Dáma, a büszke kanca

   Az utolsó körték is elkeltek Marcell ládáiból, kosaraiból. Régi jó barátom őkelme innen a szomszéd faluból, még a gimnáziumot is együtt jártuk, de később távolabb kerültünk egymástól. Dombok közé ékelődött szász falu a szülőfaluja. Szorgalmas emberek lakják, házaik sora szigorú rendben sorakozik egymás mellett, így védekeznek a kívülről jövő örökös veszedelmektől. A falakat szép pasztellszínűre festették, oldva az egymásba kapaszkodó házak ridegségét. Aki végig tekint rajtuk a tarka mezőket, vagy a virágzó gyümölcsfákat képzelheti maga elé. Nem véletlenül szólok a gyümölcsfákról, hanem, mert ezek adják a lakosság legfőbb jövedelmét, meg persze a nagy szakértelemmel művelt szőlészet.

 Így a nyári szünidők idején sokat találkoztunk barátom meg én. Szerettem Marcellel beszélgetni, és mindegyre biztattam, meséljen a falujáról, az emberekről, szokásaikról. Most is megvártam, míg összerámolja a dolgait, s leültem egy felfordított üres kosárra.

- Várjuk meg apát – szólott.

- Hol van? – érdeklődtem.

- Almát vitt a feldolgozóba, engem meg idetett árulni. Jól ment a bolt, mindent eladtam, alig maradt meg ez három kissé potyolódott körte. Kéred?

- Szekérrel ment? – kérdezősködtem tovább, s elvettem egy körtét.

- Persze. Tudod, most egy fiatal lovunk van, nem rég óta jár vele apám. Dáma névre hallgat, mint az a régi lova nagyapámnak.

- Mesélj arról a régi lóról! – kaptam a szón.

 Nem volt a faluban Dámához hasonló kanca –kezdett bele Marcell -, mint nagyapám kedvenc lova. Magas növésű, sötétpej, kecses járású, valóban gyönyörű állat volt, de nem is e miatt különbözött a többitől, hanem a természete miatt. Főleg a természete miatt! Ilyen gőgös, makacs, vad kanca még egy nem akadt a környéken. Egyedül csak nagyapa tudta megközelíteni, csak neki engedte, hogy gondozza, ellássa, s néha-néha meglovagolja. Még ő is csak óvatosan, lassan, nyugtató szavakkal közeledhetett hozzá, kinyújtott kézzel. Dáma közben úgy remegett, reszketett, mint a szűzlány az első csók előtt.  Nagyapó, ahogy hozzá ért, a ló kényesen félre szökkent, s csak tova harmadik-negyedik próbálkozás után tudta a homlokát megsimogatni, a nyakát megveregetni. Végül, miután megnyugodott, nagyapó feltette a kantárt, a nyerget, s legényesen felpattant a hátára. Kilovagoltak a faluba, végig a házak előtt, ki a határba, közben Dáma hányta a fejét, kecsesen galoppozott, az emberek meg az ablakok mögül lesték. Dámának szabad élete volt – szekér elé soha sem fogta gazdája, reggel kicsapta a legelőre, s estig ott bóklászódhatott a bokrok között, vagy az erdőszélen. Mikor megunta, hazajött, s megállt a kapu előtt, ott várt ameddig valaki beengedte.

 Csak Lina mama berzenkedett ellene. „Fut a ház, itt a sok munka, őkelme meg egész álló nap ezzel a szörnyeteggel szórakozik, vagy csutakolja, vagy zabbal kínálja, vagy a hátára ül, s úgy nyargalászik végig a falun, hogy mindenki bámulja!” – zsörtölődött.

- Asszonyok! – legyintett nagyapa, ha a fülébe jutott a litánia.

 Mikor kint legelészett a kanca, sokszor utána mentünk. Szerettük nézni, ahogy ficánkol, ahogy kényesen lépeget, s ha nagy néha közelengedett magához, és megérinthettük, az volt ám, az ünnep! Szerettünk borzongva bele nézni dülledt szemeibe – torzult világot tükröztek, s mi féltük azt a torz világot. Ez azonban ritkán esett meg, mert Dáma ritkán állt helyt.

 Nagyapa, mikor ki akart menni egyet járni a kancával, olyankor végig csinálta felnyergelés egész szertarását. Miután sikerült a zablát feltennie intett, s mi lelkesen odaadtuk neki a nehéz nyerget, de semmi pénzért nem mutattuk, milyen nehéz az nekünk, zsenge gyermekecskéknek. Felszökve a nyeregbe apó kihúzta magát, s Dáma is mintha megérezte volna a gazdája dagadozó büszkeségét, felvetette a fejét és nyerített egyet.

- Gyerünk, kislány! – legyintette meg szelíden a piros bojtos ostorral, mire a ló csak meglengette a farkát, s gangosan lépegetve kisorjázott a kiskapun.

