Nincs tovább (utolsó részlet a Mann & Barcs című novellából)

 Man Dionisie

   Dénes, a fiúk közben elvégezte az iskoláit. Érettségi után főiskolára készült. Langaléta kamaszból atléta termetű fiatalemberré nőtte ki magát, és jelentős sport eredményekkel büszkélkedhetett, mint a líceum kosárlabda csapatának oszlopos tagja. Az ország élcsapatai közzé küzdötték fel magukat.

   Egyik reggel Dénest behívták az igazgatói irodába. Egy sötét ruhás idegen fogadta.

- Ön Mann Dénes, illetve Dionisie? – kérdezte – Végzős diák, kosaras?

- Igen. Én vagyok. Miért?

- Megbízható, iskolázott kádereket keresünk. Érdeklődtünk, Dénes! Érdeklődtünk. Ismerjük családja múltját is, de ön elvtársam bizonyított. Mint élsportoló dicsőséget szerzett az iskolának, a városnak. Továbbtanulási, fejlődési lehetőséget adunk. Perceken belül ide jön az alapszervezeti titkár, és rövidített eljárással felvesszük a pártba. Mintegy kooptáljuk, mint a fegyveres erők reményteli tisztjét. Egyetemi felvételét és feltételeit magunkra vállaljuk.

- Nem egészen értem.

- Egyetemi felvételi vizsga nélkül iratkozhat be akármelyik karra, az egyetemi évek alatt minden költségét a hadsereg fizeti, illetve tiszti zsoldot kap. Tanulmányi eredményei szerint emelkedhet a rangja. Első éven zászlós, s mire végez, akár századosi rangig is viheti, ha jól tanul.

- Gondolkodom rajta!

- Gondolkozzon! Van rá egy félórája. Mi addig kimegyünk.

   Mire letelt a fél óra Dénes elfogadta az ajánlatot, … és elvégezte a Testnevelői Főiskolát.

   Kemény évek következtek számára. Edzések, versenyek, tanulás. Közben hétvégén, mikor mások szórakozni mentek, neki külön foglalkozást írtak elő. A sportban, a kosárlabdában sikert sikerre halmozott, bekerült az országos válogatott keretbe, és sokat járt külországokba meccsekre.

- Milyen jó neked, hogy annyi külföldi országot megismerhetsz! – áradozott a kis barátnője.

   Dénes büszkén kidüllesztette a mellét, aztán meggondolta magát, s legyintett.

- Ne gondold, hogy láttam bármit is a szállásunkon, s a pályán kívül.

- Nem hiszem!

- Egyetlen egyszer történt meg, hogy elvittek szórakozni, illetve egy előadásra.

- Meséld el!

- Moszkvában voltunk a 10. Ifjúsági Világbajnokságon. Tudod, egy külön várost építettek Moszkva mellett a sportolók részére. Voltak ott lakóblokkok, étkezdék, edzőtermek, sportpályák. A versenyek idején ki sem kellett innen menni, mert itt minden megvolt. Egyik szabadnapon, mert a versenyek között volt ilyen is egy-egy, elvittek úgy kétszázunkat a nagy színházba. Bolsoj Teátr a neve. Valami híres darabot adhattak elő, mert a nézőtér színültig tele volt. Mikor mindenki elfoglalta a helyét nem a színészeket tapsolták, hanem egy díszegyenruhás katonatisztet, aki a fő páholyban jelent meg és integetett a két kezével.

- A darab miről szólt?

- Nem tudom, mert oroszul beszéltek.

- Akkor nem is tetszett, ugye?

- Csak a közönség, aki a színpadnak hátat fordítva a parancsnokot, a generálist tapsolta.

- Ezért a sovány élményedért nem irigyellek!

   A napok, hetek, hónapok teltek, s Dénes minden idejét igénybe vette a maga elé állított mérce megtartása. Még szombat-vasárnap sem tudott hazamenni, olyan szoros volt az időbeosztása. Szünidők esetén is csupán egy-két napra látogathatott haza. Az edzések mellett katonai kiképzésen is részt kellett vennie, úgy gyakorlatilag, mint elméletileg. Azaz a harckészség mellett megtanították majdani feladatai minden csínja- bínjára.

