Még javában tombolt a nyár, s a város utcái, a házak, járdák
ontották a hőséget. Egész nap a folyóban, a Kőrösben lubickoltunk, de alig
hűsített a víz. Az is meleg volt, akár a „mosogatóvíz” – mondogatták a
felnőttek, akik délutánonként csatlakoztak a fürdőző, úszkáló gyerekekhez. A
Szigligeti utca végén egy fahíd ívelt át a Kőrösön, a háború alatt
felrobbantott híd helyén sok évig hajóhíd működött. Ez egymás mellé kötött
csónakokból állott, melyre korláttal ellátott padozatot építettek. A víz
egészen közel volt, s ha megáradt a folyó bizony félelmetesen zúgott az ember
lába alatt.
Később egy takaros fahidat építettek a pontonhíd helyére.
Két hídlábon állott, s a folyással szemközt vasazott jégtörő ékek néztek szembe
az évenként ismétlődő jégzajlással. Még azonban messze van a jégzajlás, jelenleg
meleg nyár van, s barnára sült lurkók vígan fürödnek a hídlábak közötti mélyebb
vízben. Itt másfél, sőt akár két méter is lehet a mélység. Máshol csak térdig
ér, és felfele egészen a Mokos-szikláig felmehetünk ebben a sekély vízben. A
szikla alatt mintegy medence, ismét kimélyül a meder – lehet pár csapást úszni,
és fejes ugrani.
Ebbe a nyári idillbe robbant bele édesanyám kérése.
- Munkásfelvétel van a téglagyárban, kisegítőket,
segédmunkásokat keresnek a nyári idényre. Jelentkezzél, hátha felvesznek!
- Menjek dolgozni? – döbbentem rá a szavak értelmére.
- Igen, bizony! Menj el dolgozni! Ha nem is fizetnek valami
sokat, de ha rendesen dolgozol, egy hónap alatt megkeresheted a téli tüzelő
árát.
- Értem – sóhajtottam -, és mikor menjek?
- Délig ott vannak. Ha már is indulsz a biciklivel, félóra
alatt odaérsz,s akkor még ma jelentkezhetsz.
Így ért véget számomra a vidám vakáció. Tudja a csoda, hogy
van ez, de nem is bántam!
Egy szóra felvettek. A fizetés valóban nem volt busás: 8 lej
a napszám, vasárnap (ha be kell menni) a kétszerese, de délben adnak egy
egyfogásos ebédet. A munka elég nehéz volt, különösen nekem, aki nem szoktam
meg a rendszeres fizikai munkát. Mégsem bántam, hiszen megismertem egyszerű
embereket, megismertem egy különleges mesterséget. Pontosabban a téglavetés és
téglaégetés mesterségét.
Az emberek hamar befogadtak, igaz mindig tettek egy-egy
gúnyos megjegyzést az idétlenkedéseimre, hogy nem jól fogom az ásót, vagy
rosszul emelem a saroglya* rúdját.
- Az lesz ám az igazi érettségi vizsga, ha velem egy sorban
ásod az árkot! – évődött a csoportvezető.
- Addig még megerősödöm, van rá egy évem – válaszoltam, mire
jól hátba vágott tiszta barátságból.
Volt a csoportban egy fiatal román lány is, Katarina. Vidám,
dalos kedvű teremtés. Egész nap énekelt, ha dolgozott, ha pihent, talán még
evés közben is. Furcsa fájdalmas-szomorú népdalokat. Többiek csak hallgattuk, s
amit már többször hallottunk, vele dúdoltuk. Ilyenkor vidám fények csillantak
meg a szemeiben, és szája is széles mosolyra húzódott. Mondott is valamit, de
én nem értettem, társaim úgy gondolom biztató szavakat intéztek hozzá.
Néha-néha hozzám is intézett egy, két szót, mire én csak bólogattam, és bambán
vigyorogtam. A többiek meg hangosan kacagtak.
- Mit röhögtök, na! – fordulta feléjük.
- Azt kérdezte, hány szeretőd van? Te meg kettőt
bólintottál, mire azt mondta, hogy ügyes fiú vagy, mert neki csak egy van, s az
is megkeseríti az életét.
