnálta, mikor eszébe ötlött, hogy mennyire remegett, amikor kivezette a pocsolyából. Megenyhülten hagyta csendesedni a futást, s már éppen lépésre váltott volna a szürke, mikor idegesen felcsapta füleit, s még horkantott is.

„Mi lelt ismét, hé!” – kiáltott az ember, aztán odavillant a szeme a szántó távoli végére.

   Éppen fekete füstöt okádva az égre egy traktor fordult meg a barázda végén. A ló fejét kapkodva, ijedezve haladt. Az ember újra leugrott a bakról, és az állat nyakát veregetve nyugtatta, közben keményen fogta a kantárt.

„No, no! Csillapodj! Ne félj, nem eszen meg!””

   Közben a gép közeledett feléjük, s mikor a barázda innenső végéhez ért, újra fekete füstöt böffentve fordulni készült. A paripa megriadva hátrált, s a szekeret benyomta az árokba, hiába fogta a gazdája keményen. A traktor elhaladt dolgát végezve, a szekér pedig lecsúszva az árokban állt meg.

„No, ezt megcsináltad!” – zsörtölődött az ember – „Most akkor húzd is ki, ha már benyomtad. Ne csak bólogass azzal a nagy busa fejeddel!”

   Ezzel fogva a kantárt megbiztatta a lovat, s az nekifeszülve a hámnak ügyesen kivontatta a szekeret a méltatlan helyzetből.

„Leszünk mi még jóban!” – jegyezte meg az ember megelégedve…

-.-

*prizsma – sóder, prizsmázni – sódert kitermelni a folyóból

Jani ajándéka

                                   

    Langyos eső csapdosta a járda köveit, de az emberek nem sokat törődve vele vígan igyekeztek hátizsákkal a hátukon távolabbi céljaik felé. A nagy fedett verandán csak néhányan üldögéltünk a zöldre festett, kecskelábú asztalok mellett. A lécekből összerótt székeket is ugyan ilyen színre festették, s formájuknak köszönhetően kényelmes ülés esett rajtuk ülőpárna nélkül is.

   Mélán hallgattam az eső kopogását és bámultam a járdán sietőket, amikor belépett a verandára egy mosolygós arcú férfi, és szó nélkül leült velem szemben az asztal mellé. Kalapjáról csöpögött az esővíz.

 - Üdvözlöm! – köszöntöttem, mire barátságos bólintás volt a válasz.

   Közben megérkezett a feleségem egy teli tálcával, rajta egy tányér leves, kenyérszeletek, evőeszközök. Letette elém, és fordult is a második fogásért. Észrevette a velem szemben ülő mosolygós embert és halkan megjegyezte:

 - Látom, itt a Jani.

   Ezzel már el is lépett, én pedig kanalazni kezdtem a levest. A férfi továbbra is mosolyogva nézett, majd hirtelen fölállt és kisietett az esőbe. Szemem sarkából láttam, amint a ház mögött eltűnik.

   Kis idő múlva visszatért, és valamit hozott a kezében. Leülve előbbi helyére, összezárt öklét felém nyújtotta. Egy darabig értetlenül néztem rá, majd megértettem, adni akar valamit nekem, és én is kinyújtottam a kezemet feléje, nyitott tenyérrel. Ettől még szélesebb mosoly ömlött szét az arcán, és a tenyerembe tett két zöld diót.

- Nekem? – kérdeztem

   Feltartotta egyik ujját. Megértettem, hogy csak az egyik dió az enyém.

 - A másik a feleségemé?

   Élénk bólogatás volt a válasz.

   Mire végeztem a levessel, a feleségem is megérkezett a főzelékkel. Két tányérral hozott. Egyet nekem, és egyet magának. Mikor helyet foglalt ő is, mutattam, mit kapott az asztaltársamtól.

 - Nem éhes? – fordult a férfi felé. A női lélek érzékenysége nyilvánult meg ebben a kérdésben.