- Kisfiam – fogta meg a karját az édesanyja -, hova sietsz? Alig jöttél haza, máris menni készülsz. Olyan ritkán látlak!

- Edzőtáborba megyek, édes.

- Edzőtábor, edzőtábor, de szeretnénk, ha kicsit itthon is lennél!

   Dénes nehéz helyzetbe került, mert otthon nem mondta el, hogy szerződést kötött a hadsereg legnépszerűtlenebb részlegével, melyet a köznyelv szeku néven ismert. Tudta, hogy édesapja, enyhén szólva nem venné jónéven ezt a döntését, hiszen mindenét éppen a rendszer és élcsapata a securitate okozta vagyona, és egzisztenciája elvesztését. Mindenféle mesével próbálta Dénes kimagyarázni állandó távollétét.

   Így teltek el a főiskolai évek. Man Gyuri büszkén emlegette a fia sportsikereit. Az ügyfeleit is sokszor ezzel traktálta.

- Ügyes gyerek! – jegyezte meg Kobát Józsi, az egyik ügyfél, aki méltányossági kérelmet akart benyújtani.

   Elmondta, hogy akaratán kívül, naivul összeütközésbe került a büntető törvénykönyv kábítószer birtoklására vonatkozó paragrafusával. Ez úgy történt, hogy táras kiránduláson vett részt az ONT (Oficiul Național de Turism - Országos Turisztikai Iroda) szervezésében, Isztambulban. Az utcán vásárolt egy doboz cigarettát, amit az árus nagyon agyondicsért. Mikor jöttek át a határon ebből lett a baj. Az ellenőrző pult fölött egy rúdon nyolc-tíz papagáj tollászkodott, kotyogott, de vámosok rá sem hederítettek. Jöttek az utasok rendre, föltették a csomagjaikat, a vámosok rápillantottak, s legtöbbször továbbot intettek, de a Kobát Józsi bőröndjére egymást lökdösve leszálltak a papagájok. A vámosok egyből megélénkültek, szinte feltépték a bőrönd fedelét, majd nagy ovációval előkaparták az ajándék édességek közül azt a bizonyos csomag cigarettát. Kiderült, hogy marihuánát tartalmaz. Az idomított papagájok „kiszagolták” a drogot. Elkobozták, és a jegyzőkönyvet átadták a hazai szerveknek, akik eljárást indítottak azon a címen, hogy kábítószert akart behozni az ország területére. Most pedig várja a tárgyalást, ahol akár öt évet is kaphat.

- Megkérem, beszéljen a fiával – folytatta Kobát Józsi -, segítsen rajtam! Mentsenek fel, vagy legalább enyhítsék a büntetésemet, hiszen igazából ártatlan vagyok.

- A fiam, Dénes?

- Igen, igen!

- Mi köze lehet neki ehhez az ügyhöz?

- Hát…, izé… talán hallgatnak rá.

- Miről beszél, ember! – dühödött meg Man Gyuri.

- Gondoltam, hogy mint szekus tiszt…

- Kicsoda? Dénes, a fiam? – kérdezve rekedten, kivörösödött arccal.

- Mi a baj? Kisasszony, jöjjön hamar – kiáltott ki a titkárnőnek -, Man úr rosszul van!

Ágynak esett

Gyuri mikor megtudta, hogy a fia, az egyetlen élő fia beállt szekusnak, ágynak esett. Nem is kelt fel többet.

   Felesége, Zsuzsika odaadó szorgalommal ápolta, gondozta, hetente hívta hozzá a pópát. Orvost csak betegsége első, meg utolsó napján.

Kényszerlakhely (- részlet a Mann & Barcs című novellából)

   Tavaszra kialakult az új államrend. A katonai vezetés a várost átadta a hivatalba lépő román adminisztrációnak. Az új kormány – a Groza-kormány - igazságügy minisztere Pătrășcanu lett, aki többek között azt a törvényt is kiadta, hogy mindazok, akik a négyéves magyar uralom alatt eladták az ingatlanaikat, visszakérhetik azt.

