Mindenki menekül (részlet a Mann & Barcs című novellából)

   A fakereskedő, Hajnal Manó előre látó ember lévén, amíg még lehetett utazni kimentette a vagyonát Svájcba. Vejének is ajánlotta, társuljon.

- Nincs nekem vagyonom! – hárított Barcs Károly.

- Van két házad, szőlős kerted, földed a szomszéd faluban. Mind ebek harmincadjára kerül. Én mondom neked! Én, aki mindenre odafigyelek, s azt is látom, amit nem mutogatnak!

- Szerinted én mit tegyek?

- Tegyél mindent pénzé, váltsd valutára és vegyél aranyat! Abban áll a pénz. És igyekezz, ameddig be nem záródik csapda ajtaja!

- Olyan dolgokkal lepett meg, apámuram, melyek nagyon távol állnak tőlem. A jog, a törvények tiszteletben tartása tevékenységem lényege. Az üzleti élet csavaros útjait nem ismerem.

- Bízd rám magad, én elintézem!

   A fakereskedőnek megvoltak a maga útjai és gyümölcsöző kapcsolatai. Nem volt nehéz a vejét is meggyőzni, miután ezekről említést tett. Ludmilla mindenben egyetértett az apjával, így elhárult minden akadály a tervezett lépés elől. Néhány hét alatt mindent nyélbe is ütött Hajnal Manó. A veje átadta társának az irodát, mondván, hogy hosszabb vakációra készül és négyen – Ludmilla, a férje, apja, anyja vonatra szálltak, a Budapest – Zürich éjszakai járatára. Svájc nem fogadta őket tárt karokkal, egy hónap múlva tovább kellett állniuk. Hajnal Manó a jó kapcsolatoknak – üzleti kapcsolatoknak – köszönhetően mindig tudta mit kell lépnie, s mivel a ködös Albionban is voltak érdekeltségei, a hónap leteltével átkeltek a csatornán.

   Mielőtt elindultak volna Ludmilla behívta a szobájába Tímeát és átadva neki lakásuk kulcsát, s megkérte, vigyázzon a lakásra, ameddig távol lesznek.

- Lehet kicsit tovább maradunk távol, te csak vigyázz itt mindenre – mondta és megölelte a barátnőjét, aki könnycseppeket fedezett fel a szemeiben, amit akkor semmiképpen sem értett.

   Napról napra súlyosabb lett a helyzet. A rádió, az újságok, a falragaszok rugalmas elszakadásról, taktikai visszavonulásról beszéltek és a csodafegyverről, melynek bevetése már csupán napok kérdése. Az emberek tudták, vagy sejtették az igazságot és készültek a nehéz napokra.

- Ne pocsékold az ételt, mert nem tudjuk, hogy holnap mit eszünk! – gyűjtötte össze egy tálcára a levágott kenyérhéjakat nagymama.

- Csak annyi vegyél a tányérodra, amennyit megeszel! Ne hagyd ott az ételt, mindet egyél meg, ami a tányérodon van! – szóltak a következő intelmek.

   Ilyen, s hasonló beszédek hangzott el napirenden, inkább az idősebbek szájából, de a fiatalokat is megérintette a veszély érzete. Én csak azt nem értettem gyerek fejjel, hogy miként lesz holnap több az ennivaló, ha megeszem az egészet, amit elém raktak. Később, a háború után megtaláltunk a padláson egy csihányzsákban (nagy, öblös zsák) a szárított kenyérhéjakat – egy sem volt megpenészedve. Mi, gyerekek megtöltöttük vele a zsebeinket, játék közben lehetett ropogtatni, elverte az éhséget.

Aladár elhatározásra jut (részlet a Mann & Barcs című novellából)

   Néhány nap múlva a posta ide hozta Vilmos lapját, a szomszédok adták meg az iroda címét.

- Nézd, apa! – mutatta Tímea a lapot – Vilmos írt – adta oda a lapot.

„Jól vagyok. Minden nap kapunk meleg ételt. Gulyást. Most megyünk tovább. Majd írok az új táborból.”

- Drága kisfiam! – csókolta Aladár a fia írását.

- Írjunk neki – szólt Tímea -, s írjuk meg, hogy itthon minden rendben van, hogy jól vagyunk, s várjuk haza.

