Bemehetek hozzád?

Az asszony a csengetésre lassan lecammogott a lépcsőn.

- Jövök már, jövök! – dörmögte magában, miközben bedugta a kulcsot a zárba.

Egy tíz év körüli gyermek állt az ajtóban - a szomszéd házaspár fiacskája.

- Csókolom, Katica néni! Egy levelet hoztam – mondta, s átnyújtott egy négyrét hajtott papírlapot.

- Na, add csak ide!

A gyermek átadta, s várakozással figyelte, ahogy az asszony óvatosan szétnyitja a lapot és olvasni kezdi a sorokat. A rövidke levél olvasása egy percig sem tartott. De az asszonynak vér szökött az arcába. A gyermeknek nem tűnt fel, vagy nem vette figyelembe, csak állt, várva valamire. Válaszra, vagy egy szóra, vagy csak egy intésre, hogy lezárhassa küldetését.

„Bemehetek hozzád?” – ennyi állt a papírra írva, és az aláírás: Dezső.

- Dezső, Dezső! – mélázott az asszony – Nem változtál semmit. Most is olyan szűkszavú vagy, mint régen, és éppen olyan célratörő. Mióta is nem láttalak? Van annak húsz, harminc éve is, de tudja a Fennvaló, nem telt el nap, hogy ne jutottál volna eszembe.

Észrevette a gyermekeket, aki úgy maradt, ahogy a levelet átnyújtotta, s nézte rezzenéstelen szemekkel az asszonyt.

- Te még itt vagy? – kérdezte felocsúdva.

- Nem tetszett mondani, hogy elmehetek válasz nélkül is.

- Nem vagy te olyan buta, mint a többi gyerek az utcából. Hogy is hívnak?

- Kovács Tibor.

- Persze, persze. Mondd meg a bácsinak, aki küldött, hogy várom. Aztán, ha ebéd után erre jársz, megkínállak cukrozott mogyoróval. Szereted?

- Előre is köszönöm! – kiáltotta, megfordult és sebesen elfutott.

- Milyen udvarias, jól nevelt gyermek. A szülei is jóravaló emberek – gondolta magában Katica néni. – Jóravaló iparos emberek. Az asszony varrónő, és az ura kazánkovács. Van három, vagy négy gyerekük, s ez a Tibike a legnagyobb…

Eddig jutott a tűnődéseiben, mikor a kertkapunál megjelent egy délceg tartású idős férfi egy nyolc-kilenc éves kislánnyal kézen fogva.

- Dezső! – kiáltotta meghatottan az asszony.

- Katica! Még mindig olyan szép a hangod.

- Hogy jutottam eszedbe ennyi év után?

- Majd elmondom. De itt az unokám, mutassam be neked.

- Balla Katalin vagyok, de Dezső papának Katicabogár.

- Isten éltessen Katicabogár! Megengeded, hogy én is így szólítsalak? De gyertek már közelebb, ne száz méterről kiabáljunk egymásnak.

Ahogy egyre közeledtek, úgy változott döbbenetté az öröm az asszony arcán. A kislány féltő, óvatos léptei elárulták, hogy a férfi teljesen a csöppségre hagyatkozik járás közben. Hiába takarta el szemét a nagyüvegű napszemüveg, az arca feszült figyelmét nem lehetett titkolni.

Ahogy a lépcsőkhöz értek az asszony lement és ő is kézen fogta a férfi. S így ketten vezették fel a lépcsőkön, be a házba. Az előszobában megálltak és Katica néni átölelte, megsimogatta az arcát és a fülébe súgta ifjúkoruk jelszavát.

- Úgy szeretem a bőröd bársonyát!

- Katica, Katicám! – súgta vissza Dezső.

- Folytasd!

- Simogasd hát! – folytatta a régi szavakat kissé remegő hangon.

- Ülj le ide mellém, Dezső! – húzta a férfit a kanapé felé.

- Te pedig kis Katicabogaram, menj ki a konyhába, ott van balra, és találsz az asztalon aszalt szilvát, cukrozott mogyorót és birsalmasajtot. Lakmározz nyugodtan, s ha megleled a tálcát, hozz nekünk is.

A kislány vígan ugrándozva eliramodott a konyha felé.

- Mesélj, mi történt?

- Megöregedtem, megfáradtam, megvakultam, de téged újra megtaláltalak. Ez a kis katicabogár hozott el hozzád – intett a konyha felé, ahonnan éppen egy csörömpölő tálcát egyensúlyozva lépett ki a kicsi leány.

- Köszönöm szépen, ezt a részletes, kimerítő beszámolót! – kacagta el magát a háziasszony.