   Mann Gyuri az új rend híveként mutatkozott, és a tömeggel együtt éltette a színház előtt az őszi választások győzelmét. A kommunisták győzelmét. Ott kiabálta ő is a jelszavakat, skandálta Gheorghe Gheorghiu-Dej (ejtsd: Gyorgye Gyorgyiu Dézs) nevét. A kommunista főtitkár nevét.

   Ügyvédünk számára az új rend nagy lehetőségeket teremtett. Már azelőtt is foglalkozott, nem is eredménytelenül, ingatlanügyekkel, s ez mostani törvény kapóra jött. Visszaperelt saját magának három házat a városban, több gyümölcsöst és szőlőskertet a város határában. Mire a perek érvényesek lettek, bekövetkezett a pénzbeváltás, és ami pénzt a tulajdonosok kaptak, egyik napról a másikra elveszítette az értékét. Egy bérház értékéért alig lehetett többet venni, mint egy pár bakancs. A pórul járt tulajdonosok leszegényedtek, elveszítették vagyonukat, de Dr. Man Gheorghe tovább gazdagodott.

   A duci Zsuzsikát, aki átvészelve a nehéz időszakot újra visszanyerte gömbölyded alakját, aggasztotta ez a hirtelen gyarapodás.

- Ne vidd túlzásba, Gyurikám! Csak ellenségeket szerzel magadnak, a vagyontól nem leszünk boldogabbak.

- Butaságokat beszélsz! Most sincs több eszed, mint lánykorodban! – dühösködött.

- Most sértegetsz?

- Értetek teszem, amit teszek, hogy neked és Déneskének jó élete legyen.

- Akkor sem tetszik nekem, ha meg nem haragszol.

- Eh! Hagyjuk…

   Hasznot hoztak az újonnan szerzett ingatlanok, a beszedett házbér, az árendába kiadott kertek. Ment is ez néhány évig, de az erősödő népi demokrácia, a kommunista uralom nem tűrhette a tulajdont, a kizsákmányolás semmilyen formáját, se a gyár, malom, még a két segéddel dolgozó kisiparost sem, nem beszélve a kereskedőkről, háztulajdonosokról, földbirtokosokról. A vagyonokat elkobozták, „államosították”, a családokat, a gazdag polgárokat elüldözték otthonukból, kényszer lakhelyre költöztették.

   Gyuriék is költöztek. Vihették magukkal, ami rajtuk volt. Meg személyenként egy bőröndöt. Felkészülésre kaptak egy órát. Addig ott állt a ház előtt a szeku autója. A fekete autó.

   Erdély keleti felébe vitték a családot. Egy elrekvirált pincelakásba költöztek be. Az volt számukra kiutalva.

   A hűséges Máté, az irodaszolga felkereste őket, s ez mentette meg a családot az éhenhalástól. A magukkal hozott készpénz elfogyott, és mivel a bankokat is államosították, a betéteket pedig zárolták, ott álltak a kétségbeesés, és az éhhalál küszöbén. De megjött Máté a sánta irodaszolga, és hozott mindenfélefajta otthonit – szalonnát, kolbászt, zsírt és néhány egyéb dolgot.

- Bodó néni az udvari lakó megmentett néhány dolgot, mikor mindenki hordott a házból, amit ért. Azt mondta az a karszalagos civil, aki irányította a kilakoltatást, hogy ami itt van, mind a nép tulajdona, s lepecsételte az ajtót. Alig ment el azonban az emberek letépték a pecsétet, betörték az ajtót, s reggelre nem maradt más, mint a puszta falak. Bodó néni is bement a többiekkel, s amit hasznosnak, vagy értékesnek talált összeszedte a kosarába.

- Mit csináljunk ezekkel? – kérdezte Zsuzsika – Nincs itt nekünk olyan luxuslakásunk, hogy kitehessük, megenni nem lehet.

