A töltött káposzta egy külön csoda

Beszélgessünk a töltött káposztáról, hiszen most ez aktuális

  Az szoktuk mondani, hogy akkor jó a töltött káposzta, ha elég sós; vagy akkor, ha nem túl sós; de akkor is nagyon finom, ha kissé savanykás; és akkor is, ha nem túl savanyú; finom, ha jó zsíros; finom, ha nem túl zsíros; ha savanyú káposztából készül, ha friss káposztából; finom, ha melegen tálalják, finom, ha hidegen. Este, vagy délben - és hidegen egy másnapos reggelen!

Szóval, mikor finom?

Mindig!

  Ha van korondi fazék az ám az igazi, de akármilyen megfelelő méretű fazék megteszi! Alulra füstölt szalonnabőrt, vagy csülök-, sonka bőrét, hogy a hosszú fövés alatt le ne ragadjon.

Most jön a hivatalos recept:

  Hozzávalók (10 személyre), t.i. nálunk másnap is fel kell tálalni, és ezért mindig kétszer annyi személyre számítjuk, mint ahányan vagyunk (!)

- 1 kg sertéshús, lehetőleg dagadó, - 30 dkg zsírnakvaló szalonna, - egy kisebb füstölt csülök,

- egy nagyobb fej savanyú káposzta, - 1 kg vágott savanyú káposzta, - fél fej vereshagyma, - egy borospohárnyi rizs, só, bors.

  Ennyi!

  Nincs benne fokhagyma, paprika, tojás, kapor, csombor. Tejfölt is majd a tányérjában teszen a tetejére mindenki ízlése szerint.

  Előkészítés:

  Ez azzal kezdődik, hogy elmegyek az ismerős henteshez.

 - Kérek egy kiló darált disznóhúst – mondom neki.

 - Mi készül belőle, uram?

 - Töltött káposzta.

 - Értettem, uram. Akkor legyen dagadó? És mennyi zsírnakvaló?

 - Egy kiló dagadó, harminc deka zsírnakvaló, és apró lyukú rostélyt tegyen a gépre, legyen szíves.

 - Értettem, uram. Más még mi lesz?

 - Azt a kisebb füstölt csülköt kérem. Kicsontozva!

  Így a beszerzés.

  Még megvásárolom a savanyú káposztát is tőle, és kezdődhet a konyhai munka.

  Elkészítés: 

  Leszedjük a káposztának tizenöt ép levelét, a többit, ha marad, laskára vágjuk. Kóstoljuk meg, és ha túlságosan savanyú, áztassuk be hidegvízbe, mossuk át és szűrjük le. Ha friss káposztából készítjük, a kiválasztott leveleket egy percre lobogó vízbe kell tenni.

  A darált húst, az apróra vágott hagymával és rizzsel jól összekeverjük, és sót, borsot adunk hozzá ízlés szerint. Ezt a keveréket ügyesen beletekerjük a káposztalapiba, úgy hogy a végeit visszanyomkodjuk.

  Az edény aljában elhelyezzük a szalonnabőrt, vagy a csülök bőrét, erre rászórunk valamennyi vágott káposztát, hogy éppen csak elfedje. A töltelékeket szépen egymásmellé téve körbe rakjuk a fazék fala mentén. Középre jön a vágott. Az egész tetejére helyezzük a tetszés szerinti nagyságúra felvagdalt csülök húsát. Szórunk rá kevés vágottat, takarja el a húst és legfelülre nyomtatónak odatehetjük a csülök csontjait. A csülökből annyit teszünk, amennyi kívánság szerint szükséges. Mi sokat teszünk, mert a puhára főtt, zsíros húsdarabokat mindenki kedveli.

  Feltöltjük vízzel, hogy ellepje, és lassú tűznél főzzük 3 – azaz három egész órát.

  Egy tálacskába házi tejfölt teszünk az asztalra, s abból mindenki tesz magának a káposztájára, amennyit óhajt.

  A fenti recept nem szentírás. Bárki ízlése szerint változtathat rajta. A mi családunk így szereti.

B.U.É.K.!