   Nem merték megírni az édesanyja halálát, gondolták ráér gyászolni, ha haza jön, ne érje ott a harctéren az itthoni gyász. Nem is lett alkalma gyászolni, mert őt kellett…

   A hír hallatára Aladárból az a kis lelki erő is elszállt, ami eddig maradt benne.

   Hősi halott, post mortem vitézségi érem…

- Megölték a drága gyermekemet! Megölték! Ezer érem sem támaszthatja fel! – motyogta magába roskadva.

   A leánya alig tudta nézni, és segíteni sem tudott.

- Nehogy azt hidd, hogy megbocsátok neked, de mégis a segítségedet kérem – fordult reggel Hajnalkához.

- Hallgatlak!

- Látogasd meg apát. Hátha egy kis lelket tudsz bele verni.

Gondolkodás nélkül vette a kabátját, és máris indult.

- Hát eljöttél, kedves? – csillant fel Aladár szeme egy pillanatra.

   Egy pillanatnyi volt csak a villanás, aztán visszasüppedt a komor bánatba.

- Ver a sors, de a fiamat megbosszulom! Meglásd, hatalmas lesz az én bosszúm! – messze tekintő szemekkel folytatta – Odamegyek, ahol megölték és bosszút állok!

   Nem volt kivel beszélni. Hajnalka sírva hagyta el a házat.

   Reggelre Aladár elhatározásra jutott – elment a hadkiegészítőhöz és jelentkezett frontszolgálatra. Az előcsarnok tele volt behívott tartalékosokkal, egyedül ő volt önkéntes. Hamarosan behívták a toborzó tiszt elé.

- Adjanak fegyvert, felszerelést, meg mindent, amit kell, hogy indulhassak máris a frontra! – rohanta le igényeivel a tisztet, aki csak meresztette a szemét-

- Neve, születési ideje, lakcíme? – jött meg a tiszt hangja.

- Itt van minden! – lökte oda a személyi igazolványát.

- Magától akarom hallani!

- Nincs most idő a vacakolásra. Adják ide, ami kell, és indulok! Meg kell bosszulnom a fiam halálát! Megölök minden oroszt, aki a szemem elé kerül! Nem orosz véletlenül maga is, hogy akadályoz engem? Miii?

   A vita vége az lett, hogy Péter Aladárt lefogták, behívták az orvost, aki a dühöngő embert a sárgaházba vitette. A zárt osztályra. Otthon nem tudták mi történt, mikor Mann György elindult az irodába, még a szobájában volt, s a személyzet csak annyit tudott, hogy zaklatottan elsietett. Délután, este még nem érkezett vissza. A kórház az iratokban szereplő címen nem talált semmit, csak romokat, s így elkönyvelték ismeretlen tartózkodási helyként. Hogy milyen kezeléseknek, tortúráknak tették ki, az soha nem derült ki. A külvilág megszűnt számára, s ő is külvilág számára. A leánya bejárt minden elérhető hivatalt, megkereste az ismerősöket, volt üzlettársakat, de nem akadt nyomára. Hajnalka kutatása is éppen ilyen eredménnyel zárult. A háborús nehézségek, a riasztó hírek elterelték az emberek figyelmét róla – annyian tűntek el nyommal, vagy nyomtalanul a városban. Nem is hiányzott másnak, csak a két nőnek, akik bánatukban kissé közelebb kerültek egymáshoz, bár Tímea kijelentette, „megbocsátok, de nem felejtek!”

Hullottak a bombák (- részlet a Mann & Barcs című novellából )

   A városban a háború ellenére, vagy talán éppen azért élénk kereskedelmi és társadalmi élet folyt. Az emberek vásároltak, költekeztek, színházba, mulatókba jártak, a kocsmáknak, vendéglőknek, cukrászdáknak mostanig soha nem tapasztalt forgalma volt. Mann György ügyvéd úr is gyakori vendége volt a színházi előadásoknak, s az ismert vendéglőknek. Itt ismerkedett össze Aranyos Kálmán nagykereskedővel. Gyümölcsöző kapcsolat alakult ki közöttük. A kereskedő csodálta az ügyvéd jogi ismereteit, ő pedig a kereskedő rátermettségét, nagystílű lezserségét, ahogy az üzleti ügyeit intézte, és szívesen igénybe is vette tanácsait. Mit és mikor vegyen, vagy mikor adjon el. Hatalmas raktárai tele voltak áruval, mikor mások hiánnyal küszködtek. Aranyos Kálmán cserében igényt tartott jogi szolgáltatásaira. A hivatalos találkozásokon túlmenően baráti viszony alakult ki közöttük. Így ismerte meg a vidám, minden tréfára kapható, duci Zsuzsikát, a kereskedő leányát.