- El fogjuk adni, s az árából egy darabig elleszünk, amíg adódik valami – jegyezte meg józanul Man Gyuri.

- Kinek adjuk el? Nem ismerünk senkit.

- Kiviszem az ócskapiacra, a zsibogóra! – találta meg a megoldást Máté.

   Valamennyicskét lendített az életükön ez a segítség, de rövidesen újból kenyérgondjaik lettek. Arra a pontja jutottak, hogy bármilyenmunkát elvállalnának, csakhogy keresethez jussanak. Az üveggyárban adódott munkalehetőség Zsuzsika számára, mint kisegítő takarítónő. Gyuri is mindenáron ki akarta venni a részét család pénzügyi gondjainak megoldásából. Egy szóval, szeretett volna valamilyen munkát vállalni. Ügyvédként nem helyezkedhetett el, mert a Kamarából, mint „burzsuj” elemet kizárták. Előbb segédkönyvelői állást szerzett a konzervgyárban, de igazából jogügyi tanácsadó volt, kistisztviselői fizetéssel, majd miután „megbocsátották” a múltját, s a személyi igazolványából törölték a DO jelzést, ami a domiciliu obligatoriu (kényszerlakhely) rövidítése, iratmásoló és fogalmazó irodát nyitott a törvényszék melletti kis utcában.

   Takaros kis iroda volt ez az iratmásoló és fogalmazó iroda. Még titkárnőt is alkalmazott, aki szaporán kopogtatott egész nap a Mercedes márkájú írógépén. Bár a bekeretezett ügyvédi oklevelét kiakasztotta a falra, ügyvédi munkát nem végezhetett, a tárgyalóteremnek közelébe sem mehetett, nem képviselhetett ügyfeleket, ellenben lemásolt, megfogalmazott bármilyen aktát, folyamodványt, beadványt, kérvényt. Évek alatt jó kapcsolatot alakított ki az ügyvédekkel és szívesen ajánlott az ügyfeleknek megfelelő szaktekintélyt.

Ki temesse el? (- részlet a Mann & Barcs című novellából)

   Egy katonatiszt az elhárítástól állított be Aranyos Kálmánhoz.

- Készüljön! – szólott, miután bemutatkozott – Ön velünk jön! Kiürítjük a várost, és önre, mint a hadsereg szállítójára továbbra is szükség van.

- Van lehetőségem nemet mondani?

- Nincs!

- Feleségemet és kisfiamat magammal vihetem?

- Természetesen. Kocsit küldök önökért, egy óra múlva itt lesz. Addig készüljenek fel. Hosszabb távollétre számítsanak – s ezzel elment, hátra hagyva a gondot, a szinte megoldhatatlan helyzetet.

   Megértette, hogy a megszállt területen az ő jelenléte veszélyt jelentett volna úgy saját maga, mint a hadsereg későbbi tevékenysége szempontjából. Miután a románok elárulták a szövetségeseket, messzemenően megváltoztak a viszonyok – megnyílt az út a Kárpátokig, és tovább is az oroszok számára. Rövid időn belül a front már a város közelében húzódott. Olyan gyorsan kellett felkészülnie, hogy nem volt módja értesíteni se a vejét, se leányát, Zsuzsikát. Lakása kulcsát betette egy borítékba, és a házmesterre bízta, adja át Mann Györgynek. A kulcs mellett rövidke levelet is tartalmazott a boríték: „Bizonytalan útnak nézünk elébe, vigyázz a leányomra, a születendő unokámra, magadra és a lakásra”

- Mindenki menekül! – mormogta magában Mann Gyuri, mikor a borítékot kézhez kapta – Én maradok most is. Legfeljebb a cégtáblát újra megfordítom, vagy törölöm róla a Barcs nevet.

   Ameddig még lehetett utazni, Mann György kiköltözött Zsuzsikához. A háziak átadták nekik az egész házat, ők maguk pedig behúzódtak az úgynevezett nyári konyhába.

