- önvád
A
rendelő előtt terepjáró fékezett. Jajgató fiatalasszonyt támogatott be férje.
Utána tódult aggódó népes családja.
- Jaj
a karom, jaj a vállam! Megbénultam! Mozdítani sem bírom! Jaj, jaj!
Így
jajveszékelt, s hangja visszhangzott az egész épületben, hogy a szomszéd
rendelőből ijedten dugta ki a fejét az ápolónő. Intettem, nincs rá most
szükség, s vissza is húzódott.
Az
asszony bal karjával szorította a jobbat, s égnek meredő szemekkel jajgatott.
Volt valami hamis, valami teátrális az egész jelenetben.
- Ne
nyúljon hozzá! – kiáltott rám elhárítva a vizsgálatot.
Nem
volt mit tegyek, kezdtem kérdezgetni, mikor kezdődött, hogyan, milyen jellegű a
fájdalom, mozgatás, nyugalom, érintés miképpen hat rá, és így tovább? Nehéz
volt a válaszokból valami értelmes dolgot kihúzni. Hirtelen arra figyeltem fel,
hogy a gyerekére kezd panaszkodni.
- Az a
hitvány kölyke!
Ekkor
megértettem.
- És
ezzel a kezével vágta pofon a gyereket? – kérdeztem szigorú arccal.
-
Ezzel! – válaszolta dühösen.
- Akkor,
most menjen haza és ezzel a kezével simogassa meg a gyereket, és ölelje át! –
mondtam határozott hangon.
- Ha
nem múlik a panasza, jöjjön vissza! – kiáltottam utána, ahogy kiviharzott az
ajtón.
Máig
sem jött vissza…