   Erre is élénk bólogatással volt a válasz.

   Feleségem elébe tolta a saját főzelékét - melyhez még nem nyúlt - egy szelet kenyeret, evőeszközöket téve a tányér mellé.

   A mosolygós ember letört egy darab kenyeret, kanalát belemerítette az ételbe, miközben kalapjáról még most is csöpögött az esővíz, és szemeiből két nagy könnycsepp gördült végig borostás arcán.

   A hála könnyei…

 

Más pástétom

 János bácsi az erdei gyümölcsbegyűjtő állomáson dolgozott a kis vegyesboltban. Este a begyűjtők, miután leadták a gombát, gyümölcsöt –áfonyát, málnát, szedret, minek mi volt az ideje -, megkapták a pénzüket, s máris mentek is a boltba elkölteni.

- Mit kérsz, Gazsi? – kérdezte a gombaszedő süldő legénykét.

- Más pástétomot.

- Nincs más csak ez.

- Májpástétomot kér a gyermek – igazította ki a félreérést egy másik vásárló.

Így ismertem meg János bácsit, aki nyugdíjas ápoló volt, és most tengernyi szabadidejét itt töltötte a hegyen, az erdő mélyén. Szerette a kinti szabad életet, ott a maga ura volt, egész nap elbóklászott a telep körül, este kinyitotta a boltot, néha lement a faluba áruért. Sok pénzt nem keresett, de nem is ez volt a célja. Tulajdonképpen a beteg gyomrát akarta kúrálni, távol a kultúra „áldásaitól”, a savanyó nova boroktól és a kisüsti pálinkáktól. Az erdőben legfeljebb vadgyümölcsöt, meg gyógyteát fogyaszthatott. A tisztásokon, domboldalakon meg is termet ezerféle gyógynövény. Orbáncfű, apróbojtorján, vasfű, cickafarkfű, vadmenta képezték a napi teája alapját. Otthon János bácsi nyüzsgő, izgő-mozgó életet élt, dolgozott a kertben, tartott állatokat – disznót, kecskét, nyulakat -, és sokszor a felesége helyett ellátta a háztartást is. Lídia néni ugyanis bábaasszony volt, akit a szomszédos falvakba is elhívtak a szülőasszonyokhoz.  Ez úgy történt, hogy ha közeledett a fiatalasszony ideje, Lídia néni vette a táskáját, amiben megtalálható volt minden műszer, eszköz, ami a szülés levezetéséhez kell, és odaköltözött a családhoz. Addig maradt, ameddig meg nem szült az asszony, s még utána is, hogy megtanítsa szoptatni, és segítsen az első fürdetésnél. Akkor aztán hazament János gazdához. Sokszor öt, hat napig, egy hétig is ott volt a szülőnő lakásában, házában – ott aludt, ott evett, s várta készenlétben, mikor kerül sor a nagy eseményre. Máskor egy, két nap alatt lezajlott minden.

- Mondja kedves Lídia néni, mit tud csinálni ott egy idegen házban napokon keresztül? – kérdeztem kíváncsian egy alkalommal, mikor éppen egy heti távollét után hozták haza szekérrel a második faluból.

- Viszek magammal olvasni valót, könyvet. Meg aztán beszélgetek a háziakkal.

- Milyen könyveket olvas Lídia néni?

- Minden félét. Kiolvastam már a községi könyvtár minden könyvét. Én vagyok megye legszorgalmasabb olvasója! – nevette el magát.

Így aztán János bácsi igyekezett kihasználni a nyarat, immáron a negyedik éve. Egy évre elegendő friss levegővel és vitaminokkal töltődött fel. Magam is hasonló célból kerestem fel a telep közelében levő menedékházat. Az erdő, a madárcsicsergés, a tiszta levegő, a napsütés, de a nyári záporok is kiűzték a fejemből a városi élet, a mindennapok nyűgeit.  