- Itt vagyok, hogy vigyázzak rátok! – ölelte meg a feleségét – Apád is rám bízott, mielőtt elment volna a visszavonulókkal. Az irodát és a lakást rábíztam Mátéra, a sánta irodaszolgára. Ha majd elcsendesednek a dolgok, visszamegyünk a városba.

- Szeretek itt lenni, nem kívánom a várost. Nem szórakoztatnak már az emberek, mint régebben. Itt a fiam, elég ő nekem, s ha még te is megjelensz, az már a kész boldogság.

   Sok idejük nem maradt egymásra, átdübörgött felettük a háború. A városért kemény harcok dúltak, kétszer is gazdát cserélt, végül az orosz csapatok elfoglalták. Kovácsiban is megjelentek a katonák, főleg, hogy összeszedjék, ami ehető, meg ami nem ehető, de számukra értékes. Például az órák – karóra, zsebóra. „Davaj csasz!” (ide az órát) volt a jelszó. Elrekvirálták vagy, ahogy abban az időben mondták elzabrálták, ami a szemük elé került.

   Zsuzsika nem várta meg ameddig elcsitul a harci zaj, megszülte kicsi fiát. A háziasszony a papnéhoz szaladt segítségért, mikor megkezdődtek a fájások. Bába csak a szomszéd faluban volt, s oda senki nem tudott a harcok miatt átmenni.

- Jöjjön gyorsan, tiszteletes asszony! – kiáltotta már a kapuból.

- Mi az, mi történt?

- Jöjjön gyorsan hozzánk, hamar, hamar!

- De tele van a falu idegen katonákkal. Oroszokkal. Hogy mernék végig menni a falun?

- Szül az ügyvédné, s én nem tudok segíteni, de maga tanult, okos asszony. Jöjjön, jöjjön!

   Kabátot kapott hátára, kendőt kötött, s indultak is lóhalálában. Út közben katonákkal találkoztak, akik valami mozdíthatót kerestek „ellátmányuk kiegészítése” végett, de azok nem törődtek a két ijedten loholó asszonnyal.

   A tiszteletes asszony nem okozott csalódást, olyan szakszerűen látta el a váratlanul nyakába szakadt feladatot, akár egy diplomás szülésznő.

- Honnan ez a szakértelem? – csodálkozott a háziasszony, aki végig ott téblábolt az esemény alatt. Vizet melegített, törölgette Zsuzsika arcát, homlokát, s elkérdezte százszor is, hozzon-e valamit.

- Értem én, hogy egy papnénak sok mindenhez kell értenie, de azért ez már, ez már… egy gyakorlott bábának is dicséretére válna – folytatta.

- Édesanyámtól tanultam.

- Mert ő?

- Igen, ő szülésznő. Okleveles szülésznő. Még ma is dolgozik. Kint van a névtáblája a bejárati kapu mellett.

   A harcok elcsitultából tudták meg, hogy a város elesett. Mann Gyuri bement a városba, megtudni, mi van a lakással, s az irodával. A város irányítását a katonai adminisztráció vette kézbe, s most kezdték felmérni az üres, vagy üríthető lakásokat, hogy elhelyezzék a tiszteket és az új adminisztráció képviselőit.

- Máté! – szólott a sánta irodaszolgához – Menj, hozd be a városba a feleségemet és kicsi fiamat. Fogadj szekeret, pakoljatok fel és gyertek. Én nem hagyhatom itt a lakást, mert elrekvirálják, ahogy kiteszem belőle a lában.

   Másnap meg is érkeztek, s igazán nagy volt az öröm, hogy a sajátjukban lehetnek. Aranyos Kálmán lakását kisajátította a hadsereg, egy magas rangú tiszt kapta meg. Tímea sem járt sokkal jobban – a Barcs lakásba is egy tisztet költöztettek a tisztiszolgájával egyetemben. Tanult ember lehetett, mert bemutatkozott Tímeának, és jelekkel értésére adta, hogy vigyáz a berendezésre.

- Igor – mondta és magára mutatott, aztán a tisztiszolgára mutatott s azt mondta: Grisa.

- Igor, Grisa – ismételte a lány, és magra mutatva mondta: Ibolya.