 Nagymama a tornác fájára támaszkodva figyelte a jelenetet, s halkan felsóhajtott: „Istenem, de szépek!”

 Ki értheti meg a nőket?

 Nagyapa megdicsőült arccal tért vissza ezekről a kilovagolásokról, Dámát bevezette az istállóba, lecsutakolta, ellátta jófajta kósttal*, majd leült a füttő elé, a padkára, rágyújtott a pipájára, s mélázva bámulta a tüzet.

- Ez a ló, ez a Dáma olyan, mint egy ember, mint egy igazi dáma! Éppen csak meg nem szólal. De mit is beszélek? Megszólal ő a maga nyelvén, csak mi nem értjük. Ki tudja, miket mesél a többieknek rólunk, emberekről? Nem biztos, hogy csak hízelgő dolgokat!

 Nem sokáig örvendhetett a kancájának apó, mert egyszerre feje tetejére állt a világ – megalakult a kolhoz. A faluból összeszedték a lábasjószágot, és Dáma is sorra került. Mikor az udvarról kivezették, nagyapa sírt, három napig fel sem állt a kispadról, csak szívta a pipáját és sóhajtozott. Akkor állt fel, s ült az asztalhoz, amikor a most megalakult gazdaságtól eljött egy ember, nevezett Kajla Kari. Mindenki így hívta, mivel olyan furcsán féloldalasan járt gyerekkori balesete miatt. Az állattenyésztő brigádnál töltött be valamilyen állást, s fontoskodó arccal magyarázta az istálló és különösképpen a lóistállók körüli teendőit.

- Egyet se búsuljon János bácsi – kezdte -, gondom lesz a kancára, gondját viselem én!

 Nagyapó pedig töltötte neki a bort, igyon kedvére.

- Bízza csak … csak rám! – dadogta a tízedik után – Isten bizony, gond … gondját viselem!

 Kajla Kari valóban gondját viselte a kancának – szekér elé fogta.

 Eltelt pár év, de nem volt olyan nap, hogy ne emlegettük volna Dáma viselt dolgait, s ne hiányzott volna még nagymamának is. Aztán új mérnököt kapott a gazdaság, aki illőnek tartotta, hogy a falu jelesebb gazdáinál látogatást tegyen. Ily módon jutott el hozzánk is. Nagyapa őt is borral kínálta, nagymama pedig levágta a tiszteletére a Pista-kakast. Mire a második kancsó bor is elfogyott megfőtt az aranyló kakas leves is, sok murokkal, petrezselyemmel, meg zellerrel, karalábéval. Mama készítette cérnametélt is főtt benne. A vendégnek a tisztaszobában terítettek, ott kanalazták az illatozó levest, s falatoztak jóízűen a mellehúsából, cubákjából. Nekünk persze a konyhában terítettek, ott szopogathattuk a koldusernyőjét meg a szárazlábát. A vendég virágos kedvvel, tova éjfél körül indult vissza a szállására. Hogy mit beszélgettek ők ketten annyi időn keresztül, mit nem, soha sem derült ki - igaz, nem is kérdeztük -, de két nap múlva Dáma haza került.

 Határtalanul örültünk neki!

- Úristen, hogy néz ki ez az állat! – kiáltott fel apó, meglátva a csont-sovány kancát. Gerince, lapockája kiállt, tele sebekkel horzsolásokkal. Farkával sikertelenül próbálta a sebeit körüldongó legyeket elhessegetni.

- Nem számit! – szólott nagymama – Helyrehozzuk! Olyan lesz, mint régen.

Nagyapa fogta a gyeplőt, s körbe vezette a lovat az udvaron. Dáma lehorgasztott fejjel követte.

- Gyí! – biztatta meg, s gyorsabb haladásra ösztökélte, Dáma követte minden ellenkezés nélkül.

- Hó! – a kanca megállt.

- Gyí! – indult újra.

Nagyapa aztán egyszerre a ló nyakára dobta a gyeplőszárat, s felment a tornácra, onnan szólt vissza:

- Ez nem az én lovam. Tehén ez, nem más!

- Miket beszélsz, ember? – mérgelődött meg nagymama – Hogyne lenne ez a mi Dámánk!

- Elrontották, engedelmes tehenet neveltek belőle! – nem is szólott többet apó, hanem bement a kamarába, s töltött magának egy nagy pohár pálinkát.

- Vigyétek a szemem elől! – mondta miután kijött a tornácra.

 Nem is lett a régi a kanca, bárki befoghatta, hajthatta, mi, gyerekek is felülhettünk a hátára. Tűrte.

Egy év múlva apó eladta, de a csikóját megtartotta. Mostani lovunk a tízedik leszármazottja Dámának.

-.-

*kóst - a szénának, általában a takarmánynak az erdélyi magyar nyelvjárásban használatos neve