- Jöjjön, János bácsi, menjünk mi is gombát szedni! – szóltam másnap reggel, ahogy megérkeztünk.

- Menjen csak nyugodtan, ott az észkos oldalakon biztosan kap galambgombát, meg vargányát, s lennebb ahol vizegenyesebb a hely akad még róka gomba is.

- Nem jön velem?

- Nem hagyhatom itt a „kunyhómat”, se a boltot. Valaki kell, vigyázzon itt a dolgokra, az átvevők csak majd délután jönnek ki. Tudja ezek a derék fiúk, a szedők, ha nem látnak senkit a közelben, könnyen kifeszítik az ajtót, s aztán én maradok kárral.

Megszívlelve a tanácsot, megtaláltam a jó gombás oldalt, nem is messze a menedékháztól. Hogy gombászok miért kerülték el ezt a helyet, nem is értem. Talán túl közelinek találták.

- A medve miatt – világosított fel este János bácsi.

- Medve?

- Valahol, ott a szurdokban szokott tanyázni, de ha a kabanánál kint hagynak valamit, Azt is elhordja. A szemetes tartályt is felborogatja élelmet keresve. Embert nem bántott még, de a szedők nem is akarják kipróbálni.

- Akkor én sem megyek oda gombászni!

- Nem kell félni, kerüli az embert. Legalábbis a vadőr szerint.

-  Ha bocsai vannak, akkor mégis csak veszélyes lehet, gondolom!

Minden esetre többet nem mentem én se arra a jó gombás helyre, amaddig kint voltam a menedékházban.

Két nyarat kihagytam, s csak tova három év múlva sikerült azt a tájat felkeresnem. A menedékház még állt, rendben is tartották, sőt a gondnok kitűnő szakácsnak is bizonyult. A vadgyümölcs begyűjtő telepet ellenben felszámolták. Nem fizetődött ki? Vagy elfogytak a begyűjtők? Nincsenek szegény emberek?

Ki tudja!

 - János bácsiról mi hír? – kérdeztem a gondnokot, miközben utánozhatatlan gombapaprikását kanalaztam.

- János bácsit kérdezi, a boltost?

- Igen, igen! Kellemes időt töltöttem vele, pár évvel ezelőtt.

- Hááát… A telep bezárása is az eset miatt történt.

- Mi az, hogy hát? Mi történt?

- Tavaly nyáron, mikor kijöttek az átvevők azt találták, hogy a barakkok, az üzlet, az egész mindenség lángokban állt, és hamarosan porig is égett. János bácsit ott találták az erdőszélén agyonverve, a begyűjtők pedig kámforrá váltak!

Megvilágosodásom

Ilinca Anamaria Prisăcariu írása

Megjelent: Atelier LiterNet > Proză scurtă  > Ceaiul de joi dimineaţă – 2015. 05. 21

   Másképpen látom a világot, amióta reggel, délben, este, valamint a közti időben mosolygok. A tükörben is tisztábban látom magamat. Kint is jobban látom a színeket. A fák a füvek nagyobbak és zöldebbek. Az úton kevesebb a kátyú. A tömbházak sem olyan szürkék. Kezdem elhinni, hogy körülöttem minden csodálatos, csak eddig nem vettem észre! Biz’ Isten megjavult a látásom! Érted? Mikor mosolyogsz, összehúzod a szemed és jobban látsz. Igazán! Mintha könnyebben lélegeznék. Igen, igen minden mosolytól kitágul a tüdőm, megtelik oxigénnel az agyam, dobog a szívem és érzem, hogyan árad szét körülöttem a boldogság.  A zene meghatóbb, az előadások erőteljesebbek, mélyebb a csend, a zaj ritmusosabb, az emberek vidámabbak. És szeretnek. Látom, hogy szeretnek. Érzem az energiát. Én is szeretek. Többet, mindent, egyszerűbben. Amikor mosolyogsz, egyszerűbbé válnak a dolgok, emberibbé.

