Vettem is meg nem is

Gyárfás a jól sikerült vásár után betért a fogadóba. Komája, Káruly már ott támasztotta a pultot.

„Mit iszol, komám?” – kérdezte Kálmán, de meg sem várva a feleletet intett a csaposnak, töltené meg a komája poharát, s neki magának is mérjen ki egy pohár bort.

Koccintottak, s megtárgyalták a piaci eseményeket.

„Te Gyárfás, minek rontsuk itt a levegőt? Ehejt lakom a szomszéd utcába, gyere, kóstold meg a tavalyi boromat.”

Így is tettek. Ettek, ittak, kicsit danolásztak, mert átjött a szomszéd is a hegedűjével. Egyszer azt mondja a házigazda: „van nekünk ehejt három szép pipénk*, éppen anyatollasok, nem venné meg valamelyikük?”

Gyárfás rákérdezett gyorsan, hogy mi lenne az ára?

„Egy korsó bor!”

„Állom!” – kiáltja, s indulna is a fogadóba a borért.

„Suva se menj!” – szólott Hegedüs Jóska, a szomszéd, merthogy ez volt a neve is a hegedűsnek – „Van énnekem eladni való borom egész hordóval”.

Erre Gyárfás pénzt adott Hegedüs Jóskának, s az hamarosan meg is jött a borral – egy teli ötliteres fonott korsóval.

„Itt vagyok, hová tegyem!”

„Ide csak az asztalra!” – komendált Gyárfás – „Gazduram meg hozz poharat!”

Az ingyen italra begyűlt még néhány szomszéd, iddogáltak, s egyre hangosodtak, lassan ki is ürült a korsó, Káruly meg az asztalt kezdte verni az öklével, s mérgesen mondogatta:

„Nem adtam azét se azt a tinót annyiét!”

„Mi lett osztán?” – kérdezett rá az egyik szomszéd.

„Mi lett vón? Haza tereltem!”

Gyárfás feleszmélt a hangoskodásra.

„No, én mennék is. Hol vannak azok a pipék?”

„Várj sza! Hozom a létrát a csűrből.”

„Minek a létra?”

„Hogy fölmenjél a gólyafészekhez, ott vagynak a pipék!” – de már futott is kifele az ajtón, a többiek dőltek el a kacagástól.

Gyárfás nem emlékezett rá, hogyan és mikor ért haza, de reggel a felesége kérdésére csak annyit mondott, mint a mesebeli legény, hogy „vettem is meg nem is, hoztam is meg nem is”.

 -.-

*pipe - kisliba

A compó napja

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe, jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra meg compóra menni. Elhatároztam, magam is kipróbálom azt a helyet.

Így, hát felszedelőzködtem, nyakamba kanyarítottam az odakészített tarisznyát, fogtam a horgászfelszerelést, és kiléptem a hajnali hűvösbe.

Ettől fel is ébredtem teljesen, és jól kilépve igyekeztem kifele a városból. Elég messzire kellett mennem, keleti irányba. Ott húzódott az a nevezetes tankárok. A háború alatt ásták védekezésül a támadó tankok ellen. Meredek oldalai voltak, körülbelül három méter mély, és a Körös vizét is beleengedték.  Olyan szélesre készítették, hogy ne lehessen felette átmenni járművekkel, tankokkal. Ha pedig megpróbál a martoldalon leereszkedve átmenni, az orra beleragad, nem tud a másik oldalon felkapaszkodni. Jól ki lett találva, csak éppen a több ezres tömegű tankok és harckocsik ellen semmit sem ért, mert ha beleszorult két-három jármű, a negyedik felettük már tovább haladhatott. Hogy ott pusztult a legénység az árokba szorulva, kit érdekelt? Volt utánpótlás elegendő!

Ma már persze nyoma sincs az akkori sok szenvedésnek, nyomorúságnak – a roncsokat mind elhordták, mint ócskavasat beolvasztották, s lett belőlük vaskályha, kerítés, és más fontos alkatrész a mindennapi életben. Az árok állóvizében pedig a csöndes vizeket kedvelő halfajok szaporodtak el. Keszeg, kárász, compó, potyka, meg a mindenütt megjelenő ragadozóhalak, mint a harcsa.

