Mikor első közös lakásunkba költöztünk – egy szép falusi házba – nem volt vezetékes víz. Úgy kellett a kútról hozni. A kút a kapu mellett volt a szomszéddal közösen. Gyakorlatlanságomnak tudható be, hogy addig ügyetlenkedtem, amíg csak fél vedernél alig valamivel többet sikerült felhúznom. Ezzel siettem be, hogy az ebédfőzéshez legyen kéznél.
- Hozom a vizet! – kiáltottam be a konyhába.
Nejem kinézett az ajtón.
- Ez csak fél veder! – jegyezte meg kissé gúnyosan.
Na, ezt meg én jegyeztem meg magamnak! Bárminek is fogtam neki ezután, azon igyekezetem, ne csak félig legyen meg.
Megérte, ahogy most visszatekintek.
Sok évtized telt el közben, és a tegnap este, mikor locsolgatjuk a kiskertben a virágokat, azt mondja nekem a nejem, ahogy menjek vízért a csaphoz:
- Csak félig töltsd a vedret, nehogy nehéz legyen! – szól utánam aggódva.
- Nem ezt mondtad akkor, harminc éve – válaszoltam ingerkedve.
- Akkor teljesítmény volt fontos, most a féltés...