- Azért énekel olyan búbánatos dalokat?
- Tudod, mit énekel? Ugye, nem érted? Figyelj, így szól az
egyik dala:
„Mosolyodra
vágyom,
Mosolyodról
álmodom,
Szívemben
hordalak,
El sosem
bocsátalak.”
- Szép!
- Mondd meg neki!
- Megmondjátok ti! Ti jobban beszélitek a
nyelvét.
Ettől fogva még barátságosabban nézett rám
nótázás közben. Aztán egyik szombaton hirtelen megváltozott a hangulata, többet
kacagott, mórikálta magát, mintha becsípett volna úgy viselkedett. Ebéd után –
emlékszem paszuly leves volt (szemes paszuly), amihez nagy karéj kenyeret és
karikára vágott vereshagymát adtak. Szóval ebéd után Katarina mindenkihez
odament, kit megölelt, kinek kezet adott, s mondott néhány szót nagy jókedvében.
Nekem is megfogta mind a két kezemet, s arcon csókolt, én pedig most is csak
vigyorogtam, mint a fakutya. Akkor értettem meg, hogy elment, elbúcsúzott, mikor
a kapuból visszanézve integetett nekünk.
- Tegnap megjött a babája – magyarázta egyik
társam -, leszerelt, befejezte a katonai szolgálatot. Azért ilyen boldog, meg
aztán holnap lesz az esküvője.
Egy hét múlva az én munkaszerződésem is
lejárt, megkaptam a fizetésemet, pontosan 240 lejt. Kettőszázat odaadtam
édesanyámnak, s a fennmaradót megtartottam tanszerekre.
A nyár eltelt, s nagyon gyorsan az ősz is –
iskolakezdés, új tanárok, új barátok – és már itt is volt a tél, a nagy
havazások ideje. Olyan nagy hó hullott le a városra, hogy a járda melletti
torlaszoktól nem lehetett a másik oldalra átlátni. Hatalmas hógolyó csatákat
vívtunk a szünetek alatt az iskola udvarán, folytatva órák után is hazafelé
menet.
Ebben az évben fehér Karácsonyunk volt. A
piacon a fenyőket a hó alól bányászták ki a kereskedők, mert éjszaka a kihozott
árut vastagon beborította a fehér lepel. Mint meleg dunyha takarta a hó a
várost. A sok szenny eltűnt, s a zajok is letompultak az elviselhetőség
szintjére. Egy takaros, formás kis fenyőt vásároltam, s vittem haza boldogan.
Este édesanyámmal ketten álltunk a
feldíszített karácsonyfa előtt. gyertyagyújtásra nagynéném is átjött a szomszédból,
s így hárman örvendeztünk a gyermek Jézus születésének. Elénekeltük a
karácsonyi dalokat, de nekem közben a szemem a fa alá tett jókora csomagot
pásztázta. „Vajon mi lehet az?” – motoszkált a kíváncsiság bennem. Ott feküdt a
fa alatt az én lapos, kis csomagom is, amit édesanyámnak készítettem:
újságokból kivágott receptekből készítettem neki szakácskönyvet. Egész évben
gyűjtögettem a kivágásokat, összeszedtem minden kidobásra ítélt képes újságot,
magazint, majd egy héttel az ünnep előtt beragasztottam egy füzetbe a
recepteket, és a fedelére nagy ákombákom betűkkel felírtam „Anyuka
szakácskönyve”. Ez volt az én „angyalom”, de mi lehet az a nagy csomag? Alig
vártam, hogy megnézhessem!
Kibontom. Egy gyönyörű, vatelin béléses
télikabát. Tiszta gyapjúszövet, elegáns, kissé karcsúsított szabással. Igazi
felnőtt kabát!
- Látod, kisfiam! Az angyal átvarázsolta a
tűzifát, télikabát lett belőle.
Megértettem, hogy az én nyári munkám
eredménye ez a karácsonyi ajándék…
-.-
*saroglya -
'két hordórúddal (öles) ellátott
sima lap, egyik végén támasztó lappal ellátva'