   Megyek az utcán. Minden lépéssel, boldog szívdobbanással változik az életem ritmusa. Egy lépés, egy dobbanás, egy lépés, egy dobbanás, egy lépés, egy dobbanás. Azt sem tudom, mit tegyek ennyi boldogsággal. Nem tudom, hova raktározzam. A házamban nincs elég hely, még úgy sem, hogy amit csak tudtam átadtam a barátaimnak, sőt még néhány idegennek is.

   Lépésenként kell a boldogságot élni – így nem szükséges elraktározni. Semmit sem veszíthetek, hiszen folyamatosan használom. És így megállás nélkül osztogathatom. Csak meg ne álljak menet közben. Meg ne álljon a szívverésem, mert akkor elvész a boldogság. Így aztán megyek, dobban a szívem, mosolygok…

    A boldogság növekedik. Nincs többre szükségem az egyetemes boldogságból többre, mint egy lépés és egy-egy dobbanás, a többit tovább adhatom. S íme, mennyi energia és kedves ember vesz körül.

    Amióta mosolygok, jobban látom az embereket. Felismerem szemükben az álmaikat. Összegyűlnek, együtt haladnak – lépésről lépésre – és egyre emberibbek lesznek. Mi ebben olyan nehéz? Csupán a szemedbe kell néznem. A tiedbe is. Meg a tiedbe is…

(illusztráció: Klee részlet)

A harmadik

  A riasztó megszólalt K. Kamill zsebében.

- Még az ebédemet sem tudom nyugodtan megenni! – mérgelődött.

A kijelzőn megjelent a hívószám. Kamill visszahívta.

- Mi a baj? Hol vagy?

- A kilences kilométernél. Megsebesültem! Kificamodott a lábam.

- Ülj le az árokpartra, máris indulok.

Bettina ott ült a megadott helyen, csöndesen jajgatva fogta a lábát, blúza elszakadva, arcán, karján horzsolások.

- Mesélj! – szólt a lányhoz, miután beültette a hátsó ülésre.

- Kilökött az a disznó a kocsiból. Fizetség helyett!

- Micsodaaa? És ki volt az?

- Egy kamionos. Itt állt meg a parkolóban, aztán csak kidobott, s elhúzta a csíkot! Még a táskám is ott maradt az ülés alatt.

- Tudod milyen kamion volt?

- Tudom! Iveco és piros Coca-Cola felírat díszítette az oldalát. Rendszáma A58 01 meg még két szám, de azokat nem tudtam megjegyezni.

- Ennyi elég! – sziszegte és megfordult az úton – Vajon merre mehetett? Nem mondta?

- Annyit mondott, hogy menjek vele Bécsbe, s hogy nem akartam, kilökött.

Egy darabig dühödten száguldott az úton, aztán kicsit lehiggadt, s meg is állt az út szélén.

- Hiába repesztem, nem fogom utol érni, már akkora előnye van. Inkább felhívom Fricit, figyeljék az utat.

Dunántúli kollégájának elmondta, mi történt, s ő ígérte, hogy megállítják a kamiont, ha meglátják, de azt javasolta, jobb lenne, ha a hegyeshalmi fiúkkal beszélne. Kamill kapott az ötleten, s felhívta hegyeshalmi ismerősét. Elmondta mi történt, s még hozzátette, szerinte gyanús rakományt szálit a Coca-Cola feliratos kamion. Az ismerős köszönte az információt, s megígérte, majd értesíti Kamillt az eredményről.

*

Az Iveco sofőrje bosszankodva látta, hogy fegyveres határőrök veszik körül a kocsiját. Egyik fegyveres fellépet a küszöbre, másik beült a kabinba.

- Hajtson a vámos mutatta irányba! – parancsolta a kocsi küszöbén álló.