- Panaszkodjak? Nem szokásom. Soha sem szerettem siránkozni, nyavalyogni. Hiszen, te jól tudod!

- Anyuról akartok beszélni? – kérdezte a kislány.

- Beszéljünk róla? – kérdezte vissza a nagyapja.

- Ti csak beszéljetek, én kimegyek a konyhába még maradt ott cukros mogyoró.

- Látod, ő sem akar hallani Zsófiáról, az anyjáról.

- A lányodról beszélünk?

- Igen.

- Most hol van? Mi történt vele?

- Nehéz erről beszélni – sóhajtott Dezső. –Nem volt vele eleinte semmi gond. Férjhez ment annak rendje, s módja szerint. Pista, a vejem rendes, egyenes ember. Most nála vendégeskedünk Katicabogárral.

- Az anyja lemondott róla, vagy mi van?

- Várj! Ha már beugrattál ebbe a beszélgetésbe, mondjam sorjában.

- Hallgatlak!

- Mondom, Zsófi férjhez ment, egy év múlva megszülte Zoltánt, aki most utolsó éves jogászhallgató a fővárosban. Mikor a fia betöltötte az egy évet visszament a színpadra.

- Színésznő?

- Mint az anyja volt.

- Állj, állj! Kezd gyorsan előröl az egészet. Mert ha nem, kikérdezlek, mint egy ügyész!

- Így valóban kissé zavaros. De folytatom. Zsófi édesanyja, a feleségem, igen, színésznő volt, és nem is akármilyen! Zsófi születése után hat hónappal meghívták egy vendégjátékra Moszkvába. Visszafele jövet a gép lezuhant.

- Úristen!

- Sokáig nem nősültem meg újra. Minden energiámat a Zsófi nevelésére fordítottam. Szüleim segítettek. Óvtam, amennyire tudtam a színpadtól, de hiába. A színpad magához szippantotta. Eleinte minden rendben is volt körülötte: férj, két szép gyerek. Igaz, a kislány később jött, tizenöt évvel a fiú után, de addig nem volt semmi gond, amíg bele nem keveredett valamilyen szektába. Egy éves lehetett a kicsi, amikor kezdett eljárni azokhoz az emberekhez. Elhanyagolta a férjét, a gyermekeit, és egyszer csak eltűnt…

- Hogyhogy eltűnt?

- Beállt, vagy hogyan kell mondani, egy kommunába. Onnan írt, de címet nem adott. Azt írta ne keressük és éljünk boldogan, mert ő megtalálta helyét. Hát most itt tartunk.

- Dezső! De te rám találtál, hogy ezt elmond, hogy levetkőzd merev szűkszavúságodat, hogy végre megnyílj valakinek…

- Kimehetek az udvarra? – szaladt be a szobába Katica.

- Menj csak, de az utcai kaput reteszeld be belülről!

A gyerek boldogan kiszaladt, s máris hallatszott, ahogy a kis fekete uszkárral viháncolnak, bohóckodnak.

- Milyen tapintatos ez a gyerek. Nem akar hallgatózni – jegyezte meg Katica.

- Védekezik! Nagyon fáj neki ez a helyzet, az anyja eltűnése. Soha nem akar róla beszélni, csak néha kérdezi meg, hogy mikor jön haza? Ugye hamar?

- Azt még nem tudattad velem, miként veszítetted el a szemed világát – térítette vissza a beszélgetés fonalát az őt nyomasztó kérdésre.

- Nagyon banális módon!

- Nehogy ennyi magyarázatot adj!

Dezső nem kérette sokat magát, rendre elbeszélte akadozó szavakkal, hogy mi történt. Mikor megtudta, hogy a lánya - a kedves, a sok reményre jogosult, az unokáinak az anyja - otthagyta őket, mert ő megtalálta a helyét és az nem a családja, mikor mindezt felfogta, inni kezdett. Na, nem úgy szőrmentén, hanem keményen – főleg töményt. Kocsmáról kocsmára járt napokon keresztül, még aludni is alig ment haza, legfeljebb pénzért. Mikor az is elfogyott, már annyira leromlott, hogy az állomás várójában feküdt végig egy padon. Többen is odahúzódtak hasonló állapotban levő alakok. Ezekre az órákra csak ködösen emlékezett vissza. Úgy tűnt, mintha valaki pénzt kért volna tőle italra, s ami apró a zsebében még volt, azt odaadta. Később üvegből kínálták, amit jól meghúzott. Úgy látszik el is aludt, mert később arra eszmélt, hogy nagyon rosszul van – szédül, émelyeg, öklendezik és nem lát semmit maga körül, és hiába kiabál, megragadják, és valahova elhurcolják. Mint később megtudta, kórházba vitték. Hetekig ápolták, de a szeme világát nem nyerte vissza.