   Nem telt sok idő, és az ügyvéd úr feleségül kérte Zsuzsikát.

- Kislányom, én nem ellenzem a dolgot, de tudd meg, hogy a vőlegényed házának nincs utcai ablaka, mert a kert közepén áll, hogy fogsz tudni az ablakban könyökölve figyelni a jövőmenőkre?

- Majd nézem a röpködő galambokat! – válaszolt a duci Zsuzsika hetykén – Azok is vannak olyan érdekesek, mint az emberek.

- Az állatokkal méred össze az embereket?

- Nézze édesapám, éppen olyan céltalanul röpdösnek ide-oda, mint az emberek az utcán. Kacagni kell őket.

- Ilyen oktalan teremtés ez az én Zsuzsika lányom! – fordult az apa a kérő felé – Gondolja meg, még van ideje, s ha így is kell, vigye!

   Így esett a leánykérés, s miután a templomban háromszor kihirdették, jöhetett a lakodalom. Nagy, cifra lakodalmat tartottak, még reggel is húzta a cigány. Úgy mulattak, ettek-ittak, táncoltak, mintha vesztüket érezték volna – vagy érezték is, hogy nagy veszedelem közeledik, nehéz idők jönnek a városra.

   A front rohamosan közeledett, már hallani lehetett, mint távoli égzengést az ágyúszót. Ijesztő muzsika! Aki csak tehette elhagyta a várost. Mann Gyuri a feleségét, a duci Zsuzsikát vitte el. Kivitte Kovácsiba, és ott a pap segítségével, aki ismerte Aranyos Kálmánt, elhelyezte egy családnál.

- Gyere gyakran, látogass meg! – búcsúzott Zsuzsika – Ketten várunk!

- Istenem, vigyázz magatokra! – ölelte meg meghatódva a feleségét.

   Könnyes szemmel kapaszkodott fel a csézára, hogy induljon vissza a városba. A boldogságát azonban beárnyékolta az aggodalom áldott állapotban levő felesége miatt. És az egész megbolydult világ miatt. Mi lesz velünk, mi lesz velük! Nyugtalanság kínozta, s amikor csak tehette kiment Kovácsiba a feleségéhez – minden vasárnap, és hét közben is sokszor, ilyenkor kint is aludt. Vigyázni akart rájuk. Így is fegyverropogás, harci zaj közepette szülte meg kicsi fiát a duci Zsuzsika, aki már csöppet sem volt ducinak mondható. Bába helyett a papné segítette a baba világra jöttét.

   A front napról napra közeledett. A hadvezetés az összes tartalékost behívta, de ez már nem segített megállítani az oroszokat. Mann Gyuri és Barcs Károly, lévén ügyes ügyvédek megúszták a behívást, Aranyos Kálmán pedig, mint hadi szállító mentesült a frontszolgálat alól. Vilmost, Péter Aladár fiát ellenben az iskolapadból vitték frontszolgálatra. Még a nyolcadik gimnáziumi osztályt sem fejezhették be a fiúk, gyorsított eljárással leérettségiztették őket, és indultak. Az érettségi megléte fontos volt a hadseregben betöltött helyzetük miatt. Az iskolázottak úgynevezett karpaszományosok voltak és a rövid kiképzés után rangot kaptak. Vilmos közömbös hangú leveleket írt haza heti rendszerességgel. A kiképzés után már lelkesebbnek tűntek a sorai, de az otthon utáni vágy átsütött rajtuk.

„Tizedes lettem. Karpaszományos tizedes. Ez itt fontos beosztással jár. A tisztek nagyon rendesek velem, majdnem közéjük valónak tekintenek. Anya, apa hiányoztok. Az új állomáshelyről írok majd később.” – írta.

   Ebből megértették, hogy Vilmost a frontra vitték. Szülei, barátai aggodalma kísérte útján, és rettegve hallgatták a híreket.