Kiérkezve a helyszínre, leereszkedtem a vízpartra, s kerestem egy alkalmas helyet, ahol aztán letáboroztam. Fűzfa vetett árnyékot, s egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet számomra. A káka mellé bedobtam egy sneciző horgot, kenyérgalacsinnal, s máris kapásom lett. Egy kis keszeg ficánkolt a damil végén. Nem dobtam vissza, hanem rákötöztem egy hármas horogra, tettem egy vékony acél előkét, és egy nagy parafa dugóval belódítottam a víz közepére, próbáljon meg úszkálni, anélkül, hogy beleakadna a part menti növényekbe.

Sokáig nem történt semmi. A víz közepén alig himbálózott a nagy parafa dugó, s a káka mellé dobott kis pálha is mozdulatlanul feküdt a felszínen. Álmosítóan döngicséltek a bogarak, s más hang nem is hallatszott, még szellő sem rezdült.

Egy adott pillanatban azonban úgy láttam, mintha a szembeni martoldalban megmozdult volna valami. Azt hittem, a szemem káprázik, mikor a bokrok alatt megpillantottam egy fekvő alakot. Katonaruha volt rajta. Biztos voltatok úgy, hogy valamit megláttok, és nem hittetek a szemeteknek, még a fejeteket is elfordítottátok, hogy ne lássátok, mert nem lehet igaz. Oda se néztek, hátha eltűnik.

Most én is így jártam, de hiába dörzsölgettem a szemem, néztem jobbra-balra, pislogtam, fordítottam hátat – a katona nem tűnt el! Sőt, felült, és rám nézett, figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek. Még halványan el is mosolyodott. Aztán leballagott a víz széléig, és egy pálcával kezdte a feneket, az iszapot döfködni. Mocsárgázbuborék böffent fel a nyomán. Hátranézett, s én is oda pillantottam: egy újabb katona jelent meg a bokrok tövénél, s az is lejött a partszélére az iszapot döfködni. Aztán egy harmadik, negyedik, és egyre több jött elő. Ott álltak velem átellenben, a másik parton, és szorgalmasan döfködték az iszapot. Hang nem hallatszott, csak a mocsárgázbuborékok böffenése.

Néztem őket, de az nem zavarta a tevékenységüket, bár néha-néha rám pillantottak érzelemmentes, merev tekintettel. Úgy, mint a színész, mikor a szöveg deklamálása közben kipislant a nézőkre.

Kis idő elteltével újabb mozgás vonta magára a figyelmemet. Fent, az árok túlsó oldalán páncélkocsik sora közeledett. Sötétzöld színük alig ütött el a rét színétől, de azért jól láttam a közeledőket. Sorban, egymás mellett megálltak a meredély szélénél, és a platóról katonák ugráltak le. Mindez teljes csendben történt. Erre jól emlékszem, mert attól féltem, hogy zajt ütnek, és elriasztják a halakat.

Fölösleges volt azonban a félelmem, nem menekültek el a halak, hanem éppen hogy valami elkapta a csalihalamat. Akkorát rántott a boton, hogy szinte kirepült a kezemből. Jól bevágtam, s nem kevés kínlódással a partra húztam egy szép, másfél-kétkilós harcsát. Úgy lenyelte a hármas horgot, hogy alig tudtam a torkából kiszabadítani. Össze is harapdálta a kezemet. Elhelyeztem a zsákmányt a haltartóban, s megkönnyebbülten nagyot szusszantam, majd büszkén felnéztem, lássam, mit szólnak a katonák a teljesítményemhez.

Nem voltak sehol!

Mintha föld nyelte volna el mindet harckocsistól, iszapdöfködő pálcástól, mindenestől együtt. Vállat vontam, s újabb horgot készítettem elő a kisebbek közül, kenyérgalacsinosat. Bedobva a káka mellé, fogtam is rövidesen egy közepes méretű, úgy másfél araszos nagyságú compót, cigányhalat. Gyönyörű, óarany színű pikkelyei csak úgy csillogtak a napfényben! Ez is a haltartóba került.

