Bélyegért cserébe

Ez nem egy mostani történet, de kedves emlékeket idéz fel bennem abból az időből, mikor „még őszinte ember voltam”. Megpróbálom úgy előadni, hogy az akkori hangulatot érzékletesen felidézzem.

Íme:

- Jancsika, neked milyen sok bélyeged van! – szólt a barátom egy esős vasárnap, mikor beszorultunk a szobába, mert nem lehetett kint az udvaron a „port rúgni”.

- Cserélünk? – kérdeztem lelkesen.

Cseréltünk. Egyszer csak a barátom felkiált:

- Nahát! Neked meg van a teljes Nagy Madonna sorozat? A Patrona Hungariae? Meg az „árvízkárosult” sor is! Add nekem! Válassz érte cserébe bármit!

- Nem, nem! Nem adom. Nekem is csak ez az egy példány van meg.

- Odaadom az összes bélyegemet az albumból!

- Legalább azt a Turul sort add!

- Jó azt adom. De mit adsz cserébe?

- Válassz!

- Nincs egy sem, ami kellene!

- Neked adom a szelíd csókámat!

Nos, így került hozzánk a törött szárnyú csóka, aki Kuri névre hallgatott. Szóról szóra! Ha szólítottuk a nevén, felemelte a fejét, ide-oda nézegetett, és mikor észrevett ferdén tartott fejjel, várokozás teljesen rám nézett, sőt néha halkan károgott is kicsit.

Beköltözött a konyhába, a csikótűzhely alá, oda készítettem számára fészket egy kartondobozban. Szabadon járt-kelt a konyhában, a tornácon, az udvaron. Csak a szobába nem ment be soha. Ha nyitva maradt az ajtó, megállta a küszöbön, s azzal a jellegzetes ferde fejtartással leskelődött befele. Valamiért ódzkodott a szobába beljebb hatolni. Biztosan kellemetlen emlékek fűzték a lakás belsőbb területeihez.

Kuri egy csuda madár volt. Meggyőződésem, hogy értette az emberi beszédet! Éppen úgy voltak hangulatai, mint nekünk embereknek. Néha szomorúan gubbasztott, máskor bohókásan illegette magát. Ha jókedve volt hangosan rikkantott, mérgében furcsa kurrogó hangot adott, és ép szárnyával pofonokat osztogatott. A törött szárnya, a bal, lecsüngött a földig, és nem tudta csupán egy picikét mozgatni. Általában nem verekedett a többi állattal, de a macskát kikergette a konyhából. Nem sikerült semmilyen diplomáciafogással sem elérni, hogy megbékéljenek egymással.

Más lények, melyek zavarták, a gerlék voltak. Mikor az udvaron sétált, nem mertek leszállni, mert ép szárnyával félelmet keltően csapkodva nekik rontott. Hamarosan megtanulták a leckét, és elkerülték az udvarunkat, ha „őfelsége” Kuri kint sétált.

Büszkén forgatva a fejét sétált a rövidre vágott fű között, s közben fogdosta a szöcskéket. Mintha a szöcskék önként szökkentek volna be kitátott csőrébe, látni nem lehetett a mozdulatot, csak az eredményt.

Egyiknap aztán eltűnt. Mikor hazajöttem az iskolából, már nem találtam sehol – még egy szál tollát sem.

Mi lett vele?

Gyanítom, új gazdira lelt…

Bige Szabolcs Csaba