 

Fuszulykaleves

(részlet a „Nagytelekdi család krónikája” című novellából)

Egyik este Rozál bemutatott a családnak egy vékonypénzű, szemüveges fiatalembert, mondván, hogy ő Tibor, a barátja, mondhatni vőlegénye. Anya gyorsan meghívta vacsorára, miután nagyfiát, Eleket elszalasztotta a szomszédba, kérje el a nagy tepsit, mert annak a mérete felel meg ahhoz a gyors piskótához, amit a vendég tiszteletére meg akar sütni. Mikor Elek visszajött, már nagy beszélgetésben találta a családot. A vendég vitte a szót, s éppen a munkáját magyarázta, dicsérte. Most nevezték ki a lakatos műhelybe csoportvezetőnek, kicsit nagyobb fizetéssel, mint amennyit a műhely többi dolgozója kap. A bizalmat édesapjának köszönheti, aki harminc évig volt a gyár alkalmazottja. Tavaly lépett ki, illetve ment nyugdíjba, mert a marógép levitte három ujját, s bár a sebek begyógyultak, a szerszámok már nem álltak többé biztonságosan a kezében. Leszázalékolták. Nagy elégtétel volt számára, hogy fia mellette tanulhatta ki a szakmát. Igényes, szigorú, jó mestere volt saját tanítványának! Mondták, hogy ismeretsége segítette a fiát gyorsabban haladni a szakmában. „Az üsmerősök” – mondogatták a háta mögött. Pedig nem így volt. Az”öreg” soha sem vette igénybe esetleges befolyását, egyszerűen jó szakemberré nevelte a fiát. Oktatgatását, irányítását nyugdíjasan is folytatta. Tibor büszke volt édesapjára, de kicsit tartott is tőle, minden igyekezetével meg akart felelni az elvárásainak.

- Amíg élek nem fogom tudni meghálálni neki a szigorúságát! – fejezte be beszámolóját Tibor.

Anya a beszélgetés alatt nem tétlenkedett, készítette az asztalra valót. Még a gyors piskóta is elkészült. Apa ellenben szokásos hallgatagságával tüntetett, egész este két szót, ha szólott.

- Valami nem tetszik? – kérdezte Rozál, miután kikísérte vendégét.

- Semmi baj, drágám. Csak óvatosan fogadok minden újdonságot, és nem tudom mennyi az igaz abban, amit hallottunk.

- De apa!

- Semmi „de apa”! Ha jobban megismerem, akkor mondok véleményt. Most még hallgatok…

- … és bántasz engem! – vonult ki a szobából sértődötten.

Sokáig nem dőlt el a meccs kettejük között, pedig Tibor gyakori vendég volt náluk, és magatartása alig változott, talán kissé oldottabb lett, de továbbra is fő témája a munkája, és édesapja csodálata maradt.

Egyik este feldúltan érkezett. Leült a felkínált székre, és magába temetkezve hallgatott. Kérdően néztek Rozálra, de ő csak a vállát vonogatta értetlensége jeleként. Rövid ideig tartó csend után Tibor megszólalt nem várva felszólításra, noszogatásra. Elmondta, hogy édesapját letartóztatták. Amióta nyugdíjazták, az „öreg” vissza-visszajárt a régi munkahelyére, meglátogatni a volt munkatársait, elbeszélgetni velük munkáról, családról, meg a sportról, ami éppen jött. Havonta egyszer, kétszer került sor ezekre a látogatásokra. Most is odakészült, gondolta az ebédszünet alatt majd szót válthatnak. Nem így történt. Tudniillik egy új, idegen portás volt a kapunál, és nem engedte be. Hiába mondogatta, hogy ő kicsoda, és hogy telefonáljon fel az igazgatóságra, ha nem hisz neki.

- Nincs belépő kárte, nem belép! – mondta törve a magyar nyelvet.

- Telefonáljon, kérem!

- Nincs telefon!

- Akkor telefonálok én! – és a kagylóért nyúlt.

Nos, ekkor kezdődött a dulakodás, aminek az lett az eredménye, hogy a készülék leesett a földre, a fedele lepattant, és kigurult belőle egy fél dióforma alkatrész. A kapus utána kapott, letette az asztalra, és megdöbbenve nézett hol a gyanús tárgyra, hol  a „betolakodóra”. Perceken belül megérkezett a biztonsági szolgálat három embere, pedig senki sem hívta őket. A vezetőjük rögtön lecsapott az asztalon levő alkatrészre, zsebre vágta, és fenyegetően odaszólt a portásnak „ezért még számolunk!” Az ember elsápadt, s csak pislogott.

- Velünk jön! – intett Dénesnek, Tibor édesapjának, s ezzel el is vitték a rendőrségre.

Ennyit mondott el a fiú, s hogy mostanig ott tartották, de reggelre visszarendelték újabb kihallgatásra. Persze a személyi igazolványát visszatartották, nehogy megfeledkezzen a „szíves invitálásról”.