A másik, aki felült a kabinba a sofőr mellé, kutakodva nézett szét, majd hirtelen lehajolt és az ülés alól felemelt egy női kistáskát. Alig nagyobbat egy postai borítéknál, amibe nem fér bele más, mint a személyi igazolvány, egy zsebkendő és más néhány szükséges apróság.

- Lám, lám, mi mindent lehet itt találni! – szólott gúnyosan.

- Mi a csoda ez az egész? – háborgott a sofőr.

- Rutinellenőrzés!

- Na, itt álljon meg, vegye az iratait és szálljon le! Menjen előre, be az irodába! Már várják.

A kamiont először kívülről vették alaposan szemügyre, de semmi kifogásolni valót nem találtak. majd sorra kerítették a kabin vizsgálatát. Alaposan megbogarászták, s meg is lett szorgalmuknak az eredménye. Az ülések mögött megtalálták az eltolható válaszfalat, aminek a nyílásán keresztül be lehetett jutni a raktérbe.

- Főnök! Jöjjön, ezt látnia kell!

- Mit találtatok?

- Cigarettát! De rengeteget, s mind zárjegy nélkül. Lehet itt több ezer kartonnal!

Az irodában közben a kamionsofőr magyarázta a bizonyítványát a női táskával kapcsolatban.

- Azt mondja, hogy amikor cserbenhagyta a lányt, még élt? – kérdezte a civil ruhás nyomozó.

- Úristen, hát persze, hogy élt, amikor elhagyta a kocsit.

- Szóval, amikor kilökte! Már hogy fejezzük ki pontosan magunkat. Meggyőződött róla, hogy életben volt, mikor maga elhajtott?

- Nem … De a tükörből láttam, ahogy rázza az öklét.

- Gyilkossági kísérlet és cserbenhagyás.

- Egyelőre – szólalt meg az ajtóban megjelelő határőr.

- Azaz?

- Csempészés!

*

 Az eset híre elterjedt az ismerősök, üzlettársak, s a többi érdekeltek körében, ami tovább növelte Kamill amúgy is jelentős hírnevét. Fellendült a forgalma is jócskán, így belefoghatott az elképzelése megvalósításába. Felépítheti saját házát. Hogy mégsem ennek fogott neki, azonnal, ahogy meglett a rávaló, arról nem ő tehet. Eddig ismeretlen és nagyon nyugtalanító dologgal találta szembe magát. Ő pedig gyűlölte a nyugtalanító dolgokat. Mindig rövid úton szokta kiiktatni.

Egy lány nyugtalanította.

Egy lány… Ki hallott még ilyent? Ha nőre volt szüksége, csak intett, pattintott az újával, s már meg is lett. És most, itt van ez a nyugtalanság… Érthetetlen.

Kittinek hívták ezt a nyugtalanító jelenséget.

A fehérbőrű, karcsú lány nem csak testi tulajdonságaival volt Kamillra nagy hatással, hanem a fellépése, hűvös távolságtartása is. A Kitti nevű lány semmit nem tett azért, hogy megkedveltesse magát a főnökével, sőt egyenesen elutasító volt. Éppen ezt akarta megtörni a férfi, de nem ment a dolog.

- Nézze főnök, én mindent megteszek, amit kell az üzlet érdekében. nem lehet rám panasza, a klienseim meg vannak velem elégedve. Legyen ez magának elég!

Egyértelmű válasz volt ez Kamill közeledésére. Nem is próbált a továbbiakban bizalmaskodni, félt, hogy elveszíti egyik legjobb munkatársát, de magában mérgelődött és irigyelte a klienseket, akiket Kitti sorra elbájolt. Ö volt a legkeresettebb lány. Egy jó ideig fékezte magát Kamill, próbált neki kivételezni, a legjobb helyeket osztotta ki neki, hetente frissítette a ruhatárát, azt rendelhetett, amit akart a bárnál, vagy a teremben, de a lány mintha észre sem venné. Egyik nap aztán, mielőtt megérkezett volna az első vendég, megfogta lány könyökét és leültette maga mellé, a sarokasztalhoz.