- Most nehogy elkezdjél sajnálkozni! – fejezte be a beszámolót Dezső – Megtanultam együtt élni a vakságommal és a reszketeg kezeimmel.

- Nem sajnállak, hanem csodállak – jegyezte meg Katica.

- Én is! – hangzott az ajtóból.

Katica hirtelen odakapta fejét. Egy diszkréten sminkelt, elegáns, jó ötvenes nő állt az ajtónyílásban.

- Irma vagyok! – jelentette ki hangosan – A férjemért jöttem.

Marosvásárhely 2010

(folyt.)

Azóta, hogy azon a nyári koraestén Irma karonfogva Dezsőt, elhagyta Katica házát, eltelt néhány esztendő. Katicabogár is kamaszlánnyá érett, és már nem szerette, ha így nevezik. Inkább Karinának szólítatta magát.

- Százszor megmondtam már, nem vagyok a katicabogarad! – mordult rá Irmára, akit semmi pénzért nem volt hajlandó mamának szólítani.

Az évek folytán sem csitult az ellentét közöttük, sőt fokozódott. Ahogy nőtt Dezső unokája, úgy lett egyre elutasítóbb Irmával szemben. Bár elismerte, hogy nagyon jól bánik a nagyapjával, odaadóan gondozza, de úgy érezte, teljesen kisajátítja magának. És nem akart osztozni!

Az osztálytalálkozón adódott alkalom, hogy újra találkozzanak. Az esti banketten, az előcsarnokban látta meg az asszony a kislányt.

- Ugye a Dezső unokája vagy? – állította meg.

- Igen, az vagyok! – és nyújtotta a kezét – Karina.

- Ó! Én pedig Kati néni. Nem emlékszel rám?

- Bocsánatot kérek a figyelmetlenségemért! Most már nagyon is jól emlékszem, és a finom aszalt körtére és barackra is!

- Nagyszerű, akkor helyben is vagyunk! Csak a neved olyan idegen, azelőtt Katicabogárnak hívott nagyapád.

- Olyan kisdedós! – válaszolta elnyújtva a szavakat – A Karinát jobban szeretem. Olaszos. Nem?

- Ha neked tetszik, elfogadom!

- Dezső nagypapával már találkozott, Kati néni?

- Szerettem volna, de a felesége olyan elutasítóan vigyázza, hogy nem akartam háborúságot, inkább valamilyen jobb alkalomra várok.

- Segítek – mondta egyszerűen a kislány.

- Köszönöm, de hogyan?

- Majd kitalálunk valamit. Kérdezhetek valamit?

- Hogy mi közöm van nekem Dezsőhöz?

- Igen. Szeretősek?

- Hogy úgy mondjam, igen! – kacagta el magát az asszony – Szerettük egymást, de büszkék voltunk és buták. Elváltak az útjaink!

- Hogy történt?

A felszólításnak eleget téve az asszony mesélni kezdett. Még gimnazista korukban ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Minden ifjonti szenvedélyüket beleadták, s úgy hitték örökké fog tartani. Érettségi után mindketten beiratkoztak a Főiskolába, Katica óvópedagógiai szakra, Dezső pedig magyar-angolra. A Főiskola elvégzése után Dezsőt behívták katonai szolgálatra. Egy a hegyeken túli városban volt az egysége. Onnan írogatta a leveleit, várva szolgálati idejének leteltét. Történt, hogy Babi, a Dezső unokahúga egy sportverseny kapcsán a városba érkezett, s fölkereste a kaszárnyában kedves unokabátyját. Babi tehetséges és sikeres sportoló volt - tőrvívó. 

Nem kard, nem párbajtőr, hanem tőr. Csak a kívülállónak tűnik mind a három egyformának, vagy legalábbis hasonlónak. A művelői és a hozzá közelállók azonban tudják, mindegyik külön egyéniséget követel. Már a fogása is különbőzik, a kardot marokra fogják, a tőr markolatát az ujjakkal. A tőrvíváshoz, mint a víváshoz általában, nagyon jó szem kell - a figyelem, gyorsaság, pontosság elengedhetetlenek, és komoly a lábmunka. A tőrvívó mozdulatai kecsesek, elegánsak, olyan mintha táncolna, balettezne, de erő, robbanékonyság van minden mozdulatában. Babi ilyen volt az életben is.

Dezső a rokoni látogatásra tekintettel kimenőt kapott délutánra a kaszárnyából. Elvitte az unokahúgát városnézésre, megmutatott minden elérhető nevezetességet, s beültek a „tejcsárdába”, mert csak oda mehetett be egyenruhában a fiú. Itt ugyanis nem mértek alkoholt. De hát, itt is le lehetett ülni egy kisasztalhoz, és egy adag tehéntúrós-tejfölös puliszka mellett beszélgetni.