Ezen a másnapi kihallgatáson órákig azt firtatták, hogy ki küldte, kikkel áll kapcsolatban, milyen megbízatást kapott. Hiába magyarázta, hogy ő csak a régi munkatársait akarta felkeresni, mert szerette a munkahelyét, ahol 30 évig dolgozott, hogy ez volt az élete, s nehezen tud elszakadni. A vallatóit ez nem érdekelte, csak mind azt erőltették, mondja meg, kik a társai, mondjon neveket. Nem tudta, miként szabaduljon ebből az ördögi körből, míg egyszerre eszébe ötlött, mit mondott neki Aurél, az ügyvéd barátja. Azt magyarázta, hogy a tárgyaló teremben, ha az ellenérdekelt kollégája előnyhöz jut, akkor valamilyen logikátlan, a tárgyat alig érintő nagy badarságot mond, ami meglepi és megzavarja az ellenfelét. Azt aztán ki lehet használni.

- Fuszulykaleves… - bökte ki Dénes váratlanul.

A három nyomozó értetlenül nézett hol rá, hol egymásra.

- Mi ez? Valami titkos jelszó?

Dénes elmagyarázta, hogy az üzemi étkezdében minden pénteken paszulyleves van, s utána marmeládés fánk, és hogy ezt ő nagyon szereti, s amikor ebédszünetben a volt munkatársait meglátogatja, azok mindig megkínálják.

- Nagy tányér fuszulykaleves, ecetes hagymával, s utána egy fánk kevés hígított marmeládéval! – fejezte be csillogó szemmel.

- Várjon itt! – szóltak rá és otthagyták egyedül a szobában. Persze tudta, hogy a foncsorozott ablakokon keresztül figyelik minden mozdulatát, hát veszteg maradt.

 Jó tízperc múlva jöttek vissza, miután ellenőrizék az üzemi étkezde pénteki menüjét. Váratlanul visszaadva az iratait elengedték.

- Azt tanácsolom – szólt utána egyikük, aki a főnöküknek tetszett -, kérjen az igazgatótól egy belépő kártyát, éveset.

- Köszönöm! Ezt teszem! – nézett vissza Dénes.

- Tudja én is szeretem a fuszulykalevest ecetes hagymával!

A nagy ijedség, végül szerencsés véget ért Dénes részéről. A portás azonban pórul járt, neki nem végződött jól a perpatvar – mint alkalmatlan személyt áthelyezték kisegítő munkásnak a takarítókhoz. Seperhette az udvart egész álló nap. Az a kis féldiónyi alkatrész betett neki!

*

Adni

Claudia Groza írása

- megjelent: Atelier LiterNet > Crăciun > Poveşti de Crăciun la LiterNet  /  11.12.2014

- Lejárt az időd! Jövő télig itt maradsz, és vigyázz magadra! Ha szerencséd lesz, hullni fog a hó és újra hasznodat vesszük – mondta a gazda becsapva a padlásajtót.

- Ó, jaj… unatkozhatok itt hónapokig – sóhajtott szomorúan a szánkó.

- Úgy látom, itt-ott javításra szorulsz – hallatszott egy törékeny hangocska.

- Hát, te meg ki vagy? – kérdezte a szánkó.

- Játék vagyok, egy fából épült kastély, a Toronykastély, aminek egyik ajtaját letörte Doru, a gazda fia. Így aztán ide hajítottak. Szívtelen banda!

- Elhiszem. Régóta itt vagy?

- Két hónappal Karácsony után kerültem ide. Doru egy elkényeztetett kölyök.

- Ez igaz. A legszebb helyeken utaztam vele. Felvittem a legmagasabb dombra, helyi ösvényekre és veszélyes oldalakra. Minden kirándulás után kímélet nélkül bedobott a sarokba. A jobb lábam kétszer is eltörött. Az édesapja tessék-lássék megjavított, hogy kitartson a versenyig. Szerettem volna, ha lefestenek, szépen elcsomagolnak! – sóhajtott a szánkó.

- Ne szomorkodj már! Majd jól elszórakozunk mi itt. Nagy buli szervező vagyok! – mondta Toronykastély.

   Valóban mindenféle játékkal múlatták az időt: csapd le csacsit, Fekete Pétert játszottak, mesét mondtak, énekeltek, úgyhogy alig vették észre, hogy itt van már december. Különben a játékok nem ismerik az idő fogalmát.

   Egyik nap aztán elhallatszott hozzájuk is a sok szép karácsonyi, betlehemes dal.