   A bombázások egyre gyakoribbak lettek. Mikor felüvöltöttek a szirénák mindenki igyekezett óvóhelyre húzódni, de különben be is terelték az óvóhelyparancsnokok azokat, akik kint maradtak. Még a lakásokba is beszóltak. Amerikai bombázok támadták a vasútállomást, de a polgári házakat találták. Sok ártatlan lelte halálát a romok alatt. Még a közkórházat is találat érte, fele az épületnek összeomlott, látszottak a félbevágott kórtermek, meg egyéb egészségügyi helyiségek bennük a megrongált felszerelésekkel. Hajnalka háza, a kórház mellett is súlyosan megrongálódott. Hátsó fala bedőlt, a tető nagy része is leszakadt. Kora reggel történt a bombatámadás, Malvina néni a házvezetőnő éppen a konyhában tett-vett, rámolta el a reggeli maradékát, a robbanás a földhöz csapda, de mivel a konyha nem szenvedett más kárt, minthogy kitörtek az ablakai, neki sem lett más baja az ijedtségnél. Hajnalka ekkor már a hivatalban volt, s nem is tudta meg, mi történt csak délután, mikor haza ment.

- Azt hittem, meghalok, drágaságom! – fogadta a házvezetőnő, Malvina néni, akit Aladár alkalmazott, amikor Hajnalkának adta a házat.

- A szobák használhatatlanok, a bútorokból alig valami maradt épen - folytatta.

- Túléltük! – summázta Hajnalka – Behúzódunk ide a konyhába, s majd csak megsegít az Isten!

- Erős a hited, kedves!

- Ez tart életben. Másképpen összeomlana a lelkem, akkora a súly rajta. Aggódom apámért-anyámért és aggódom magamért. Hova vezet ez az én életem, ez a vállalásom. Hogy a szerelmet vállalom a családommal szemben.

- Hát…

- Mi lehet velük? Megyek és meglátogatom őket.

- Derék elhatározás!

   Kapkodva öltözött és ment is ki az ajtón. Hátra sem nézett, nem akarta látni a beroskadt tetőt, az összedőlt falakat. Szinte futva tette meg az utat a szülei házáig. Az anyja meghallotta, ahogy bejött a kapun, s a lakás ajtajában várta.

- Na, itt vagy? Élsz még? – fogatta fagyosan.

- Anya, jól vagytok? Nem történt bajotok a bombatámadáskor?

- Akkor nem … - úszott el a válasz a feszült csöndben.

- Apa?

- Nem akar látni! Menj el! Ne gyere ide többet, ne hozz ránk újabb szégyent.

- De anya …

- Menj! - fordult el gyorsan, hogy nem lássa a lánya a szemébe toluló könnyeket.

   Az amerikaiak szőnyegbombázása nem csak a kórház környékét érintette, hanem szőlődombokra is bőven hullott a gyilkos lövedékekből. Ott nem is nagyon voltak óvóhelyek, csak hevenyészett bunkerekbe, árkokba húzódtak az emberek. Hajnalka csak másnap tudta meg az irodában, hogy mi történt a „hegyen”.

- Tímea még nincs bent? – lepődött meg, ahogy belépett, hiszen mindig ő érkezett elsőnek a takarítónő után – Csak nincs valami baj?

   Egy írnok körmölt a sarokasztalnál, s most ijedten felnézett, de nem válaszolt csak megrázta a fejét.

- Mondd már mi történt!

- Találat érte a házukat, s az édesanyja a romok alatt lelte a halálát. Akkor tudta meg, mikor este hazament. Ott találta Péter urat a romok felett zokogva. Barcs ügyvéd úr adott nekik szállást éjszakára.

   Déltájt hajtotta be Tímeát az irodába a túlzott kötelességtudat. Hajszolt tekintettel nézett körül, s megpillantva Hajnalkát, oda fordult:

- Most aztán szabad a pálya!

- Jaj, Tímea! Annyira sajnálom!

   Napokig nem szólt aztán senkihez az irodában, még az ügyfelek fogadását is a többiekre hagyta, csak ült az asztalánál szótlanul. A munkatársak is alig szólaltak meg, s azt is halkan.

- Összedőlt a házad? – kapta fel a fejét egy elejtett szó hallatán.

- Össze.

- Nem ver az isten bottal!

- Ne mondd ezt! Mindenkinek megvan a magáé! A szüleim nem fogadtak, elkergettek az ajtó elől, Malvina nénivel a konyhában szorongunk.

- De éltek!

Naponta ismétlődtek az ilyen összeszólalkozások.