Otthon aztán Babi nem győzött lelkesen mesélni kedves unokabátyjáról, Dezsőről: hogy milyen fess, milyen jól áll neki az egyenruha, hogy milyen kedves, udvarias, milyen szórakoztató, milyen okos, és így a végtelenségig.

- Ha nem lenne az, unokatestvérem, biz’ Isten beleszeretnék! – fejezte be az áradozásait.

Katica úgy érezte, mintha kést forgatnának a szívében. Rettenetes gyanú ébredt benne. Elképzelte, mi minden történhetett közöttük ott azon a hegyeken túli városban.

- Erre mit tettél? – tért át izgalmában a kislány a tegezésre, de az asszony észre sem vette.

- Beiratkoztam egy vívóklubba, és megkezdtem az edzéseket összeszorított fogakkal, dühösen, nagy tenni akarással, de egy hónap múlva is még csak a lábiskolánál tartottunk. Kihunyt a vívás iránti lelkesedésem! Ellenben elmentem néhányszor az edzővel randevúzni.

- És?

- Abba hagytam a vívást is és a randizást is. Sótlan alak volt, a víváson kívül semmi sem érdekelte.

Hamarosan Dezső leszerelt, és haza jött. A találkozás öröme helyett azonban vádaskodások özöne zúdult rá, hogy Babi biztos így, meg úgy. A vádak viszonzása sem maradt el, hiszen a „jó barátok” értesítették azon melegében, hogy Katica a vívó edzővel jár találkákra. Viharos nagy szakítás lett a vége. Egyik jobbra, a másik balra! Dezső a városból is elköltözött, egyenesen a fővárosba.

- Én pedig maradtam, s mikor a haragom elmúlt, s a büszkeségem is odalett, keservesen bántam, hogy miért voltam olyan esztelen, miért csaptam akkora patáliát, miért engedtem a féltékenység gonosz ördögének, de már minden késő volt. Dezső a fővárosban folytatta az életét, angol tolmács lett egy külföldi érdekeltségű vállaltnál.

- Babi utána ment?

- Ugyan! Nem is tudott semmiről, minden csak az én hülye agyamban létezett.

- Ó!

- Bizony, ez így történt.

- És később?

- Megismerkedtem egy jóravaló emberrel, aki vígasztalt, kedves volt, belém szeretett és én férjhez mentem hozzá. Született két gyönyörű fiam, de az apjukat elvitte a szívbaj. A fiainkat felneveltem, és útra bocsátottam. Most egyedül élek a nagy házamban, amit az urammal építettünk annyi odaadással, szeretettel, hogy nem visz rá a lélek, hogy eladjam. Pedig hívnak a fiúk, költözzem hozzájuk. Gyakran beszélek velük telefonon, s mostanában skype-on. Van három unokám is 3 – 4 – 6 évesek, s ha szigorúan rájuk szól az apjuk, oda jönnek a kamerához és gyorsan bele kiáltják, hogy szervusz natymámá. Ennyit tudnak magyarul.

- Akkor neked messze vannak az unokáid, de vannak. Nekem csak Dezső nagyapám van, akit egyedül magának akar Irma!

- Szegénykém! – ölelte át a kislány vállát.

- Katica néni, legyél az én fogadott nagymamám! Majd gyakran meglátogatlak, főleg, ha van még abból a cukrozott mogyoróból…

Édes savanyú hagyma (cipolla in agrodolce).

Hagyma fesztivál olasz módra 

Most tanultam ezt a különleges csemegét. Ajánlják előételnek, és körítésnek hús vagy hal mellé. Fogyasztható frissen, amíg meleg, de hidegen is.

Az egész úgy kezdődött, hogy a szomszéd városban (Cannara) rendezett hagyma fesztivált meglátogattuk. Mozgalmas, olaszosan látványos sokadalom alakult ott ki estére. A sátrak megnyíltak, s az árusok hangos szóval kínálták portékájukat. Nem csak hagymát, szó sincs róla! Mindent, mit a látogatók szívesen vásárolnának: bizsut - ezer félét, ruhaneműt, sálat, sapkát, gyerekjátékokat, édességeket, pékárut és más élelmiszereket. Tolong is a nép, s ahogy besötétedik, lesznek egyre többen. Lampionok fénye teszi hangulatosabbá az estét. Természetesen a hagyma játssza a főszerepet úgy a sátraknál, standoknál, mint a falatozókba, kisvendéglőkben. Ennyi ember persze nem jut könnyen asztalhoz, de ott vannak a hatalmas étkező sátrak sürgő forgó pincérek hadával. Durván ácsolt gerendából állanak az asztalok, s a padok és egy-egy ilyen középkort idéző étkező sátorban százszámra várják a finomságokat, ételkülönlegességeket - mind hagymával kapcsolatos. A fesztivál jó alkalom arra, hogy életet vigyen vidéki városka mindennapjaiba – mondja az ünnepi megnyitó alkalmával a polgármester. Ilyenkor nem csak látványossággal és gasztronómiai örömökkel szolgálnak a sok ezer látogatónak, hanem megismertetik velük a város múltját, különleges épületeit és a tereken bőséges kulturális programot is kínálnak. Ha oda látogatunk, ki ne hagyjuk a Szent Ferenchez kapcsolódó emlékhelyeket, Piandarca mezejét és szentélyét, a sziklaemlékművet, ahol Szent Ferenc a prédikált a madaraknak.