(Most, így utólag visszagondolva azon csodálkozom, hogy akkor nem csodálkoztam! Olyan nyugodtan folytattam a horgászást, mintha a szembeni parton nem is sorakozott volna ott az előbb egy csomó katona meg páncélautó.)

Éppen újabb horgot dobtam be a már megszokott helyre, amikor az én partoldalamon mozgást láttam a szemem sarkából. A barátom, Rezső közeledett, aki ezt a helyet ajánlotta nekem. Ahogy a közelembe ért, leült a meredély tetején, és intett, hogy maradjunk csendben, és az úszóra figyeljek, mert kapásom van.

Igaza volt, de elszalasztottam a halat. Erre leereszkedett hozzám, s végre üdvözöltük egymást. Mialatt újra elkészítettem a csalit, elmeséltem, mit láttam nem rég a szembeni oldalon. Azt mondta, biztosan álmodtam, hiszen itt messze nincs katonai alakulat, a legközelebbi a város túlsó felén van, hogyan is jelenhettek volna meg sok kilométernyire levő kaszárnyából!

„Felejtsd el. Csak álmodtad!” – fejezte be a beszélgetést.

Elfogadtam a véleményét, és nem erőltettem tovább a dolgot. Rezső is előszedte a felszerelését, és szólt, hogy próbálkozzunk vörös gilisztával, hozott is egy dobozzal. Egy másik zsombékos mellé telepedett le. Csendben, türelmesen horgásztunk egy darabig, s hamarosan meg is lett az eredménye türelmünknek – egymás után szedegettük ki az apróbb halakat, majd a barátom kiemelt egy szép nagy compót.

„Cigányhal!” – kiáltott fel boldogan.

Az én okos barátom mindjárt el is magyarázta, hogy miért mondják a compót cigányhalnak. Azt mesélik az öregek, hogy régen a cigánygyerekek úgy fogták a halat, hogy a rózsa visszafele görbülő tüskéjére tűzték a gilisztát, hasra feküdtek a zsombékon, és belógatták a csalival ellátott tövises ágat. A compó bekapta, s a purdé kirántotta. Így fogták a halat!

Késő délutánig folytattuk, de több komolyabb kapásunk már nem volt.

Estére érkeztem haza, lefekvés előtt még megpucoltam a halakat, a harcsát megnyúztam, beleket, kopoltyúkat kidobtam, a szeleteket besóztam és betettem a jégszekrénybe. Jó hideg volt benne – tegnap hoztak friss jeget, s a tartályt telerakták rendesen. Eléggé elfáradva bújtam a pokróc alá, de nem tudtam aludni. A katonák jártak az eszemben. Le is vettem a polcról a „Világháború története” című könyvet, s azt lapozgattam, amíg el nem nyomott az álom.

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra, meg compóra menni…

(„Idétlen időkig” http://www.online-film.hu/idetlen-idokig-1993/#)

Az ezüst fejű bot

- Tessék! – kiáltotta Távi hangosan a kopogtatásra reagálva.  Igazából Tivadar volt a rendes polgári neve, de mindenki úgy a barátai, mint a páciensei is Távinak szólították, amit nem is kifogásolt, lévén maga is alkalmatlan ítélte anyakönyvezett nevét.

Fehéringes, öltönyös fiatalember lépett be az ajtón. Pasztellkék nyakkendője szabályosan megkötve illett a szürke öltönyhöz és zöldeskék szemeihez.

„Vajon mit akarhat ez a bájgúnár?” – tette fel magában a kérdést csöppet sem jó indulatúan.

- Gyáni Kázmér vagyok, nyomozó tiszt – mutatkozott be.

- Ide tessék! – mutatott Távi a fogorvosi székre.

- Nem paciensként vagyok itt!

- Hanem?

- Hivatalos ügyben, mint nyomozó vagyok itt.

- És mi után nyomoz, ha szabadna érdeklődnöm. Mi itt nem folytatunk tikos tevékenységet, nem tartunk kábítószereket…

- Nem, nem! Nem ilyen természetű ügyben jöttem.

- Akkor inkább itt ezen a széken foglaljon helyet, az asztal mellett! – nevette el magát Kázmér utalva előbbi invitálására.

