Adni

Claudia Groza írása

- megjelent: Atelier LiterNet > Crăciun > Poveşti de Crăciun la LiterNet  /  11.12.2014

- Lejárt az időd! Jövő télig itt maradsz, és vigyázz magadra! Ha szerencséd lesz, hullni fog a hó és újra hasznodat vesszük – mondta a gazda becsapva a padlásajtót.

- Ó, jaj… unatkozhatok itt hónapokig – sóhajtott szomorúan a szánkó.

- Úgy látom, itt-ott javításra szorulsz – hallatszott egy törékeny hangocska.

- Hát, te meg ki vagy? – kérdezte a szánkó.

- Játék vagyok, egy fából épült kastély, a Toronykastély, aminek egyik ajtaját letörte Doru, a gazda fia. Így aztán ide hajítottak. Szívtelen banda!

- Elhiszem. Régóta itt vagy?

- Két hónappal Karácsony után kerültem ide. Doru egy elkényeztetett kölyök.

- Ez igaz. A legszebb helyeken utaztam vele. Felvittem a legmagasabb dombra, helyi ösvényekre és veszélyes oldalakra. Minden kirándulás után kímélet nélkül bedobott a sarokba. A jobb lábam kétszer is eltörött. Az édesapja tessék-lássék megjavított, hogy kitartson a versenyig. Szerettem volna, ha lefestenek, szépen elcsomagolnak! – sóhajtott a szánkó.

- Ne szomorkodj már! Majd jól elszórakozunk mi itt. Nagy buli szervező vagyok! – mondta Toronykastély.

   Valóban mindenféle játékkal múlatták az időt: csapd le csacsit, Fekete Pétert játszottak, mesét mondtak, énekeltek, úgyhogy alig vették észre, hogy itt van már december. Különben a játékok nem ismerik az idő fogalmát.

   Egyik nap aztán elhallatszott hozzájuk is a sok szép karácsonyi, betlehemes dal.

- Vajon hamarosan havazni fog? – kérdezte reménykedve a szánkó.

- Nem tudom, de nem is érdekel. Én úgyis itt maradok, amíg ki nem dobnak. Pedig úgy szeretnék egy árvaházba kerülni – mondta szomorúan a Toronykastély.

- Árvaházba? – csodálkozott a szánkó.

- Igen. Ez az álmom. Ott biztosan megjavítanának, és sok gyerek játszana szépen velem. Életre kelnék és elárasztana a vidámságuk – tette hozzá elgondolkozva.

„Itt vagyunk már, íme, újra

Földi jóval megrakodva…” – hallatszott a karácsonyi ének.

- Doru, hull a hó! – kiáltotta apa vígan és elnézte a fehér égből szállongó hópelyheket.

- Hurrááá! Holnap megyünk ródlizni! Gyorsan szedjük elő a szánkót a naftalinból – hallatszott Doru izgatott hangja.

     Nem várva újabb felszólításra apa végre hajtotta a feladatot.

- Szerencsés vagy kicsi szánkó! Amióta megvettünk bőségesen jutott feladat számodra évek óta. Gyerünk most is munkára fel! – szólott Doru apukája és megragadta a szánkó keresztrúdját.

   A szánkó vigasztalta a Toronykastélyt, aki nagyon elszomorodott.

- Ígérem, teszek az érdekedben egy jó szót! Bízzál bennem. Bajban ismerni meg a barátot!

- Köszönöm! Vigyázz magadra! – kiáltott utána a Toronykastély.

   A szánkó bekenték egy favédő szerrel és kivitték a fagyos levegőre, jöjjön formába. „Ó, de jó! A friss levegő gyógyír a fámnak!” – gondolta boldogan, s felnézett a csillagos égre. „Mennyire vágytam már rátok: csillagok, hold, faágak, hó paplan!” – ezzel fáradtan el is szenderedett.

   Másnap reggel végig nézett a kifényezett részein. Mintha új lenne. Kész volt azonnal hosszú útra kelni. Alig várta, hogy megmutathassa, mit tud.

   Végig se gondolta jól, már meg is jelent Doru.

- Kalandra fel, kis szánkóm! – kiáltotta vidáman a fiú.

- Kalandra fel! – válaszolt a szánkó, bár senki sem hallotta – Van ám meglepetésem számodra, mindjárt meglátod.

   A fiú felpattant a szánkóra, s indultak is az utcán felfele. A saroknál a szánkó jobbra vette az irányt.

- Hová viszel, hékás? Nem szabad nagyon eltávolodnunk a házunktól! – kiáltotta Doru.

- Egyet se félj, biztonságban vagy – felelte a szánkó.

   Két utcával feljebb volt egy árvaház. A szánkó ismerte, s odaérve megállott előtte. Az ablakokon át gyerekek nézték őket szomorú szemekkel. Számukra nem volt se Mikulás, se Karácsony.

   Doru csak nézte őket, majd kis idő múlva odaintett nekik. A bejáratnál megjelent két kisfiú, olyan Doruval egykorúak.

- Szeretnétek szánkózni egyet? – kérdezte halkan őket.

- Köszönjük, nagyon jó lenne!

   A szánkó büszkén száguldozott a két gyerekkel a hátán, akiknek rég nem volt hasonló örömben részük. A szánkó boldogan hallgatta az örömükben sikongató, kacagó két fiúcskát.

- Holnap Karácsony Este lesz és biztosan nektek is hoz valamit az angyal. Ígérem, visszajövök.

   Otthon aztán Doru egyenesen a padlásra ment, és összeszedte az oda felhordott játékokat. Apa segítségével megjavította, és egy nagy zsákba csomagolta őket. Én jól tudom, mit akart velük másnap (!)

- Köszönöm, barátom! – mondta a Toronykastély, míg az árvaház felé haladt a szánkó, hátán a zsákkal.

- Nagyon szívesen! – válaszolt amaz – Ha hiszel benne, minden kívánság valóra válhat. Különösen így Karácsony táján.

   Így aztán a Toronykastély sok szép napot élt meg az egymást váltó gyermekek között. A szánkó is néhány év múlva csatlakozott hozzá az árvaházban. Doru megnőtt, s a szánkó kicsi lett számára, pedig néha szívesen ródlizott volna egyet-egyet. Hiszen bármilyen nagyra nőnek is az emberek, a lelkük gyermek marad. Néha.

   Mindenki elérkezik oda, ahova vágyik. Csak hinnie kell…