Visszatérve a gasztronómiára, megemlítek néhány különlegességet: - hagymakrém, savanykás mártogató, - hagymás galuska, pirított szalonnával és kecskesajttal, - boros galuska vöröshagymával, - pácolt sertésoldalas, - sajttal töltött hagyma, - hússal töltött hagyma (8 féle), - édes savanyú hagyma, és itt abba is hagyom a felsorolást, mert ez utóbbi csemege receptjét szeretnem leírni. Hiszen ezzel kezdtem! „Az édes savanyú hagyma cukorral, ecettel vízben főtt készítmény, a cukortól karamellizálódik kívánság szerinti színre. Igazi ízét kissé lehűtve élvezhetjük.” – vezeti be a receptet a fesztivál egyik szakácsa.

Hozzávalók 2 személyre: 500 gr gyöngyhagyma, 2 evőkanál fehér borecet, 50 ml víz, 1 evőkanál cukor, 1 evőkanál extra szűz olívaolaj, só.

Egyéb tudnivaló: egy adag: 120 Kcal, könnyű, vegetáriánus étel, előre is elkészíthető, hűtőben lefedve két-három napig eltartható.

Elkészítése: Hámozzuk meg a hagymákat, tisztítsuk meg és hidegvízzel mossuk meg. Egy pohárban keverjük össze az ecetet, vizet, cukrot a megadott mennyiségben. Töltsük a serpenyőbe az olajat és tegyük bele a hagymákat. Gyújtsuk meg a tűzet, és pirítsuk  barnára néhány perc alatt erős lángon. Adjunk az ecetes keverékhez kétcsipetnyi sót, töltsük rá a hagymára és hagyjuk felfőni. Tovább főzzük lassú tűznél 30-40 percet, közben többször megkavarjuk. A főzési idő a hagymák méretétől függ, hogy legyenek elég puhák, de ne essenek szét. A főzés végén húzzuk fel a lángot, sűrítsük be, és néhány percig hagyjuk sülni, ameddig szép lesz a színe. Utána sózzuk és hagyjuk kihűlni tálalás előtt.

Vannak vidékek, ahol azon melegében tálalják, vannak, ahol fűszeresebben készítik vörösborral és szegfűszeggel, ki-ki saját ízlése szerint ízesítheti.

Ezzel a csemegével zártuk a napot, mely nem szűkölködött különleges élményekben.

Zöld jelzés

(Történet, ami már történelem, időpont: 1948, helyszín: Grosswardein, Táncsics Mihály utca)

- Csókolom, apuka! Megjött?

- Meg, meg.

- Hogy volt?

- Hogy volt, hogy volt? Kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok, miért vagyok?

- És apuka mit mondott?

- Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam, és most már nem vagyok mozdonyvezető, mert nyugalomba vonultam. Te, Jolán! Te is le kellene menned hozzájuk!

- Jó, jó lemegyek, de mi volt tovább?

- Kérdezték, milyen utat követtem? Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam és én csak a célhoz vezető utat követtem. Te, Jolán! Te is le kellene menned hozzájuk!

- Jó, jó lemegyek, de mondja már tovább, mi volt még?

- Mi lett volna? Kérdezték, milyen célt követtem? Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam, de most már nem vagyok mozdonyvezető, mert nyugalomba vonultam, és mindig a magam előtt levő célt követtem. Te, Jolán! Te is le kellene menned hozzájuk! Mondtam nekik, hogy mész.

- Jó, jó lemegyek, de halljam, még mi volt?

- Mi, mi? Kérdezték, hogyan látom a világot? Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam, de most már nem vagyok mozdonyvezető, mert nyugalomba vonultam, és világosan láttam a magam előtt elterülő világot. Te, Jolán! Te is le kellene menned hozzájuk!

- Lemegyek apuka, csak mondja tovább!