- Ibáliá – ismételte Igor a tiszt, s ezen a furcsa kicsavart szón jót lehetett nevetni.

   Egy pillanatra eltűnt a határ győztes hódító és legyőzött között, csak három fiatal volt; akik felett átröpült valami megfoghatatlan. Aztán el is szállt, mindenki ment a dolgára. Néhány nap alatt kialakult az új „lakók” rendje, reggel korán kelt a „puceráj”, kiszellőztette a lakást, előkészítette a kapitány ruháit, azaz nagy lendülettel kiporolta a zubbonyt és nadrágot, kisuvikszolta a csizmát, mosdótálban vizet vitt, a piszkos vizet kiöntötte, és így tovább. Zajosan jött-ment, tett-vett, fel is ébresztette a szomszéd lakrészben alvó Tímeát, aki a korai kelést arra használta, hogy kiment a piacra szétnézni, és a termelőktől megvásárolni a napi friss ennivalót. Kenyeret, vagy más pékárut sajnos nem lehetett kapni, s be kellett érni valami dohos, régi lisztből otthon sütött lepénnyel, vagy máléval. Mire visszatért, a tiszt már elment a kaszárnyába nyitva hagyva az ajtaját, hogy a takarítónő a szomszédból, be tudjon menni. Ő takarított Tímeánál is.

   Egyik reggel hiába kopogtatott a Tímea ajtaján, senki nem nyitott ajtót. „Biztos még a piacon van” – gondolta az asszony -, „majd később visszajövök”. Később sem nyílt ki azonban az ajtó. Még délután sem, amikor a katonák megjöttek. A szomszédasszony aggodalommal telve szaladt át hozzájuk és próbálta értésükre adni, hogy valami szokatlan dolog lehet, a kisasszony nem nyit ajtót, vagy nem jött még haza. Igor is megkopogtatta az ajtót, majd megpróbálta a kilincset, de neki sem volt sikere. Megpróbáltak benézni az udvari ablakon, de semmit sem láttak, ekkor a szomszédasszony hívta a lakatos foglalkozású férjét, aki hamarosan kinyitotta a bezárt ajtót. Mind betódultak, és akkor meglátták. Ott feküdt a szoba közepén, a köntöse letépve, már halott lehetett hosszú órák óta.

   A katonatiszt elképedve nézett egyikükről a másikra, majd meglátta az asztalon a fél prófuntot. Nagyot ordítva megragadta Grisa zubbonyát, letépte a sapkájáról a csillagot, s pisztolyát a hátába nyomva kivezette a házból, és átadta az első szembejövő patrulnak.

   Az történt, mint részletenként kiderült, hogy a katona reggel a kenyérhiány okán megjelent egy fél komiszkenyérrel Tímea ajtajánál, aki éppen készült kimenni a reggeli szokott beszerző útjára. A lány gyanútlanul beengedte, s a katona rátámadt, befogta a száját, hogy ne tudjon visítani, de ahogy dulakodtak, kitört a nyaka. Grisa elvette a lakáskulcsot, a halott lányt ott hagyva kívülről az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s folytatta reggeli megszokott tevékenységét.

   Este a tiszt egy civillel tért vissza, aki körbejárta a szobát, és kiállított egy pecsétes papírt, hogy el lehet temetni.

   Ki temesse el? 

   A lakatos, a bejárónő férje elment az ügyvédi irodába tudván, hogy ott dolgozott Tímea. A cégtábla helyett csak egy névjegy méretű kiírást talált az ajtón: „Dr. Gheorghe Man avocat”. Bekopogott, de persze az ügyvédet nem találta ott, csak Mátét, az irodaszolgát. Elmondta neki, mi történt, s ő szedte a lábát, elsietett, hogy értesítse a gazdáját.

   Mann Gyuri, bocsánat Dr. Man Gheorghe intézkedett aztán a temetésről, és zárolta a hagyatékot. A Barcs vagyont is igyekezett biztonságba helyezni, ki tudja, mikor kerülhet elő valaki a családból, és követeli, ami a jussa.