- Mit képzelsz magadról, Kitti? Kerülsz, visszautasítasz! A főnököd vagyok, vagy nem? Visszakerülhetsz az utcára, akár ebben a percben is!

- Máris megyek!

- Ülj vissza, ne bomolj! Mit akarsz, vegyelek feleségül?

- Jó ötlet.

Mint utólag kiderült valóban jó ötletnek bizonyult. Mindkét részről. Kitti nem csak háziasszonynak és családanyának, de munkatársnak is kitűnően bevált. Három gyermeket szült, két fiút és egy leányt. Ha az erőfölény nem vezetett eredményre, asszonyi fifikája elsimította a gyűrődéseket. Amikor a házukat építették, akkor is ő irányított mindent, minden napját ott töltötte az építkezésen, figyelt mindenre, férjének nem maradt más dolga, mint hétvégén kifizetni a napszámosokat. Az új ház berendezésében is oroszlánrészt vállalt – konditermet is kialakítottak, mindenféle erőgéppel, szoláriummal. Kamill nem csak saját magának rendezett be tornatermet, hanem a munkatársainak és alkalmazottainak is. Kliensei rajongtak a barna bőrű csinos lányokért.

Úgy tűnt minden simán, gördülékenyen megy, mint a karikacsapás. Kamill egyre nagyobb szenvedéllyel vetette bele magát a testépítésbe. Versenyre kelt a környék macsóival, s nem is eredménytelenül. Minden lehetőség a rendelkezésére állt: testi adottságok, edzőterem, táplálék kiegészítők és izomtömeg növelő szerek akár a feketepiacról is. Rövid idő alatt látványos eredményt ért el, nem volt nála izmosabb fiatal a környéken. Robusztus megjelenése mindennapi munkájában is jól jött, különösen a vitás kérdések eldöntésénél.

Egy homokszem mégis bekerült a gépezet fogaskerekei közzé.

Nagyobbik fia rászokott előbb az enyhébb drogokra, majd a keményekre is. Könnyen hozzáfért, hiszen a forgalmazó apja „munkatársai” voltak. Mikor Kamill megtudta, mi a helyzet, már késő volt. Hiába beszélt a fejével, tiltotta, semmi nem használt. Ha már a közvetlen környezetében nem szerezhette be a szereket, talált forgalmazót a szomszéd területen. A várható tragédia nem késett – sietve beült az apja R8 Audijába és a nemrég megismert dílerhez indult. Már nagyon kellett a szer! Nem látta meg a leeresztett sorompót. A piros R8 felismerhetetlenségig összezúzódott, ahogy a vonat 50 méteren át taszította maga előtt.

Kamill összeomlott, a temetésig ki sem mozdult a szobából, ott ült az udvarra nyíló ablak mögött, s meredten bámulta az kert közepén levő sudár körtefát. Tizenhat évvel ezelőtt ültette, mikor a fia született. A részvétlátogatókat a felesége fogadta, s a temetéssel járó intézni valók is az ő nyakába szakadtak. A temetésen Kamillt alig lehetett megismerni – haja megőszült, vállai megroggyantak, arca sápadt, szemei beesettek. Az együttérzésüket kifejezők szavaira csak bólogatott tompán senki szemébe sem nézve.

Másnapra lerázta magáról ezt a tompultságot és neki fogott eddigi tevékenységét tovább vinni, csak szigorúbb lett, szinte kegyetlen, s szemeiben valami furcsa eddig ismeretlen ijesztő villogás jelent meg. Egy hét múlva a közeli város határában kocsijával lesodródott az útról az egyik drogdíler, és a szakadékba zuhant.

Ez volt az első.

Egy hét múlva a szomszéd város határában is történt egy hasonló eset.

Ez volt a második.

A harmadik ennél cifrábban történt, mert Kamill kisodródott a másik sávra és egy szembe jövő kamion összezúzta.