- Mondom, mondom! Kérdezték, valaha letértem-e az útról? Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam, de most már nem vagyok mozdonyvezető, mert nyugalomba vonultam, és mindig a kijelölt úton haladtam. Te, Jolán…

- Tudom, tudom! Lemegyek. Máris megyek!

- Várj csak egy pillanatra! Azt nem mondtam meg nekik, hogy mit gondoltam magamban. Tudod, mit gondoltam magamban? Megmondom. Azt gondoltam, ez az ő útjuk. Ez kapott most zöld jelzést, a többi mind vakvágányra visz. Érted? Én ehhez tartom magam, ameddig kell. Ameddig megérnek a változások az idő méhében. Te, Jolán!

- Megyek már, apuka!

- Mielőtt elindulnál, mondd meg nekem, tudod-e mi a különbség a megalkuvás és a túlélés között?

- Tudom, apuka!

- Ki nem mondd! Soha ki ne mondd!

- Értem, apuka!

- Várj csak, hadd mondjam meg hova kell menned. Kórház utca 42, nagy kovácsoltvas kapu. El sem lehet téveszteni. Az ajtóra ki is van írva, hogy Igazoló Iroda, 20 számú körzet.

*

Történelmi jegyzet: 1948-ban, február 21-én a kommunisták és szociáldemokraták nagy egyesülési kongresszusán megalakították a Román Munkáspártot, ahova átigazolták a régebbi baloldali pártok tagságát.

Esti séta a fák alatt

Mint minden este, ezen a nyári alkonyon is egészségügyi sétáját rótta Kutassy mester lelkes tanítványával, Kósza Alfonzzal. A forró kánikulai nap után alig enyhült a levegő, és Kutassy mester meg is jegyezte nagyon találóan, hogy még nincs vége a nyárnak. A lelkes tanítvány ezt az axiómát hozzá illő lelkesedéssel nyugtázta, és megtoldta egy másik megfellebbezhetetlen kijelentéssel, mármint hogy kutya meleg van, égnek emelve tekintetét, mintha tanúnak hívná a felsőbb hatalmakat.

- Mesterem, látja azt, amit én látok? – kiáltott megrökönyödve.

- Ismeretlen eredetű repülő tárgyat?

- Nem az égben, a fán!

A mestert a látvány, ami izgalomba hozta Kósza Alfonzt, a lelkes tanítványt, csöppet sem lepte meg.

- Halló, hogy van? – kérdezte társalgási hangon, a fán kucorgó emberi lényt.

Az emberi lény, azonban nem mutatott semmi hajlandóságot a társalgásra, csak ült szótlanul két vastagabb ág között és kifejezéstelen tekintettel meredt a semmibe feketével kontúrozott szemekkel.

- Hölgyem, segíthetünk? – járult hozzá a társalgáshoz Alfonz barátunk is.

A hölgynek nevezett személy erre a felajánlásra sem reagált, csak kapaszkodott tovább a faágba, melyen ült, de csak óvatosan kapaszkodott, nehogy szép feketére pingált műkörmei letörjenek. Ez volt öntudatának egyedüli megnyilvánulása.

A mester és tanítvány enyhén szólva tanácstalanul nézett egymásra. Rövid töprengés után Kutassy mester, a tőle elvárható módon a tettek mezejére lépett, illetve közelebb lépett a fához, melyen a leányzó kucorgott.

- Ha szabad érdeklődnöm, kegyed milyen okból tartózkodik ezen a diófán? – próbálta a mester továbbra is fenntartani a társalgást.

- Vadgesztenye – pontosította a díszfa nevét a lelkes, de némileg kritikus tanítvány, Kósza Alfonz.

A mester nem vette tekintetbe a megjegyzést, inkább a fán üldögélő alaknak szentelte minden figyelmét. A figyelem tárgya azonban nem mutatott hajlandóságot a figyelem viszonzására. Közben a parkba jövő-menő emberek észlelhették, hogy valami látni való adódott, mert megálltak hőseink mellett, érdeklődvén, vajon mi is folyik itt. Egyre többen gyűltek össze és megindultak a találgatások.

- Egy majom van a fán – mondta valaki.

- Nem majom, hanem egy hulla! – állította egy másik.

- Ez egy bolond, aki megszökött a diliházból! – tódította a harmadik.

A szót felkapták és valaki értesítette a rendőrséget, de még a rendőrség előtt megérkezett lóhalálában két ápoló, odavágtattak a fához félretaszigálva mindenkit, még a mestert is, majd alaposan megbámulták a fán tartózkodó személyt és lemondóan legyintettek.

- Nem a mi ismerősünk! – jelentették ki és távoztak.