- Vajon hamarosan havazni fog? – kérdezte reménykedve a szánkó.

- Nem tudom, de nem is érdekel. Én úgyis itt maradok, amíg ki nem dobnak. Pedig úgy szeretnék egy árvaházba kerülni – mondta szomorúan a Toronykastély.

- Árvaházba? – csodálkozott a szánkó.

- Igen. Ez az álmom. Ott biztosan megjavítanának, és sok gyerek játszana szépen velem. Életre kelnék és elárasztana a vidámságuk – tette hozzá elgondolkozva.

„Itt vagyunk már, íme, újra

Földi jóval megrakodva…” – hallatszott a karácsonyi ének.

- Doru, hull a hó! – kiáltotta apa vígan és elnézte a fehér égből szállongó hópelyheket.

- Hurrááá! Holnap megyünk ródlizni! Gyorsan szedjük elő a szánkót a naftalinból – hallatszott Doru izgatott hangja.

     Nem várva újabb felszólításra apa végre hajtotta a feladatot.

- Szerencsés vagy kicsi szánkó! Amióta megvettünk bőségesen jutott feladat számodra évek óta. Gyerünk most is munkára fel! – szólott Doru apukája és megragadta a szánkó keresztrúdját.

   A szánkó vigasztalta a Toronykastélyt, aki nagyon elszomorodott.

- Ígérem, teszek az érdekedben egy jó szót! Bízzál bennem. Bajban ismerni meg a barátot!

- Köszönöm! Vigyázz magadra! – kiáltott utána a Toronykastély.

   A szánkó bekenték egy favédő szerrel és kivitték a fagyos levegőre, jöjjön formába. „Ó, de jó! A friss levegő gyógyír a fámnak!” – gondolta boldogan, s felnézett a csillagos égre. „Mennyire vágytam már rátok: csillagok, hold, faágak, hó paplan!” – ezzel fáradtan el is szenderedett.

   Másnap reggel végig nézett a kifényezett részein. Mintha új lenne. Kész volt azonnal hosszú útra kelni. Alig várta, hogy megmutathassa, mit tud.

   Végig se gondolta jól, már meg is jelent Doru.

- Kalandra fel, kis szánkóm! – kiáltotta vidáman a fiú.

- Kalandra fel! – válaszolt a szánkó, bár senki sem hallotta – Van ám meglepetésem számodra, mindjárt meglátod.

   A fiú felpattant a szánkóra, s indultak is az utcán felfele. A saroknál a szánkó jobbra vette az irányt.

- Hová viszel, hékás? Nem szabad nagyon eltávolodnunk a házunktól! – kiáltotta Doru.

- Egyet se félj, biztonságban vagy – felelte a szánkó.

   Két utcával feljebb volt egy árvaház. A szánkó ismerte, s odaérve megállott előtte. Az ablakokon át gyerekek nézték őket szomorú szemekkel. Számukra nem volt se Mikulás, se Karácsony.

   Doru csak nézte őket, majd kis idő múlva odaintett nekik. A bejáratnál megjelent két kisfiú, olyan Doruval egykorúak.

- Szeretnétek szánkózni egyet? – kérdezte halkan őket.

- Köszönjük, nagyon jó lenne!

   A szánkó büszkén száguldozott a két gyerekkel a hátán, akiknek rég nem volt hasonló örömben részük. A szánkó boldogan hallgatta az örömükben sikongató, kacagó két fiúcskát.

- Holnap Karácsony Este lesz és biztosan nektek is hoz valamit az angyal. Ígérem, visszajövök.

   Otthon aztán Doru egyenesen a padlásra ment, és összeszedte az oda felhordott játékokat. Apa segítségével megjavította, és egy nagy zsákba csomagolta őket. Én jól tudom, mit akart velük másnap (!)

- Köszönöm, barátom! – mondta a Toronykastély, míg az árvaház felé haladt a szánkó, hátán a zsákkal.

- Nagyon szívesen! – válaszolt amaz – Ha hiszel benne, minden kívánság valóra válhat. Különösen így Karácsony táján.

   Így aztán a Toronykastély sok szép napot élt meg az egymást váltó gyermekek között. A szánkó is néhány év múlva csatlakozott hozzá az árvaházban. Doru megnőtt, s a szánkó kicsi lett számára, pedig néha szívesen ródlizott volna egyet-egyet. Hiszen bármilyen nagyra nőnek is az emberek, a lelkük gyermek marad. Néha.

   Mindenki elérkezik oda, ahova vágyik. Csak hinnie kell…