- Egy páciense iránt érdeklődöm. Ne tiltakozzon a személyiségi jogokra hivatkozva, van bírói végzésem!

- Kérem, kérem… Eszembe sincs, hogy az igazságszolgáltatás munkáját akadályozzam. 

- Nos, akkor lássuk!

 Gyáni nyomozó jegyzeteit lapozgatva elmondta, hogy őt egy Kondor Károly nevű illető érdekli, aki nem régen itt kezel tette a fogát. A doktor emlékezett rá, de a karton is előkerült.

- Egy kitört frontfog pótlására került sor - magyarázta Távi, aki igazából Tivadar.

- Lehetne, kérem, kissé bővebben?

A doktor elmagyarázta, mi volt a szokatlan ebben az esetben. Két frontfoga tört ki a paciensnek, de csúnyán megsérült a felső ajka is. A véraláfutások színe alapján legalább 4-5 napos lehetett a sérülés.

A felesége kísérte, és ő beszélt. Igaz, a páciens nem is nagyon tudott volna beszélni az összetört szájával. Feltűnt Távinak, hogy milyen ideges, nyugtalan az asszony.

- Ne nyugtalankodjon, asszonyom! Olyan pótlást csinálunk, hogy csak! Pont olyan lesz, mint az eredeti. Ma már a fogtechnika, higgye el, igazi művészet. Olyan fogakat, fogsorokat csinálunk, hogy nem lehet az eredetitől megkülönböztetni, sőt közben még a hibákat is kijavítjuk. Ezért mondjuk, szebb lesz, mint volt. 

- Nem ezért vagyok én ideges! A napokban meghalt az anyósom, és még mindig nem engedték eltemetni valamilyen hivatali eljárás miatt.

Emlékezett vissza a doktor a beszélgetésre.

A rendőrt nagyon érdekelték ezek a részletek.

- Szabad megkérdeznem, miért érdeklődik ilyen tüzetesen Kondor Károly iránt?

- Kérdezni kérdezheti, de hogy válaszolok-e az más kérdés.

- Titok?

- Végül is nem titok, de még nem zárult le az ügy. Bár, úgy gondolom, hogy mivel ön is informált az illetőről, én is megtehetem. 

A helyzet pedig a következőképpen nézett ki: az ember gyanúba került az édesanyja halálával kapcsolatban. Az idős hölgy szívbeteg volt és elhunyt. A halál beálltát megállapító orvos valamit tisztázandónak ítélt, és hatósági boncolást kért. Kiderült, hogy fulladás okozta a halálát, ami idegenkezűségre utalt. Az áldozat ezüstfejű sétabotján pedig megtalálták Kondor Károly vérét. Letartóztatták, mint gyanúsítottat, külön súlyosbító körülményként merült fel, hogy Kondor kivette a bankból az áldozat minden pénzét nem sokkal annak halála előtt. Az áldozat védekezés közben a súlyos ezüstfejű bottal lesújtott a támadójára, akinek kitörött a foga, s összezúzódott az arca. Végül egy párnával megfojtotta áldozatát, majd másnap szívelégtelenség címen jelentették a halálát.

Ez után a „beszélgetés” után eltelt jó egy hónap, mikor is a doktor szemébe ötlött egy újsághír. Egy nagyon érdekes újsághír. Azt írja, hogy Kondor Károlyt felmentették, ellenben letartóztatták a feleségét, aki eddig csak, mint tanú szerepelt. Ő volt a tényleges tettes, ő nyomta a párnát az anyósa arcára, aki elesett a lendülettől, amivel a fiát leütötte.

Mindennek a hátterében a pénz állt. A PÉNZ. Mindennek a mozgatója sokak szerint. Kondor Károly mindenképpen így gondolta. Kivette a bankból édesanyja minden megtakarítását, hogy törlessze tetemes tartozásait.

- Add vissza a pénzemet, Károly! – kiabált az idős asszony, mikor megtudta, hogy a fia kifosztotta.

- Annak már bottal ütheti a nyomát!

Ez a szó adta az ötletet, s már le is sújtott az ezüstfejű bot.