Alig távoztak a zárt intézet ápolói, hangosan szitkozódva megjelent a helyi fodrász szalon társtulajdonosa, és már messziről kiabált, hogy a bámészkodók figyelmét magára vonja.

- Hol van az a nyomorult punk? Agyon verem, megfojtom! – harsogta – Három órát dolgoztam a séróján, és ő meg hálából fizetés nélkül meglépett.

Így lamentálva érkezett a fához és hosszan bámulta a fenn üldögélő, tündöklően kékhajú lányt. Volt is mit csodálni azon a frizurán, amit nem mulasztott el a jeles hölgyfodrász, a szalon résztulajdonosa. Körbejárta a jelenséget kétszer – háromszor majd csettintve kijelentette:

- Szép munka! De nem a mi kuncsaftunk!

- Ezt a színt nekem még nem sikerült kikavarnom – tette még hozzá a szakember csodálatával -, és a hold jelet sem szoktuk feltenni – mutatott a bal halánték felett virító sárga foltra.

Értetlen képet vágva körülnézett, és a kezeit széttárva újból kijelentette, hogy „nem a mi kuncsaftunk”.

Kutassy mester és lelkes tanítványa, Kósza Alfonz a kudarccal végződő érdeklődések hatására kimerülten helyet foglalt a közeli ligetipadon. A mester kijelentette, hogy a sok kuszaságot, amit a fán lakozó hölgy okozott csak agytekervényeinek nyugodt munkájával képes tisztázni.

- Maradjon csöndben, Alfonz, amíg az agytekervényeim ága-boga valamilyen rendszert talál e sok értelmetlennek tűnő esemény kuszaságában – szólott és belemerült az intenzív gondolkodás mélységeibe.

A lelkes tanítvány áhítatos csendben várta mestere megvilágosodását. A csöndes, elmélyült meditációt a két személyből álló rendőri egység érkezése szakította félbe. Odacsörtettek a padhoz, amelyiken a mester meditált lelkes tanítványa társaságában. Először is igazolványaikat kérték el, majd az iránt érdeklődtek igen határozott fellépés közepette, vajon ők értesítették-e a rendőrséget egy bizonyos hulla jelenlétéről, melynél felmerülhet az idegenkezűség lehetősége. Ezt hallva Kutassy mester kijelentette, hogy nincs tudomásuk semmiféle hulláról, sem az idegenkezűség fennállásának lehetőségével, sem nélküle.  De ha a rend kedves őrei esetleg egy fára települt élő embert óhajtanának megtekinteni, forduljanak meg, és megláthatják az alig háromlépésnyire levő díszfát. A két közeg így is tett, amiből az következett, hogy a kékhajú lánytól is a személyigazolványát kérték, amit természetesen nem kaptak meg, hiszen feltételezett némasági fogadalmát, és semmibe bámulását még a hivatal képviselői kedvéért sem adta fel.

- Az úr meg tudná mondani, mióta ül itt a kisasszony? – intézett kérdést az egyik rendőr Kutassy mesterhez.

- Ha tudnám, nem ülnék itt az agytekervényimet tornásztava, hogy kiderítsem miről is van szó!

A közeg nagy szemeket meresztett hallva ezt a kissé sértődött hangon kijelentett választ, majd a homlokára csapott, mert hirtelen felismerte, kivel is beszél.

- Bocsánat! Ugye a híres bűnügyi szakértő Kutassy mesterhez van szerencsém?

- Ha ez magának szerencse!

Közben a kíváncsiak tömege nőttön-nőtt, és a találgatások száma is szaporodott.

- Megtalálták a burgundi kettős gyilkost! – kiáltott fel valaki izgatottan.

- Dehogyis! – szólta le a társa – Csak az áruházi tolvajt fülelték le és most mentik ki a dühös vagyonőr kezei közül.

- Ugyan emberek! – szólt bele egy másik – Csak a Pirike néni macskája mászott fel a diófa legfelső ágára, s most a tűzoltók mentik onnan.

Így ment ez egy darabig, s jobbnál jobb ötletekkel álltak elő a kíváncsi nézelődők. Kutassy mester megunta hallgatni, s kérte a rendőröket, küldjék az embereket haza. Szívesen meg is tették, hiszen a tömegoszlatás munkaköri feladataikhoz tartozott.

- Oszoljanak, kérem! Oszoljanak! – kiáltották dörgedelmes hangon és hatalmuk tudatában terelték az embereket a park kijárata felé.

- Nincs itt semmi látnivaló! – tette még hozzá egyikük, és igaza is volt, mert közben besötétedett, csak néhány lámba világított gyéren.

Az emberek inkább a gyenge esti fények miatt távoztak, mint a hivatalos felszólítás hatására, és azt is kétségbe vonták, hogy nincs semmi látnivaló, mert ha nagyon közel mehetnének a fához és zseblámpájuk lenne… No, de ezt hagyjuk, hiszen ki sétálgat a parkban elemlámpával? Jóhiszemű ember nem igen. A rendőr, az más – neki van lámpája, jó erős fényű. Rá is világit a fán kuporgó alakra. Ha nem pislogna néha, s nem mocorogna kicsit, hogy jobb ülés essen a két ág villájában, azt hihetné az ember, hogy nem is él.

- Kérem, jöjjön le, még megfázik! – fogta könyörgőre egyikük.

Nem ugy látszott, mintha reagálna a kérésre. Ült ott tovább, mintha oda lenne nőve.

- Mester! – fordult végül Kutassy mesterhez a rangidős rendőr – Segítsen nekünk kideríteni, mi is ez az egész? Próbálja meggyőzni ön, szálljon már le a fáról, nem maradhat itt éjszakára!

- Tegyen valamit, mester! – szólalt meg Kósza Alfonz, a lelkes tanítvány is.

A válaszadásra nem került sor, mert nagy csinnadrattával megérkezett egy TV stáb. A városi Tv-től jöttek. Hozták a kamerákat, lámpákat, és elől csörtetett a háromtagú csoport vezető-operatőre.

- Hol van a majomember? – szegezte a rendőröknek a kérdést.

A mester és lelkes tanítványa érdeklődve figyelte az újabb fejleményt. A szétoszlatott nézőközönség is visszaszállingózott érdekes látványosságra számítva.

- Majomember? – értetlenkedett a rendfenntartó erők jeles képviselője.

- Igen, igen! Lakossági bejelentés érkezett, hiteles szemtanútól.

- Ott a fán tartózkodik egy személy, de nem majomnak látszik, inkább egy hippinek, vagy valami hasonlónak.  Menjenek, nézzék meg, s hátha szót értenek vele. Nekünk nem sikerült. És jó lenne, ha leszállna, mert már legalább egy órája fent ül és …

- Fiúk! Fényt a diófára!

- Vadgesztenye! – pontosított Kósza Alfonz, a lelkes tanítvány, de ez senkit sem érdekelt.

Kigyúltak a reflektorok, a Jupiter-lámpák, és felberregett a felvevőgép. A kamerát előbb a kíváncsiskodók tömegére irányították, akik közül sokan integetni és grimaszolni kezdtek, mintha ők lennének a majmok. Ezt követően felvették a két rendőrt, de a padon ülő hőseink kimaradtak a filmezésből. Végül a fa felé fordították a lencséket. A riporter is odaperdült, s kezdte a szövegét.

- Üdvözlöm a nézőket! A városi parkból közvetítünk. Itt állunk a park bejáratától néhány méterre, egy dús lombú fa alatt.

- Vadgesztenye! – szólt közbe Alfonz.

A riporternek tetszett a beszólás, és rutinosan beleszőtte további mondókájába. Közben a kamera ráfókuszált a punk frizurára, a csodás kék hajra, feketére lakkozott műkörmökre. Arra a kérésre, hogy nyilatkozna a nézőknek, a fán lakozó személy nem reagált, s így a riporter be is fejezte közvetítését néhány sajnálkozásnak szánt szóval. Ahogy a lámpákat leoltották, és szedelőzködni kezdett a stáb, Kutassy mester alkalmasnak találta az időt, hogy véleményét kifejezésre juttassa tanítványa és a rend őrei előtt.

- Itt ülve a padon összeállt bennem a kép. A tények a következők. Ideérkezésünk előtt nem sokkal elhelyezkedett a fa ágai között vizsgálódásunk tárgya.

- Miből gondolja, mester, hogy akkor ült fel a fára a kis hölgy? – szólt közbe a lelkes tanítvány.

- Alfonz, nem emlékszik, hogy még keresgélte a fogást az ágon vigyázva, hogy szépen lakkozott fekete műkörmei le ne törjenek? De folytatom, megállapítást nyert, hogy nem az elmekórház ápoltja, nem a fodrász szalon kuncsaftja, nem hulla, nem elveszett gyermek, nincs a rendőrségnél nyilvántartva. Mindezen hiányok ellenére a tömegkommunikáció révén hírnévre tehet szert.

- Igaza van, uram! – szólt egy alak a liget már sötétbe borult fái közül kilépve.

- Leszállhatsz, Jenő! – kiáltotta a fán csücsülő alaknak – Megnyerted a fogadást!

Kósza Alfonz, a lelkes tanítvány meglepődve nézett mesterére.

- Jenőőő?

- Jenő! – válaszolta magától érthető hangsúllyal Kutassy mester.